Tappancs játszani szeretne

Hol volt, hol nem volt, volt egy szép nagy mező, a mező szélén volt egy ház, a háznak volt egy udvara. Ott éldegélt Tappancs a mamájával.

Ragyogott a nyári nap az égen és Tappancs kíváncsian nézte. Majd jobbra nézett, majd balra nézett, majd egyenesen előre. Jobbra a nagy házat látta, balra a szép mezőt látta, elöl meg a mamáját. A ház csendesen álldogált, a mező zöldellt, a mamája aludt.

Tappancs felsóhajtott:

– Haj, haj! – Azután megint sóhajtott: – Haj, haj! – Két sóhajtás között meg ezt gondolta: Játszani szeretnék! Futkosni szeretnék, meg csaholni, meg vakkantgatni, meg ugrabugrálni, meg hemperegni!

Tappancs a lábára fektette a fejét, s búsan pislogott a kutyaólból. A fejében lustán kavarogtak a gondolatok. A gondolatok is búsak voltak: Mindig azt mondják, hogy Tappancs, ne ugrálj! Tappancs, ne vakkants! Tappancs, ne csaholj! Tappancs, ne futkoss! Haj, haj! Megint pislogott egy nagyot, s búsan tovább gondolkozott: Pedig itt van ez a gyönyörű idő! Fent süt a nap, balra zöldell a mező! S itt vagyok én, és megvan mind a négy lábam! Aztán újabb gondolatok kavarogtak: És a négy lábamon kiválóan tudok futni. Hát akkor miért nem futok? Futni akarok! Játszani szeretnék!

Nem pislogott tovább, nem gondolkozott többet. Felállt és elfutott.

Tappancs futott, futott, ki a rétre, zöld mezőre, bársony fűre, vakkantgatott, ugrándozott, hempergett meg bolondozott. Hát ahogy futott, egyszer csak egy csomó sárga gombolyaggal találkozott. Tappancs lefékezett, s vidám szemmel, mosolyogva nézte őket. Majd vakkantgatva, csaholgatva bemutatkozott.

– Vak, vak! Vau, vau! Engem Tappancsnak hívnak! Kiskutya vagyok, és nagyon szeretnék játszani!

– Gá, gá, gá! – mondták a gombolyagok. – Mi vagyunk a kislibák.

Az egyik kisliba közel merészkedett Tappancshoz, és bátran gágogta:

– És a miénk a világ!

Tappancs mosolyogva bólogatott és így szólt:

– Helyes! Akkor játsszunk fogócskát! Én leszek a fogó! Egy, kettő, három!

A kislibák szétfutottak, köröztek és cikcakkoztak. Tappancs ugrott, s egy kislibát felborított. A kisliba jajgatott, a libamama odafutott, és belecsípett Tappancsba.

– Buta liba! – morgott Tappancs. – Nem is bántottam, csak játszottam!

Baktatott tovább a mezőn, s egyszer csak találkozott egy csomó nagybundás bégetővel. Megállt előttük, és udvariasan bemutatkozott.

– Vau, vau! Vak, vak! Tappancs vagyok, a kiskutya. És játszani szeretnék!

– Bee! Bee! – bégettek a nagybundások. – Mi vagyunk a bárányok.

Az egyik bégető Tappancs elé állt nagy merészen.

– Másképpen a barikák! És a miénk a világ! És engem úgy hívnak, hogy Bárány Bernát!

– Szép neved van, Bárány Bernát! – dicsérte meg Tappancs.

– Apukámat meg úgy hívják, hogy Kos Domonkos! Anyukámat meg úgy hívják, hogy Juh Jolán!

– Nekik is szép nevük van! De mondd, szeretsz játszani?

– Nagyon szeretek! – vágta rá Bárány Bernát. – Például bakugróst, például fűrágóst, például szürcsölőst!

