Sétáltam egyszer az utcán, bámészkodtam, tűnődtem, mikor egy árnyék elsuhant előttem, be a pinceablakba! Nahát, mi lehetett az? Óvatosan a pinceablakhoz mentem, két szem parázslott rám. Egy kandúr nézett kíváncsian. Néztük egymást egy ideig.
– Legyünk barátok! – mondtam neki. – És majd jókat mesélünk egymásnak!
Így is lett. A kandúrt elneveztem Oriza-Triznyáknak, mert mindenkinek jár a név, és ő bemutatta sorban a barátait: Mirr-Murrt, a kandúrt, Téglagyári Megállót, a fura nevű kutyát és a többieket. Elmesélték a kalandjaikat, én meg könyvet kanyarítottam belőle, meg mesefilmet, hogy mások is megismerhessék! Most új meséket hallottam tőlük, és gyorsan megírtam.
Az egész úgy kezdődött, hogy Mirr-Murr, a kandúr vett egy zacskó pattogatott kukoricát! Majszolta, rágcsálta, de nem nagyon ízlett neki.
Kisétált a parkba, s nézte, hogy hová szórhatná… Csakhogy ebben a parkban rend volt és tisztaság! A rendre és tisztaságra a szigorú parkőr, Riminyák bácsi vigyázott, akinek nagy bajusza volt és szöges botja. Mirr-Murr meglátott a fán egy fészket. Elvigyorodott. Felmászott a fára, és a pattogatott kukoricát a fészekbe szórta.
Aztán leült, a zacskót kisimította, és nézegette a képeket, olvasgatta a betűket. A zacskó ugyanis egy újságoldalból készült.
Egyszer csak nagyon izgatott lett! Ezt olvasta:
„ELTŰNT EGY ÉRTÉKES FESTMÉNY A MÚZEUMBÓL!
ÓRIÁSI JUTALOM A MEGTALÁLÓNAK!”
Mirr-Murr elmerengett: Mi lehet az óriási jutalom? Egy óriási szál kolbász? Vagy egy óriási hordó tej? Akármi legyen, az a lényeg, hogy óriási! És hogy jutalom!
Nagy csivitelés meg fecsegés zavarta meg a merengésben. Megérkeztek a fészek lakói, vidáman eszegették a pattogatott kukoricát. Közben fecsegtek, csipogtak, és Mirr-Murra mutogattak. Három seregély volt, három szófacsaró seregély.
– Ni, egy macska, kacska, locska, rocska! – mondta az egyik.
– Olvasó, lósavó, marhasó! – mondta a másik.
– Nem láttad, hogy ki hozta a kukoricát? Irókocát, Kukacicát? – kérdezte a harmadik.
– Én hoztam – felelte Mirr-Murr. – Ízlik? Ajándék!
– Köszönjük!… Jönköszük!… Köszükjön!… – csipogták a seregélyek.
Mirr-Murr megrázta a fejét, mert már zúgott a sok összevissza beszédtől. Meg is kérdezte a seregélyektől:
– Nem tudtok rendesen beszélni?
– Nem tudunk! – mondta sajnálkozva az első seregély. – Az a helyzet, hogy túl gyorsan vág az eszünk, és túl gyorsan pereg a nyelvünk, és nincs türelmünk a rendes beszédhez!
Mirr-Murr gyorsan elbúcsúzott a seregélyektől.
– Ha tovább hallgatom őket, teljesen összezavarnak! – morogta. Átvágott a parkon, elköszönt Riminyák bácsitól, aki biccentett a fejével.
Felkeresem Oriza-Triznyákot – határozta el Mirr-Murr –, és megbeszélem vele az eltűnt festményt!
Oriza-Triznyák egy gyönyörű női szalmakalapban lakott. Mirr-Murr puha léptekkel közeledett felé, és elvigyorodott, mikor meghallotta az egészséges horkolást. Majd finom krákogással költögetni kezdte.
– Ki az? Mi az? Ja, te vagy az? – ébredt fel Oriza-Triznyák. – Várj, kiásítozom magamat! Á! Á! Á! Á! Na, elég volt! Mit akarsz?
Mirr-Murr az orra alá dugta az újságdarabot:
– Olvasd! Elveszett egy festmény! És óriási jutalom! Lehet, hogy egy óriási kolbász! Vagy egy óriási hordó tej!
