Tappancs játszani szeretneHol volt, hol nem volt, volt egy szép nagy mező, a mező szélén volt egy ház, a háznak volt egy udvara. Ott éldegélt Tappancs a mamájával. Ragyogott a nyári nap az égen és Tappancs kíváncsian nézte. Majd jobbra nézett, majd balra nézett, majd egyenesen előre. Jobbra a nagy házat látta, balra a szép mezőt látta, elöl meg a mamáját. A ház csendesen álldogált, a mező zöldellt, a mamája aludt. Tappancs felsóhajtott: – Haj, haj! – Azután megint sóhajtott: – Haj, haj! – Két sóhajtás között meg ezt gondolta: Játszani szeretnék! Futkosni szeretnék, meg csaholni, meg vakkantgatni, meg ugrabugrálni, meg hemperegni! Tappancs a lábára fektette a fejét, s búsan pislogott a kutyaólból. A fejében lustán kavarogtak a gondolatok. A gondolatok is búsak voltak: Mindig azt mondják, hogy Tappancs, ne ugrálj! Tappancs, ne vakkants! Tappancs, ne csaholj! Tappancs, ne futkoss! Haj, haj! Megint pislogott egy nagyot, s búsan tovább gondolkozott: Pedig itt van ez a gyönyörű idő! Fent süt a nap, balra zöldell a mező! S itt vagyok én, és megvan mind a négy lábam! Aztán újabb gondolatok kavarogtak: És a négy lábamon kiválóan tudok futni. Hát akkor miért nem futok? Futni akarok! Játszani szeretnék! Nem pislogott tovább, nem gondolkozott többet. Felállt és elfutott. Tappancs futott, futott, ki a rétre, zöld mezőre, bársony fűre, vakkantgatott, ugrándozott, hempergett meg bolondozott. Hát ahogy futott, egyszer csak egy csomó sárga gombolyaggal találkozott. Tappancs lefékezett, s vidám szemmel, mosolyogva nézte őket. Majd vakkantgatva, csaholgatva bemutatkozott. – Vak, vak! Vau, vau! Engem Tappancsnak hívnak! Kiskutya vagyok, és nagyon szeretnék játszani! – Gá, gá, gá! – mondták a gombolyagok. – Mi vagyunk a kislibák. Az egyik kisliba közel merészkedett Tappancshoz, és bátran gágogta: – És a miénk a világ! Tappancs mosolyogva bólogatott és így szólt: – Helyes! Akkor játsszunk fogócskát! Én leszek a fogó! Egy, kettő, három! A kislibák szétfutottak, köröztek és cikcakkoztak. Tappancs ugrott, s egy kislibát felborított. A kisliba jajgatott, a libamama odafutott, és belecsípett Tappancsba. – Buta liba! – morgott Tappancs. – Nem is bántottam, csak játszottam! Baktatott tovább a mezőn, s egyszer csak találkozott egy csomó nagybundás bégetővel. Megállt előttük, és udvariasan bemutatkozott. – Vau, vau! Vak, vak! Tappancs vagyok, a kiskutya. És játszani szeretnék! – Bee! Bee! – bégettek a nagybundások. – Mi vagyunk a bárányok. Az egyik bégető Tappancs elé állt nagy merészen. – Másképpen a barikák! És a miénk a világ! És engem úgy hívnak, hogy Bárány Bernát! – Szép neved van, Bárány Bernát! – dicsérte meg Tappancs. – Apukámat meg úgy hívják, hogy Kos Domonkos! Anyukámat meg úgy hívják, hogy Juh Jolán! – Nekik is szép nevük van! De mondd, szeretsz játszani? – Nagyon szeretek! – vágta rá Bárány Bernát. – Például bakugróst, például fűrágóst, például szürcsölőst! – Játsszunk bújócskát! – javasolta Tappancs. De már nem tudtak bújócskát játszani, mert egy nagyon erős fog megfogta a nyakát, s felemelte a levegőbe. Majd megrázta, és kidobta a bárányok közül. Egy hatalmas farkaskutya volt, s így morgott: – Te nem vagy bárány! Semmi keresnivalód itt! – Nem vagyok bárány, nem vagyok bárány… – dünnyögött Tappancs. – Azt én is tudom, hogy nem vagyok bárány! Csak játszani szeretnék! Tovább-baktatott, tovább-bandukolt, mikor egy nagy fához ért. A fához egy szürke bozontos, nagyfülű volt kikötve. Tappancs megbámulta, majd udvariasan bemutatkozott. – Vau, vau! Vak, vak! Tappancsnak hívnak, és kiskutya vagyok! – Iá! Iá! – iázott a nagyfülű. – Én vagyok a szamár. Másképpen a csacsi! És azért vagyok megkötve, hogy el ne futkossak! De azért nem unatkozom. Gyere közelebb. Elárulok valamit! Verseket írok! – suttogta büszkén. – Akarod hallani? Tappancs bólintott, bár magában azt gondolta, hogy inkább játszani szeretne. A csacsi harsányan elszavalta a verset:
Hogy történt, hogy nem, egy darázs szállt arra, és a csacsi rémülten kirúgott a két hátsó lábával, s eltalálta Tappancsot. – Nem akarattal rúgtalak meg! – kiabált a szamár, de Tappancs gyorsan elfutott. Nem kedvelte a rugdosó versfaragókat. Egyre nagyobb lett a fű, Tappancs lelassult, lomhán evickélt a dús fűben. Egyszer csak a feje fölött lágy kolompszót hallott. – Gling-glang! Gling-glang! – szólt a kolomp. Tappancs kíváncsian fölnézett. Két gyönyörű, barna szemet látott. Meg két tömzsi szarvat. Tappancs belenézett a gyönyörű barna szembe, s így szólt: – Engem Tappancsnak hívnak. Kiskutya vagyok, és nagyon szeretnék játszani! – Muuuuú! – mondta a barna szem gazdája. – Látom, hogy kiskutya vagy. Én vagyok a Mú-tehén. És én is szerettem játszani, valamikor, amikor kisborjú voltam! De most nem érek rá. Legelnem kell, hogy legyen sok tejem. Keress más játszótársat, Tappancs! Sok szerencsét, Tappancs! Tappancs továbbügetett. Legalább barátságos volt! – gondolta. – Meg szép szeme és szépen szóló kolompja van! Ahogy ugrándozott, meg ügetett, meglátott egy fát. A fa tövében meglátott egy kecskét. Oda volt kötve a fához. Na, ő biztos unatkozik! – örvendezett Tappancs. S már messziről kiabált: – Hahó! Én vagyok! Jövök már! Akarsz velem játszani? A kecske leszegte a fejét, s alulról nézte a vakkantgató kiskutyát. Nem szólt egy szót sem. Tappancsnak ekkor eszébe jutott valami. Az jutott eszébe, hogy látott ő már kikötve valakit. És az a valaki a hátsó lábával megrúgta. Megtorpant, gondolkozott: Világos, hogy nem szabad hátulról menni! Tovább gondolkozott: Világos, hogy elölről fogok menni! Így is tett, elölről ment, barátságosan mosolyogva. Ám a kecske nem mosolygott, nagyot öklelt a fejével, s Tappancs repült a levegőben. Ez is olyan rugdosós! – gondolta Tappancs dühösen, s elfutott. Futás közben elpárolgott a dühe, s már mosolyogva, csaholva állt meg egy kőkerítésnél. Ugrándozott, próbálkozott, míg végre fölkapaszkodott a kerítés tetejére. Tappancs előtt nincs akadály! – gondolta büszkén, majd lenézett a kerítésről. A kerítés mögött egy udvar volt, az udvaron rengeteg nyúl. Ugrándoztak, bukfenceztek, kergetőztek, heverésztek. Megörült Tappancs. – Mennyi játszótárs! – Örvendezve rájuk vakkantott. – Vau, vau! Vak, vak! Én Tappancs vagyok! És nagyon szeretnék veletek játszani! Vau, vau! Még végig se mondta a mondókáját, mikor a nyulak rémülten szétfutottak, s remegve pislogtak rá a távolból. – Hát ezeknek mi bajuk? – ámuldozott Tappancs. – Én csak játszani akartam velük! Búsan üldögélt a kőfal tetején, már nem volt kedve leugrani se. Lógatta az orrát, lesunyta a fülét, s pislogott szomorúan. Hát ahogy ott üldögélt, meg szomorkodott, meglátott valakit. Rögtön abbahagyta a szomorkodást meg az orrlógatást, felállt a kőfalon, és kíváncsian figyelt. Egy hatalmas, gyönyörű kutya közeledett, és finoman mosolygott. Tappancs bátortalanul visszamosolygott, oldalt hajtva a fejét. De gyönyörű kutya! A legszebb kutya, akit eddig életemben láttam! – gondolta Tappancs. Majd boldogan felsóhajtott egy picit: – És rám mosolygott! Bátran visszamosolygott hát ő is, és bemutatkozott. – Tappancsnak hívnak! A nagy kutya figyelmesen megnézte Tappancsot, majd így szólt: – Örvendek! Illemtudó kiskutya vagy! Tappancs elpirult a dicséretre. A nagy kutya barátságosan folytatta. – Engem Lordnak hívnak. És örülök, hogy megismerkedtünk. Tappancs gyorsan rávágta: – Én is örülök! Nagyon! Igazán! Hidd el! – Elhiszem – bólintott Lord finoman. – Honnan jössz? Tappancs a háta mögé mutogatott. – Onnan. A szomszédból. Ott élek. Illetve ott születtem. Lord erre is bólintott. Majd megkérdezte: – És mit csinálsz ott fönt a fal tetején? Tappancs lehajtotta a fejét, úgy motyogta: – Én? A fal tetején? Felmásztam… Lord tapintatosan érdeklődött. – És miért másztál föl? Tappancs még jobban lehajtotta a fejét, és még halkabban motyogta: – Azért másztam fel, mert játszani akartam a nyulakkal. De