A kelekótya kiskakasHogyan is kezdődött a kelekótya kiskakas története? Úgy kezdődött, hogy ő bújt ki utoljára a tojásból, megrázta magát s körülnézett, hogy hová is került. Szép nagy udvart látott, bokrokat, fákat, csibeitatót, malacvályút, kutyaólat, galambdúcot és sövénykerítést. Bámészkodott, gyönyörködött, megnézett mindent apróra, csillogott a szeme, piroslott a taraja, pici szíve vidáman dobogott. De szép a világ! – gondolta magában. Majd mikor a szeme megtelt a világgal, jól kinyitotta a fülét és hallgatózott. Kotkodácsolást hallott meg csipogást, meg bégetést, meg ugatást, meg nyávogást, meg röfögést, meg gágogást és hápogást, meg nyerítést és mekegést, meg bőgést és iázást, meg turbékolást és cincogást. És én hogyan beszéljek? – tűnődött a kiskakas. Elindult a kelekótya kiskakas, hogy megtanuljon beszélni. Odaért a kutyaólhoz, s megállt előtte peckesen. A hatalmas kuvasz nyújtózott egyet, ásított egyet, majd mosolyogva megbámulta a kiskakast. Nini! – gondolta. – Egy kiskakas! Biztosan most bújt ki a tojásból, mert eddig én még nem láttam. Pedig én mindent látok és mindent tudok, ami az udvarban történik. És végre van egy kakasunk. Igaz, hogy kicsi, de majd megnő! Majd barátságosan vakkantott meg ugatott. – Vak, vak! Vau, vau! A kelekótya kiskakas figyelmesen hallgatta. Azután fölvetette a fejét, és ő is vakkantott meg ugatott. – Vak, vak! Vau, vau! A kuvasz mosolyogva megcsóválta a fejét. – Nem jó! – dörmögte. – Te nem vagy kutya. Nem jól csinálod! A kelekótya kiskakas elszontyolodott. – Hát akkor mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom! – Nem tudom megmutatni! – brummogott a kuvasz. – Sajnálom. A kelekótya kiskakas továbbment, hogy megtanuljon beszélni. Odaért a bocihoz. A boci egy fa alatt legelészett. A kiskakas elébe került, s peckesen megállt. – Hú, bú, egy kiskakas! – bőgte vidáman a boci. – Biztosan ma született, mert még nem láttam eddig. Barátságosan bőgött, abbahagyva a legelészést. – Buú! Buú! A kelekótya kiskakas figyelmesen nézte, hallgatta, majd felbőgött. – Buú! Buú! A boci mosolyogva csóválta a fejét. – Nem jó, te kelekótya! Nem vagy boci, nem áll jól neked a bőgés! – Hát akkor mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom! – kérte a bocit a kiskakas! A boci sajnálkozva mondta. – Nem tudom megmutatni! Sajnálom. Buú! Buú! Mi bocik csak bőgni tudunk. – És szélesen elmosolyodott. A kelekótya kiskakas nem sértődött meg, továbbindult, hogy megtanuljon beszélni. Odaért a disznóólhoz. Az ól előtt a malacok játszottak, visítoztak meg röfögtek. – Ui! Ui! Röf, röf, röf! A kelekótya kiskakas hallgatózott, majd visított és röfögött ő is. – Ui! Ui! Röf, röf, röf! A malacok mérgesen nézték a röfögő kiskakast. A mamájukhoz szaladtak és panaszkodtak. – Csúfol! Utánoz és csúfol! – mutogattak a kelekótya kiskakasra. A kövér coca-mama kigurult az ólból. – Miért csúfolódsz?! – kérdezte szigorúan. A kelekótya kiskakas megszeppenve mondta. – Nem csúfolódom. Beszélni tanulok! A coca-mama elmosolyodott. – Ejnye, ejnye! Rossz helyen tanulsz! Te nem vagy malac! – Mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom! – kérte a kelekótya kiskakas. – Sajnálom – mondta a coca-mama. – Mi disznók csak röfögni tudunk! A kelekótya kiskakas továbbment, hogy megtanuljon beszélni. Odaért a libához. A liba szép fehér tollát tisztogatta s halkan gágogott. – Gágágá! Gágágá! A kelekótya kiskakas fülelt, figyelt, majd halkan gágogott ő is. – Gágágá! Gágágá! A liba abbahagyta a tollászkodást, és csodálkozva megnézte a gágogó kiskakast. – Ej, ej! Hát téged meg mi lelt? Félrenyeltél? – Beszélni tanulok! – motyogta a kelekótya kiskakas. – Mutasd meg, hogyan kell! – Sajnálom! – ingatta a fejét a liba. – Nem tudom megmutatni. Mi libák csak gágogni tudunk! A kelekótya kiskakas továbbment, hogy megtanuljon beszélni. Odaért