Oriza-Triznyák azonnal felébredt:
– Kolbász? Tej? Hol van? Még nem reggeliztem!… – Aztán legyintett: – Átveszem a parancsnokságot! A reggeli ráér! Illetve majd útközben megreggelizünk. Nézzük meg a helyszínt! Vagyis a festmény helyét! Beszólunk Téglagyári Megállónak, a mosolygós kutyának is!
A múzeumban megmutatták nekik a festmény helyét. Elég kicsi lehetett, de biztosan nagyon értékes.
– És mit ábrázolt? – kérdezte Oriza-Triznyák.
– Egy szép nagy, kerek sajtot – felelte az igazgató.
Téglagyári Megálló mindenesetre körbeszimatolt, és jól megszagolta a falat is, ahol a festmény lógott. Mirr-Murr mormogott:
– Sajt, sajt… valami dereng a fejemben. Csak még nem tudom, hogy mi!
A parkba mentek, haditanácsot tartottak:
– Három helyen kell keresni! A földön, a levegőben és a föld alatt! A földön mi fogjuk keresni! – mondta Oriza-Triznyák.
– És a levegőben? – kérdezte Mirr-Murr. Majd felragyogott a képe. – A szófacsaró seregélyek! Majd ők keresik a levegőben!
– És a föld alatt? – kérdezte Téglagyári Megálló, de Oriza-Triznyák rögtön rávágta:
– Az S alakú giliszta!
Először a szófacsaró seregélyekkel beszéltek:
– Nézzetek körül a levegőben, hogy kinek van sajtot ábrázoló festménye! Világos?
– Világos! Livágos! Vágosli! – cserregték a seregélyek, és elrepültek.
– Keresd meg, és hozd ide az S alakú gilisztát!…
Téglagyári Megálló elügetett, s nemsokára jött is vissza, szájában egy furulyával:
– Itt van, ebben alszik. Fújj bele!
Oriza-Triznyák belefújt.
– Hamis! Hamis! – dugta ki az egyik lukon a fejét az S alakú giliszta. – Mit fújkálsz, ha botfüled van?! És különben is, mit akartok? Furulyázni? Ez az én lakásom!
– Nem furulyázni! Nyomozni! Neked a föld alatt kell nyomozni!
– Akkor rajta! – mondta az S alakú giliszta, és eltűnt a földben.
– De még azt sem tudod, hogy mit kell keresni! – kiáltott utána Oriza-Triznyák, és amikor az S alakú giliszta kidugta a fejét, gyorsan elhadarta:
– Egy festményt, amely sajtot ábrázol!
A seregélyek először egy kéményseprőt faggattak ki:
– Föltehetünk egy keresztkérdést? Nem látott itt egy sajtot?…
A kéményseprő erősen gondolkozott, aztán kibökte:
– Nem láttam!
Másodszor egy harangozót kérdeztek meg. A harangozó mérgesen rázta a fejét.
– Nem láttam semmit, nem hallottam semmit! Mindjárt dél van, és harangoznom kell! Itt van, ni, máris késtem öt másodpercet!
És meghúzta a harangot. Bim-bam! Bim-bam! Bim-bam!
Harmadszor egy cserepezőtől érdeklődtek. De az oda se figyelt.
– Én is nagyon szeretem a sajtot! Nini, éppen dél van, harangoznak! Gyertek, ebédeljünk! Hoztam finom sajtot! Jó szívvel adom!
A seregélyek megebédeltek. Megköszönték, majd csivitelve elrepültek.
– Hamis nyom volt, de nagyon finom sajt!
Az S alakú giliszta először egy vakonddal találkozott a föld alatt.
– Nem láttál egy festményt sajttal?
– Nem láttam. Ugyanis én majdnem vak vagyok! De adhatok egy jó tanácsot: legjobb az egyenes út!
Másodszor egy kútásóval találkozott:
– Nem látott egy festményt sajttal?
– Eddig még nem! De lehet, hogy lejjebb van! Várj, ások tovább. Víz! Víz! Éljen!
– Víz van, sajt nincs! – morogta az S alakú giliszta.
Harmadszor egy csatornatisztítót kérdezett meg, aki így felelt.
– Egy festményt, meg egy sajtot? Nem, nem láttam egyiket se!
Az S alakú giliszta elszomorodott. Úgy látszik, nincs a föld alatt!
Oriza-Triznyák kiadta a parancsot a kutyának:
– Rajta! Szimatolj!
Téglagyári Megálló szimatolva elindult, a két nyomozó izgatottan követte.