– Játsszunk bújócskát! – javasolta Tappancs. De már nem tudtak bújócskát játszani, mert egy nagyon erős fog megfogta a nyakát, s felemelte a levegőbe. Majd megrázta, és kidobta a bárányok közül. Egy hatalmas farkaskutya volt, s így morgott:

– Te nem vagy bárány! Semmi keresnivalód itt!

– Nem vagyok bárány, nem vagyok bárány… – dünnyögött Tappancs. – Azt én is tudom, hogy nem vagyok bárány! Csak játszani szeretnék! Tovább-baktatott, tovább-bandukolt, mikor egy nagy fához ért. A fához egy szürke bozontos, nagyfülű volt kikötve. Tappancs megbámulta, majd udvariasan bemutatkozott.

– Vau, vau! Vak, vak! Tappancsnak hívnak, és kiskutya vagyok!

– Iá! Iá! – iázott a nagyfülű. – Én vagyok a szamár. Másképpen a csacsi! És azért vagyok megkötve, hogy el ne futkossak! De azért nem unatkozom. Gyere közelebb. Elárulok valamit! Verseket írok! – suttogta büszkén. – Akarod hallani? Tappancs bólintott, bár magában azt gondolta, hogy inkább játszani szeretne. A csacsi harsányan elszavalta a verset:

 

Iá! Iá! Így ordibál a szamár!
Nem vagyok énektanár!
Csak vagyok egy kiscsacsi.
A többi mind locsifecsi!

 

Hogy történt, hogy nem, egy darázs szállt arra, és a csacsi rémülten kirúgott a két hátsó lábával, s eltalálta Tappancsot.

– Nem akarattal rúgtalak meg! – kiabált a szamár, de Tappancs gyorsan elfutott. Nem kedvelte a rugdosó versfaragókat.

Egyre nagyobb lett a fű, Tappancs lelassult, lomhán evickélt a dús fűben. Egyszer csak a feje fölött lágy kolompszót hallott.

– Gling-glang! Gling-glang! – szólt a kolomp.

Tappancs kíváncsian fölnézett. Két gyönyörű, barna szemet látott. Meg két tömzsi szarvat.

Tappancs belenézett a gyönyörű barna szembe, s így szólt:

– Engem Tappancsnak hívnak. Kiskutya vagyok, és nagyon szeretnék játszani!

– Muuuuú! – mondta a barna szem gazdája. – Látom, hogy kiskutya vagy. Én vagyok a Mú-tehén. És én is szerettem játszani, valamikor, amikor kisborjú voltam! De most nem érek rá. Legelnem kell, hogy legyen sok tejem. Keress más játszótársat, Tappancs! Sok szerencsét, Tappancs!

Tappancs továbbügetett. Legalább barátságos volt! – gondolta. – Meg szép szeme és szépen szóló kolompja van!

Ahogy ugrándozott, meg ügetett, meglátott egy fát. A fa tövében meglátott egy kecskét. Oda volt kötve a fához. Na, ő biztos unatkozik! – örvendezett Tappancs. S már messziről kiabált:

– Hahó! Én vagyok! Jövök már! Akarsz velem játszani?

A kecske leszegte a fejét, s alulról nézte a vakkantgató kiskutyát. Nem szólt egy szót sem. Tappancsnak ekkor eszébe jutott valami. Az jutott eszébe, hogy látott ő már kikötve valakit. És az a valaki a hátsó lábával megrúgta. Megtorpant, gondolkozott: Világos, hogy nem szabad hátulról menni! Tovább gondolkozott: Világos, hogy elölről fogok menni! Így is tett, elölről ment, barátságosan mosolyogva. Ám a kecske nem mosolygott, nagyot öklelt a fejével, s Tappancs repült a levegőben.

Ez is olyan rugdosós! – gondolta Tappancs dühösen, s elfutott. Futás közben elpárolgott a dühe, s már mosolyogva, csaholva állt meg egy kőkerítésnél.