ők nem játszottak velem. Elfutottak. Tappancs nagyot sóhajtott. – Senki se akar játszani velem! Miért nem akar velem senki se játszani? Se a kislibák, se a bárányok, se a szamár, se a tehén, se a kecske, se a nyulak! Lord mosolyogva nézte a panaszkodó Tappancsot. – Ne búslakodj, ne csüggedj! Mindenkinek lesz játszótársa! Keresd meg a tiedet! Van időd bőven! Tappancs hálásan nézett Lordra, majd elbúcsúzott, s leugrott a kőfalról. Futás közben boldogan így morfondírozott: Milyen udvarias! Milyen barátságos! Milyen szépen elbeszélgettünk! És milyen igaza van! Rengeteg időm van! Megyek és megkeresem a játszótársamat! Harsány nyerítés hallatszott a mezőről. Tappancs meglátott egy futkározó kiscsikót. – Várj meg! Várj meg! – kiáltotta a kiscsikónak. A csikó nagyot ugrott, nekiiramodott, és futás közben biztatta Tappancsot. – Gyere, vakarcs! Érjél utol! Fogjál meg! Nyihaha! Tappancsnak nem kellett kétszer mondani, nyakába szedte a lábát, és uzsgyi, rohant a kiscsikó után. De hiába, Tappancsnak kurta volt a lába, nem érte utol a szélként száguldó csikót. Ihegett-lihegett, s fáradtan leült a fűbe. Most meg azért nem játszottam, mert elfáradtam! – gondolta búsan. – Haj, haj! De hát nem tehetek róla, hogy ilyen rövid a lábam! De aztán gyorsan megvigasztalódott: Majd megnövök! Megnő a lábam is! S akkor utolérek minden vágtató csikót! Ahogy ott feküdt és tűnődött, finom illatok csapták meg az orrát. Szaglászott, szimatolt, s megállapította, hogy honnan jön a finom illat. Óvatosan kúszott a fűben, és meglátott egy gőzölgő kutyatálat. Onnan jött a finom illat. Meglátott két kutyakölyköt, aztán meglátott egy szigorú kutyamamát. Tappancs tudta a szabályt, hogy más táljába nem szabad beleenni! Így hát messziről nézte csak a lefetyelő szőrgombolyagokat. De egyszer csak meglátott valaki mást is, aki szintén messziről bámulta a falatozókat: egy cirmos bundájú kiscicát. – Psz! Psz! – pisszegett neki Tappancs. Majd magára mutatott: – Itt vagyok! A cica egyből felmászott a fára, s onnan figyelte a pisszegő, mutogató kiskutyát. Tappancs a fa alá sétált, és felszólt a cicának. – Ne félj! Beszélgessünk! A cirmos bundájú kiscica lassan megnyugodott. Mennyi kutya! – gondolta. – Ahová csak néz a macska, mindenhol kutya van! Bár ez itt lent barátságosnak látszik, meg mosolygósnak! Visszamosolygott Tappancsra. Tappancs felvakkantott a fán gubbasztó cirmos bundásnak. – Engem Tappancsnak hívnak! Kiskutya vagyok, de azért ne félj! A cirmos bundájú kiscica gúnyosan elhúzta a száját. Azt látom, hogy kutya vagy, te nagyokos! És egyáltalán nem félek tőled! – Hangosan meg ezt nyávogta: – Engem Cillancsnak hívnak! Kiscica vagyok. Ha nem látnád. És egyáltalán nem félek! – Ennek nagyon örülök! Akkor talán még barátok is lehetnénk! Cillancs eltűnődött, majd megrázta a fejét. – Azt, sajnos, nem lehet! Kutya és macska nem lehet barát! – Miért? – kérdezte Tappancs elszontyolodva. – Nem tudom – vallotta be Cillancs őszintén. – Nem tudom, hogy miért. Nekem is úgy mondta a mamám. – Kár! Nagy kár! – sóhajtott Tappancs. – Miért kár? Mi a nagy kár? – Az a nagy kár, hogy nem lehetünk barátok! – magyarázta Tappancs. – Ha barátok lehetnénk, jókat játszhatnánk! Én nagyon szeretek játszani! Cillancs is sóhajtott. – Én is, nagyon. Tappancs sóhajtott. – Miért nem lehet mindenki egyforma? Cillancs a fejét rázta. – Azért nem lehet mindenki egyforma, mert akkor csupa macska lenne a világon, vagy csupa kutya! És az nagyon unalmas lenne! Ekkor sürgető nyávogás hallatszott. – Hív a mamám! Szia, Tappancs! Tappancsnak is rögtön eszébe jutott a mamája. Meg az is eszébe jutott, hogy éhes. Meg az is eszébe jutott, hogy álmos. Nem töprengett sokáig, felvágta az orrát, beleszimatolt a levegőbe, s nyílegyenesen futott hazáig. Boldog vakkantással köszöntötte a mamáját. – Itt vagyok! Éhes vagyok! Utána meg álmos vagyok! A mamája mosolyogva nézte. – Hát megérkeztél, te világjáró? Itt a finom vacsora! |