– Állj! Erősödik a sajtszag! Utánam!
Bementek egy tejboltba, ahol rengeteg sajt volt.
– Mi tetszik? – kérdezte a boltos.
Oriza-Triznyák dünnyögött a bajusza alatt:
– Nyomozók vagyunk! Egy festményt keresünk!
– Festmény nincs, ez tejbolt! Azonkívül mit kértek?
– Semmit. Nincs pénzünk!
– Akkor ne tartsátok fel a forgalmat!
Oriza-Triznyák töprengett az utcán:
– A szimat nem elég! Elő kell venni a logikát!
– Vedd elő! – biztatta Mirr-Murr. – Még úgysem láttam olyat soha! Milyen lehet? Gömbölyű? Négyszögletes?
– Buta vagy! A logika nem látszik! Az itt van a fejemben! Másképpen észnek is hívják! Na, most a logika azt súgja, hogy kétfelé kell osztani a világot! Kik szeretik a sajtot, és kik nem?
– A sajtot mindenki szereti! – mondta Mirr-Murr. – Például én is!
De Oriza-Triznyák tovább erősködött.
– Szereted, szereted… De ki szereti annyira, hogy még lopni is képes érte? Meg rabolni! Ezt hogyan tudjuk meg? De várjatok, van egy ötletem!
Kölcsönkértek egy bazárostól egy gipszből öntött műsajtot. Kitették az útra, a legforgalmasabb helyen. Aztán elbújtak egy kukabödön mögé, és onnan leskelődtek.
Jött egy gyerek, belerúgott a műsajtba, és bicegve, dühöngve továbbment.
Jött egy tűzoltó peckesen, megbotlott a műsajtban, hasra esett. Öklét rázva továbbment.
Jött egy kutya, megszagolta, fintorogva továbbment.
Jött egy egér, izgatott lett, és mohón nagyot harapott a műsajtba.
– Jaj, a fogam! Kitört! Jaj, jaj, jaj! – siránkozott, és elrohant.
– Utána! Ez a forró nyom! – kiáltotta Oriza-Triznyák, és a hóna alá kapta a műsajtot.
Rohantak, loholtak, ügettek a foghíjas egér után.
Átvágtattak egy csoport óvodáson.
Egy esküvői meneten.
És egy köcsögárus kocsiján!
A foghíjas egér leszaladt a pincébe.
A nyomozók utána!
A pincében ott lógott a sajtot ábrázoló festmény.
– Aha! – mormogta Mirr-Murr. – Nekem végig itt derengett a fejemben, hogy az egerek nagyon szeretik a sajtot! De hát a nyomozás, meg a logika, az egészen más!
Téglagyári Megálló megszagolta a képet.
– Ez az! – jelentette ki.
Oriza-Triznyák levette a falról a bűnjelet.
– Visszavisszük! – mondta keményen.
Az egerek siránkozva előbújtak.
– Most miben gyönyörködjünk? Ha csak ránéztünk, összefutott a nyál a szánkban!
– Tessék, itt a műsajt! Ebben gyönyörködjetek! Csak nem kell beleharapni, mert kitörik a fogatok! Ez már úgyis összevissza van harapdálva, így nem vihetjük vissza!
A múzeumban nagy örömmel fogadták a nyomozókat. Még az igazgató is gratulált.
– Hogyan találtátok meg? Logikával? Helyes! Akkor most következik az óriási jutalom! Fügés néni! Adja ki nekik a jutalmat! A büfés néni sóhajtva adta oda a büfé kulcsát.
– Tessék. Egyetek, amennyi belétek fér! Én nézni se bírom!
Nem baj, nézés nélkül is megittak, megettek mindent. A tortára málnaszörppel koccintottak. Ami meg megmaradt, összecsomagolták a szófacsaró seregélyeknek és az S alakú gilisztának.
Oriza-Triznyák még visszaszólt a kapuból.
– Ha máskor lesz valami nyomoznivaló, csak tessék szólni! Nekünk van logikánk!
Oriza-Triznyák és a megkergült robot
Oriza-Triznyák meglátott egy hatalmas plakátot. Szótagolva elolvasta: SZU-PER RO-BOT! NE SZA-LASZ-SZA EL!
– Nem szalasztom el! – morogta a bajusza alatt. – Semmiféle alkalmat soha nem szalasztok el! Persze, hogy kipróbálom!
Belépett az üzletbe, odament az ásítozó eladóhoz.