a nyulakhoz. A nyulak kergetőztek, bukfenceztek és vidáman makogtak. – Mak, mak, mak! Mak, mak, mak! Sárgarépa, bekaplak! A kelekótya kiskakas kitátotta a csőrét és makogott. – Mak, mak, mak! Mak, mak, mak! Sárgarépa, bekaplak! A nyulak körbeállták a kelekótya kiskakast, és hasukat fogva nevettek. – Hihihi! Hahaha! Egy makogó kiskakas! A kelekótya kiskakas mérgesen kiáltott. – Ne nevessetek! Inkább mondjátok meg, hogy hogyan csináljam! Az egyik nyúl abbahagyta a rihegést meg a röhögést, s a vállát vonogatva mondta. – Nem tudjuk megmutatni! Mi csak makogni tudunk! A kelekótya kiskakas legyintett a röhögő nyulakra, dacosan továbbment. Azért is megtanulok beszélni, ahogy a kakasok szoktak! – gondolta. – Valaki majd csak megmutatja, hogy hogyan kell! Odaért a szép fehér szakállú kecskéhez. A kecske mélázva nézegette a kiskakast: Hm, egy kiskakas! Tarka tollas, tarajas! – Majd szelíden felmekegett. – Mek, mek, mek! A kelekótya kiskakas kinyitotta a csőrét és mekegett ő is. – Mek, mek, mek! A kecske megrázta a szakállát és mosolyogva mondta: – Nem jó! Csak a kecskék mekegnek! És te nem vagy kecske! Te kiskakas vagy! A kelekótya kiskakas bánatosan lógatta a taraját. – Akkor mutasd meg, hogy hogyan csináljam! A kecske meleg hangon válaszolt. – Nem tudom megmutatni! Én csak mekegni tudok! Sajnálom! A kelekótya kiskakas csak egy kicsit búslakodott, csak egy picit lógatta a taraját, megrázta magát s újra elindult, hogy megtanuljon beszélni. A kacsaúsztatóhoz ért. A vízben sárga kiskacsák úszkáltak, lebuktak, csőrükkel kutattak, keresgéltek, tollászkodtak, fecserésztek. A kelekótya kiskakas megállt az úsztató szélénél. Egy sárga pelyhes kiskacsa odaúszott, megnézte vidáman csillogó szemével és hápogott. – Háp, háp, háp! A kelekótya kiskakas figyelt, majd nagyra tátotta csőrét és hápogott. – Háp, háp, háp! A sárga pelyhes kiskacsa intett neki, hogy jöjjön be a vízbe! A kelekótya kiskakas bedugta az egyik lábát óvatosan a vízbe, majd kikapta gyorsan s megrázta a fejét, hogy nem megy! A sárga pelyhes kiskacsa mérgesen kiabált. – Nem is vagy kacsa! Akkor miért hápogsz? Csúfolódsz? He?! És lespriccelte a kelekótya kiskakast. A kelekótya kiskakas lerázta tolláról a vizet s dünnyögve továbbállt. – Azt én is tudom, hogy nem vagyok kacsa, te buta hápogó! Azért még nem kell lespriccelni! Ahogy ment, rápisszegett valaki. – Psz! Hé! A kelekótya kiskakas megállt, körülnézett, hogy ki pisszeg? Egy egeret látott, egy csillogó szemű egeret. – Te pisszegtél? – kérdezte a kelekótya kiskakas. – Én hát! – mondta az egér. – És miért pisszegtél? – érdeklődött a kelekótya kiskakas. – Azért pisszegtem, hogy állj meg! – Megálltam – mondta a kelekótya kiskakas. – Látom – fontoskodott az egér. – És mielőtt nem álltál meg, hova mentél? A kelekótya kiskakas elgondolkozva nézte a kíváncsi egeret. – Erre, meg arra… Miért kérdezed? Az egér roppant komoly képet vágott. – Azért kérdezem, mert én mindent tudni akarok! Ugyanis én tanár vagyok! Híres tanár! És ez itt egy híres egériskola! Az egér körbemutatott büszkén. A galagonyabokor alján volt egy rajztábla, a rajztáblára krétával egy nagy A-betű volt írva és egy 1-es. A kelekótya kiskakas megcsodálta a rajztáblát. Az egér megpödörte a bajuszát és tovább hencegett. – Tanítok írást, tanítok olvasást, tanítok számolást! Esetleg még éneklést és szavalást! Figyelj! Elszavalom az egér-verset! Az egér kidüllesztette a mellét, nagy levegőt vett és elszavalta a verset.
