A kutya első verse

Asztal alatt sűrű homály, asztal alatt kincsesbánya, rég feledett kéziratok, közöttük a gazdi lába. Mivel minden zugot elönt a sok telefirkált papír, ez meg milyen foglalkozás, szegény gazdi egész nap ír! Közben nyög meg sóhajtozik, és füstöt fúj, mint a kémény, ködös szemmel hova bámul, dől belőle a sok élmény. Jön a kutyám szimatolva, ő most egy nagy nyomozó eb, fölfedezi a világot, és most az orrával főleg. Megtelik az orrsövénye, minden szagot külön választ, csípőst, fanyart, dohost, szúróst, felsorolni ki tudná azt? Csodálatos szimatával betalál az asztal alá, futólagos üdvözlésként a lábam puhán megnyalá. Majd mint kinek megtelt orra, s rájött, hogy van éles foga, rágcsál, mar, tép a homályban nagy szuszogva és morogva. Én csak félig figyelek rá, markában tart még az ihlet, nem a lábam rágja, érzem, hát akkor mit rágcsál itt lent? Lenézek: a szája tele rövid verssel, hosszú verssel! Bűntudatos szemmel néz rám: Most mi lesz, ugye nem versz el? Rágd át magad, de ne nyeld le, szólok, hátha beteg leszel! A vers, hm, a lélek étke, s jobb, ha te még kolbászt eszel!