– Én is kipróbálhatom? – kérdezte.
– Te is kipróbálhatod! Ingyen van! Reklám! – mondta unatkozva az eladó, és egy nagy dobozt nyújtott át.
Oriza-Triznyák vérszemet kapott, vagyis nagy mohón így szólt:
– Azt a kis dobozt is megkaphatnám?
– Megkaphatod! – ásítozott tovább az eladó. – Legalább hamarabb véget ér ez a reklámhadjárat!
Oriza-Triznyák a parkon át hazaegyensúlyozott a dobozokkal. A szófacsaró seregélyek ámulva néztek utána.
– Mit visz?… Vit misz?… Szit miv? – cserregték.
Riminyák bácsi, a parkőr csak a fejét rázta. Mirr-Murr pedig egy bokor alatt szunyókált, és nem csinált sehogy.
Oriza-Triznyák az ecetfa árnyékában először a nagy dobozt nyitotta ki. Mindenféle alkatrészek, csavarok, drótok, lemezek voltak benne, és a tetején egy nyomtatvány meg egy rajz, ezzel a szöveggel: „Ön is összeszerelheti a szuperrobotot, ha pontosan követi a rajzot!”
– Követem, követem… – mormogott.
Felnyitotta a kicsi dobozt is. Egy játék orgona volt benne. És egy nyomtatvány: „Az orgona öt és fél voltos elemmel működik. De lehet beletenni két darab másfél voltos elemet is. Ha a billentyűket lenyomjuk, megszólal az orgona!”
– A billentyű, a billentyű… – motyogott, és nekilátott a munkának.
A rajzot kiszögezte az ecetfára.
Egyszer a nagy dobozra nézett, egyszer meg a kis dobozra. Ide-oda járt a szeme.
– Szuperrobot? És ha csinálnék egy kétszeresen szuper robotot? Meg is csinálom! A kettőből csinálok egy szuper-szupert! Lesz ám csodálkozás. Lesz ám álmélkodás!
Villámgyorsan szétszerelte a játék orgonát.
Majd a nagy dobozból is kiszedte az alkatrészeket.
Kezébe fogta a kulcsot, kidüllesztette a mellét, s úgy állt ott, mint a világ legnagyobb szerelője! És így is gondolta.
– Én vagyok a világ legnagyobb szerelője! – kiáltotta.
Egyet innen, egyet onnan!… Oriza-Triznyák szélsebesen szerelt. Már kész volt a lába. Egy kicsit ugyan furcsán festett, hogy a körme helyén billentyűk fehérlettek.
Azután elkészült a törzse. Elhelyezte benne a játék orgona fújtatóját.
Utána felszerelte a két kezét. Azokon is billentyűkből volt a köröm.
Végül elkészült a fej! Sokáig válogatott a sípok között, majd az Á sípot dugta a robot szájába.
– Legalább majd mindig a normál Á hangot fújod! – vigyorgott, mert a zenéhez is értett egy kicsit.
Nézegette a kimaradt alkatrészeket, és közben dünnyögött:
– Ezekkel meg mit csináljak? Beletömöm a fejébe! Egy kicsit nagy, de nem baj. Annál okosabb lesz, ha több van a fejében! És most beindítom! – nyomta meg a beindító gombot.
A robotnak kigyulladt a szeme.
Majd sípolt egyet: Á.
Majd fölemelte először a jobb lábát, utána a bal lábát.
– Megy! Megy a szuper-szuper robot! – ujjongott. – Oriza-Triznyák csodarobotja! Éljen! És éljek én!
A robot sípolva, csikorogva és világítva a szalmakalaphoz lépegetett, amelyben Oriza-Triznyák szokott aludni. Fölemelte, és szép lassan darabokra tépte.
– Ne! Ne! Ne csináld! – kiáltott rá Oriza-Triznyák. De a robot rá se hederített.
Az ecetfához lépkedett, és billentyűkörmeivel lefűrészelte az összes gallyat. Eltűnt a kellemes árnyék!
– Jaj nekem! – fogta a fejét Oriza-Triznyák.
A robot csikorogva feléje tartott. A szeme villogott, a szája sípolt. Kinyújtotta a kezét, és elkapta Oriza-Triznyákot.
– Engedj el! Azonnal engedj el! – nyávogott rémülten Oriza-Triznyák.
A robot fölemelte, majd háromszor a földhöz verte.
– Jaj! – tapogatta a fenekét a kandúr.