– Szép volt! – dicsérte meg a kelekótya kiskakas. – Taníts meg, hogy hogyan kell beszélni! – Ó, semmiség! – legyintett az egér. – Figyelj! – Cin, cin, cin! Cin, cin, cin! Most te! A kelekótya kiskakas eltátotta a csőrét és cincogott. – Nagyon jó! – dicsérte meg az egér. – Köszönöm! – hálálkodott a kelekótya kiskakas, és cincogva ment tovább. Nem vette észre a nagy cincogásban, hogy egy sötét árnyék lopakodik a nyomában! A sötét árnyék nem volt más, mint egy nagy tarka macska! Csodálkozva nézte a cincogó kiskakast, majd dühösen megrázta a fejét. – Brr! A macska rúgja meg, azt hittem, hogy egy egér! Mit cincogsz? Mi a csudának cincogsz? A kelekótya kiskakas megijedve válaszolt. – Nem jól csinálom? A tarka macska mérgesen morgott és nyávogott. – Persze, hogy nem jól csinálod! Nyáu! Nyáu! A kelekótya kiskakas óvatosan utánozta a nyávogást. – Nyáu! Nyáu! Ez jó? – Nem jó! Te nem vagy se egér, se macska! – Kérlek, mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom! A tarka macska megvonta a vállát. – Nem tudom megmutatni! Én csak nyávogni tudok! A kelekótya kiskakas lehorgasztott fejjel bandukolt tovább. Ahogy bandukolt, beleütődött valamibe. Az a valami egy szép fényes pata volt. Fölnézett és meglátta a lovat. A ló lenézett és barátságosan nyihogott. – Nyihaha! Nyihaha! A kelekótya kiskakas fülelt, majd ő is nyihogott. – Nyihaha! Nyihaha! A ló nagyot nevetett. – Nini! Hahaha! Már azt hittem, hogy egy kiscsikó! De csak egy kiskakas! Miért nyihogsz? – Nem jól csinálom? – kérdezte a kelekótya kiskakas. A ló megrázta a fejét, csak úgy lobogott a gyönyörű sörénye. – Nem, nem jól csinálod! Csak a lovak nyihognak. A kelekótya kiskakas nagyot sóhajtva továbbment. A magasban galambok röpködtek, leszálltak a galambdúcra, búgtak, turbékoltak. – Kruu! Kruu! A kelekótya kiskakas fölnézett rájuk, levegőt vett és turbékolt. – Kruu! Kruu! A galambok a fejüket rázták. – Nem jó! Nem jó! Te nem vagy galamb! Csöngettyűszó ütötte meg a fülét. A kelekótya kiskakas megszaporázta a lépteit, ment a csengőszó után. A csengő egy bárány nyakába volt kötve, a bárány vígan ugrándozott, a csengő ezüsthangon csilingelt. – Beee! Beee! – bégetett a bárány ugrándozás közben. A kelekótya kiskakas figyelmesen nézte, majd ugrált egy-kettőt cérnavékony lábán és bégetett. – Bee! Bee! A bárány abbahagyta az ugrálást meg a bégetést, csodálkozva nézett a kiskakasra. – Te bégettél? – kérdezte. A kelekótya kiskakas bólogatott. A bárány körbejárta a kelekótya kiskakast. – Neked csak két lábad van! – mondta végül. – És szárnyad van! És csőröd van! Te nem vagy bárány! És ha nem vagy bárány, ne is bégess! A kelekótya kiskakas lehajtotta a fejét, úgy suttogta: – Mutasd meg kérlek, hogyan csináljam! A bárány ingatta a fejét, a csengő halkan megszólalt a nyakában. – Nem tudom megmutatni! Én csak bégetni tudok! Eljött az este, eljött az éjszaka, az udvar népe aludni tért. Csak a kelekótya kiskakas nem tudott aludni, szomorúan üldögélt a kerítés tetején. Hát senki se mutatja meg nekem, hogy hogyan kell csinálnom? – gondolta búsan. Így búslakodott meg szomorkodott, észre sem vette, hogy elröpült az éjszaka. Lassan világosodott az ég alja és tűzpirosan fölkelt a Nap. A kelekótya kiskakas ámulva nézte, még sohasem látott ilyet! A Nap visszanézett a kiskakasra és mosolyogva unszolta. – Üdvözölj, kiskakas! Szólalj meg! A kelekótya kiskakas bólintott, majd ugatott, nyávogott, röfögött, gágogott, mekegett és makogott, hápogott és cincogott, nyerített és bégetett. A Nap mosolyogva szólt. – Ejnye! Nem így kell! A kelekótya kiskakas bánatosan lehorgasztotta a fejét. – Mutasd meg! – suttogta. – Senki se tudja megmutatni! A Nap nyájasan válaszolt. – Tudod te azt! Tátsd a csőröd, kukorékolj! Rajta! Próbáld meg! A kelekótya kiskakas kitátotta a csőrét, hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét és kukorékolt! – Kukuriku! Kukuriku! Zengett a kukorékolás, a Nap felszökkent az égre, az udvar lakói összeröffentek s ámulva hallgatták a kiskakast. – Milyen szépen kukorékol! – súgták-búgták, röfögték és cincogták. A kiskakas büszkén nézett le rájuk s így szólt. – Fölébresztettem a Napot! Én egyedül! Én, a kiskakas! Kukuriku! Kukuriku! |