Ugrándozott, próbálkozott, míg végre fölkapaszkodott a kerítés tetejére. Tappancs előtt nincs akadály! – gondolta büszkén, majd lenézett a kerítésről. A kerítés mögött egy udvar volt, az udvaron rengeteg nyúl. Ugrándoztak, bukfenceztek, kergetőztek, heverésztek.

Megörült Tappancs. – Mennyi játszótárs! – Örvendezve rájuk vakkantott.

– Vau, vau! Vak, vak! Én Tappancs vagyok! És nagyon szeretnék veletek játszani! Vau, vau!

Még végig se mondta a mondókáját, mikor a nyulak rémülten szétfutottak, s remegve pislogtak rá a távolból.

– Hát ezeknek mi bajuk? – ámuldozott Tappancs. – Én csak játszani akartam velük!

Búsan üldögélt a kőfal tetején, már nem volt kedve leugrani se. Lógatta az orrát, lesunyta a fülét, s pislogott szomorúan. Hát ahogy ott üldögélt, meg szomorkodott, meglátott valakit. Rögtön abbahagyta a szomorkodást meg az orrlógatást, felállt a kőfalon, és kíváncsian figyelt. Egy hatalmas, gyönyörű kutya közeledett, és finoman mosolygott. Tappancs bátortalanul visszamosolygott, oldalt hajtva a fejét.

De gyönyörű kutya! A legszebb kutya, akit eddig életemben láttam! – gondolta Tappancs. Majd boldogan felsóhajtott egy picit:

– És rám mosolygott!

Bátran visszamosolygott hát ő is, és bemutatkozott.

– Tappancsnak hívnak!

A nagy kutya figyelmesen megnézte Tappancsot, majd így szólt:

– Örvendek! Illemtudó kiskutya vagy!

Tappancs elpirult a dicséretre. A nagy kutya barátságosan folytatta.

– Engem Lordnak hívnak. És örülök, hogy megismerkedtünk.

Tappancs gyorsan rávágta:

– Én is örülök! Nagyon! Igazán! Hidd el!

– Elhiszem – bólintott Lord finoman. – Honnan jössz?

Tappancs a háta mögé mutogatott.

– Onnan. A szomszédból. Ott élek. Illetve ott születtem.

Lord erre is bólintott. Majd megkérdezte:

– És mit csinálsz ott fönt a fal tetején?

Tappancs lehajtotta a fejét, úgy motyogta:

– Én? A fal tetején? Felmásztam…

Lord tapintatosan érdeklődött.

– És miért másztál föl?

Tappancs még jobban lehajtotta a fejét, és még halkabban motyogta:

– Azért másztam fel, mert játszani akartam a nyulakkal. De ők nem játszottak velem. Elfutottak.

Tappancs nagyot sóhajtott.

– Senki se akar játszani velem! Miért nem akar velem senki se játszani? Se a kislibák, se a bárányok, se a szamár, se a tehén, se a kecske, se a nyulak!

Lord mosolyogva nézte a panaszkodó Tappancsot.

– Ne búslakodj, ne csüggedj! Mindenkinek lesz játszótársa! Keresd meg a tiedet! Van időd bőven!

Tappancs hálásan nézett Lordra, majd elbúcsúzott, s leugrott a kőfalról. Futás közben boldogan így morfondírozott: Milyen udvarias! Milyen barátságos! Milyen szépen elbeszélgettünk! És milyen igaza van! Rengeteg időm van! Megyek és megkeresem a játszótársamat!

Harsány nyerítés hallatszott a mezőről. Tappancs meglátott egy futkározó kiscsikót.

– Várj meg! Várj meg! – kiáltotta a kiscsikónak. A csikó nagyot ugrott, nekiiramodott, és futás közben biztatta Tappancsot.

– Gyere, vakarcs! Érjél utol! Fogjál meg! Nyihaha!

Tappancsnak nem kellett kétszer mondani, nyakába szedte a lábát, és uzsgyi, rohant a kiscsikó után. De hiába, Tappancsnak kurta volt a lába, nem érte utol a szélként száguldó csikót. Ihegett-lihegett, s fáradtan leült a fűbe.