Amikor a robot újra kinyújtotta a kezét, futásnak eredt. Ennek fele se tréfa! Szégyen a futás, de hasznos!
A robot kinyújtott kézzel, világító szemmel, sípolva futott utána.
Feldöntöttek egy kerékpárost.
Egy utcaseprőt.
És egy pincért.
Átugrottak egy csatornamunkást.
Egy kinyújtott lábat.
És Téglagyári Megállót…
…aki Oriza-Triznyákhoz csatlakozott.
– Hová futunk? – kérdezte a kandúrt.
– Ha nem vetted volna észre, menekülünk! – mondta Oriza-Triznyák.
Téglagyári Megálló hátranézett.
– Szép robot! Te ismered?
– Én csináltam! Szuper-szuper! És milyen jól fut!
A park felé kanyarodtak. Mirr-Murr felébredt, mikor ráléptek, s ámulva nézett utánuk.
– Várjatok meg, fiúk! Megyek én is!
Hárman futottak elöl, hátul a robot. Körbe-körbe…
Legázoltak egy homokvárat.
Egy pamutgombolyagos kosarat.
És a gyönyörű, nemesített rózsákat, a park büszkeségét.
Ekkor kapcsolódott be az üldözésbe Riminyák bácsi, a reszkető fejű parkőr. Rázta a botját és kiabált:
– Fűre lépni tilos! Rohangálni tilos! Motorbiciklit behozni tilos!
– Ez nem motorbicikli! Hanem szuper-szuper robot! – morgott elöl Oriza-Triznyák. – És nem hoztuk be! Jött az magától!
– Így nem lesz jó! – lihegte Oriza-Triznyák. – Ki fogunk fulladni! Csináljunk egy cselt! Háromig számolok, és hárman háromfelé szaladunk!
Jobbra futott Téglagyári Megálló, balra futott Mirr-Murr, középen futott Oriza-Triznyák. A robot habozás nélkül Oriza-Triznyákot követte. Riminyák bácsi meg a robotot.
– Hm! – morgott Oriza-Triznyák. – Nem egészen sikerült a csel! Újat kell kitalálnom!
Fölmászott a fára.
A robot utána.
– Ez se jó! – morgott Oriza-Triznyák.
Lemászott a másik oldalon.
A robot utána.
Riminyák bácsi megfogta a robot karját:
– Megvagy, te fára mászó motorbicikli!
A robot apróra tépte Riminyák bácsi kalapját, kettétörte a szöges botját. Majd Oriza-Triznyák után futott.
Mirr-Murr és Téglagyári Megálló egy bokorban kuksolt. És töprengett: Valamit ki kell találni! De mit? Miből lehet ez a robot? Kérdezzük meg Oriza-Triznyákot! Ő csinálta!
Megvárták, míg arra kanyarodnak és megkérdezték:
– Miből van a robot?
– Vasdarabokból és játék orgonából! – lihegte futás közben a kandúr.
– Vas, vas… Megvan! Szerezzünk egy mágnest! Az vonzza a vasat! – mondta Mirr-Murr.
A vasboltból egy hatalmas mágnespatkót hoztak. Elbújtak a bokorban, és megvárták, míg újra arra kanyarodnak.
Kitartották a mágnespatkót. A robot lelassult, egyre lassúbb lett, aztán megállt.
Majd röpülni kezdtek a csavarok, a drótok, a lemezek, mindet magához vonzotta a mágnes.
Csak a billentyűk maradtak, mert azok elefántcsontból készültek.
Oriza-Triznyák hálásan mosolyogva megölelte őket.
– Köszönöm! Már majdnem kifutottam a világból!
– Mit csináljunk ezzel a sok alkatrésszel? Vigyük vissza?
Elszaladtak a nagy dobozért, meg a kis dobozért. Telerakták mind a kettőt.
– Egy kicsit összekeveredtek! Nem baj! Majd szétválogatja, akinek kell!
– Visszahoztuk! Kipróbáltuk! Nem tetszik!
– Tegyétek a többihez! – mondta az ásítozó eladó. – A robotot oda, a játék orgonát ide!
Ballagtak a park felé. Mirr-Murr megszólalt:
– Azért Riminyák bácsinak kellene venni egy új kalapot! Ő nem tehet a robotszerelésről!
– Veszünk! – jelentette ki Oriza-Triznyák.
Bementek egy kalapboltba, és vettek egy gyönyörű vadászkalapot Riminyák bácsinak. Hadd örüljön!