Most meg azért nem játszottam, mert elfáradtam! – gondolta búsan. – Haj, haj! De hát nem tehetek róla, hogy ilyen rövid a lábam!

De aztán gyorsan megvigasztalódott:

Majd megnövök! Megnő a lábam is! S akkor utolérek minden vágtató csikót!

Ahogy ott feküdt és tűnődött, finom illatok csapták meg az orrát. Szaglászott, szimatolt, s megállapította, hogy honnan jön a finom illat.

Óvatosan kúszott a fűben, és meglátott egy gőzölgő kutyatálat. Onnan jött a finom illat. Meglátott két kutyakölyköt, aztán meglátott egy szigorú kutyamamát.

Tappancs tudta a szabályt, hogy más táljába nem szabad beleenni! Így hát messziről nézte csak a lefetyelő szőrgombolyagokat.

De egyszer csak meglátott valaki mást is, aki szintén messziről bámulta a falatozókat: egy cirmos bundájú kiscicát.

– Psz! Psz! – pisszegett neki Tappancs. Majd magára mutatott: – Itt vagyok!

A cica egyből felmászott a fára, s onnan figyelte a pisszegő, mutogató kiskutyát.

Tappancs a fa alá sétált, és felszólt a cicának.

– Ne félj! Beszélgessünk!

A cirmos bundájú kiscica lassan megnyugodott.

Mennyi kutya! – gondolta. – Ahová csak néz a macska, mindenhol kutya van! Bár ez itt lent barátságosnak látszik, meg mosolygósnak!

Visszamosolygott Tappancsra.

Tappancs felvakkantott a fán gubbasztó cirmos bundásnak.

– Engem Tappancsnak hívnak! Kiskutya vagyok, de azért ne félj!

A cirmos bundájú kiscica gúnyosan elhúzta a száját.

Azt látom, hogy kutya vagy, te nagyokos! És egyáltalán nem félek tőled! – Hangosan meg ezt nyávogta:

– Engem Cillancsnak hívnak! Kiscica vagyok. Ha nem látnád. És egyáltalán nem félek!

– Ennek nagyon örülök! Akkor talán még barátok is lehetnénk!

Cillancs eltűnődött, majd megrázta a fejét.

– Azt, sajnos, nem lehet! Kutya és macska nem lehet barát!

– Miért? – kérdezte Tappancs elszontyolodva.

– Nem tudom – vallotta be Cillancs őszintén. – Nem tudom, hogy miért. Nekem is úgy mondta a mamám.

– Kár! Nagy kár! – sóhajtott Tappancs.

– Miért kár? Mi a nagy kár?

– Az a nagy kár, hogy nem lehetünk barátok! – magyarázta Tappancs. – Ha barátok lehetnénk, jókat játszhatnánk! Én nagyon szeretek játszani!

Cillancs is sóhajtott.

– Én is, nagyon.

Tappancs sóhajtott.

– Miért nem lehet mindenki egyforma?

Cillancs a fejét rázta.

– Azért nem lehet mindenki egyforma, mert akkor csupa macska lenne a világon, vagy csupa kutya! És az nagyon unalmas lenne!

Ekkor sürgető nyávogás hallatszott.

– Hív a mamám! Szia, Tappancs!

Tappancsnak is rögtön eszébe jutott a mamája. Meg az is eszébe jutott, hogy éhes. Meg az is eszébe jutott, hogy álmos. Nem töprengett sokáig, felvágta az orrát, beleszimatolt a levegőbe, s nyílegyenesen futott hazáig.

Boldog vakkantással köszöntötte a mamáját.

– Itt vagyok! Éhes vagyok! Utána meg álmos vagyok!

A mamája mosolyogva nézte.

– Hát megérkeztél, te világjáró? Itt a finom vacsora!

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]