Hogyan fogtam el Settenkedő Tódort?

Ott kell kezdenem a történetet, hogy megtanultam írni. Ez első hallásra felesleges szószaporításnak hangzik, mert ugye természetesen le kellett írni ezt a történetet, vagyis aki ezt leírta, az már tud írni! De ez nem szószaporítás, mert diktálhattam volna is valakinek, például a bátyámnak, és azért sem szószaporítás, mert nemcsak hogy megtanultam írni, hanem ugyanakkor új életet is kezdtem.

De erről majd később mesélek. Most azt mondom el még elöljáróban, hogy a régi életemben Istinek, Pistinek, Istóknak hívtak, a nagymamám Pityikének nevezett, amit ugyan nem nagyon szerettem hallani, de eltűrtem a zölddióbefőtt miatt! Senkinek sincs olyan zölddióbefőttje a Nadragulya utcában, mint a nagymamámnak! Ezért inkább ráhagytam a Pityikézést, és engedelmesen kitátottam a számat a zölddióért, amitől állítólag elmúlik a vitaminhiányom. Volt, mikor két szem zölddiót is kaptam, ilyenkor az egyiket ügyesen jobb oldalra dugtam, a másikat bal oldalra, s kidagadt tőle az arcom, mint a hörcsögnek.

Az új életemben Istvánnak hívnak, mint az első magyar királyt, néha meg Pistának. Ezek a nevek még szokatlanok, de már odafülelek, ha hallom. A tanító néni néha hozzáteszi, hogy kedves fiam, holott nem vagyok a fia, és ha mérges, akkor meg azt, hogy első osztályos tanuló. Ilyenkor engedelmesen lesütöm a szemem.

Itt közbe kell szúrnom, ha már a nevemről beszélek, hogy én mindig azt szerettem volna, ha Rexnek vagy Viktóriának hívnak! A moziban hallottam egyszer, és nagyon megtetszett mind a kettő! De a bátyám azt mondta, hogy a Rex kutyanév, a Viktória pedig hülyeség, arról ne is ábrándozzak, mert úgy csak nőket hívhatnak! Nem ellenkeztem, bár továbbra is tetszett mind a két név, próbáltam is elhinteni a barátaim között, de azok csak nevettek.

Ha őszinte akarok lenni, nekem a régi életem jobban tetszett, mint az új! De a bátyám azt mondta, hogy szedjem össze azt a kevés eszemet, és gondolkozzam: a világon mindenki új életet kezd hétéves korában! Mindenkinek meg kell tanulnia írni-olvasni, mert különben lassan analfabéta lesz az egész emberiség, és csak mutogatnak majd, mint a majmok! Én közbevetettem, hogy beszélgetni is lehet egymással, nem muszáj mutogatni! De a bátyám rám förmedt, hogy ne legyek ostobább, mint amilyen vagyok!

– Hogy beszélhetnél valakivel – mondta –, aki egy kilométer távolságra van tőled?

– Ott a telefon! – feleltem.

Erre a bátyám olyan dühös lett, hogy nem jött ki hang a száján. Végre összeszedte magát, és komoran csak ennyit mondott:

– Majd az iskolában megtanítanak kesztyűbe dudálni!

Ebből ugyan egy mukkot sem értettem, de nem akartam tovább feszegetni a dolgot, mert a bátyám már nagyon sápadt volt.

Végül is a bátyámnak volt igaza, mert lám, ha nem tanultam volna meg írni, ezt a történetet sem írhattam volna le. Igaz ugyan, hogy diktálhattam vagy szóban elmesélhettem volna, de az nem olyan! Mert először is nem biztos, hogy a bátyám leírná! Másodszor meg szóban csak egy-két barátomnak tudnám elmesélni, akik ugyan továbbmesélhetnék a barátaiknak, de tudjátok, hogy van ez! Ez is told hozzá egy keveset, az is ferdít rajta egy kicsit, s a vége egy nagy hazugság lenne, vagy éppen fordítva történne minden, vagyis nem én fognám el Settenkedő Tódort, hanem ő engemet!

Ezért is jó, hogy megtanultam írni!

Settenkedő Tódor a környék réme volt! Tejföllopásaival megkeserítette a háziasszonyok, így a nagymamám életét is! Húslopásaival búskomorságba kergette a húsbolt vezetőjét! Sőt majdnem börtönbe is juttatta, vagy ami még ennél is rosszabb, az elmegyógyintézetbe! Mert egyszer a hentes azt találta mondani az ellenőröknek, akik szúrós szemmel firtatták a húshiányt, hogy ő nem tehet róla, a húslopásban Settenkedő Tódor lába van benne! Az ellenőrök összenéztek, és gyorsan kihátráltak a boltból, közben olyan szélesen mosolyogtak, hogy fülig ért a szájuk.

– Persze, persze! – mondták a húsbolt vezetőjének. – Csak ne izgassa fel magát!

De Settenkedő Tódor bűnlajstroma – vagyis annak a sok gaztettnek az összessége, amit elkövetett – olyan hosszú, hogy sose érnék a végére.

Csak egyet emelek ki a sok közül, hogy jobban megértsétek a nagy helyzetet.

Úgy éjféltájban történt. Tavasszal, amit azért kell megemlíteni, mert nyitva voltak az ablakok végig a csendes Nadragulya utcában. Virágoztak a fák, és a töméntelen virágillat dőlt befelé az ablakokon a szobákba. A Nadragulya utcának valahogy olyan fekvése van, hogy a környék összes virágillata idedől tavasszal még a távoli hegyekről is. Olyan jó szag van, mint egy kölnigyárban! Becsszóra! Gyertek el egyszer tavasszal, és ti is érezni fogjátok!

Na, egyszóval nyitva vannak az ablakok, a virágillat meg dől befelé, de olyan töményen, hogy a lakók mosolyognak álmukban tőle! Mosolyog az utca közepén lakó trafikosné, mosolyog Károly bácsi, a nagy bajuszú postás, még a nyelvét is kidugja álmában, mint aki mézet nyal; mosolyog Rezső, az artista, aki betegszabadságát tölti itthon a Nadragulya utcában, mert eltört a lába; és mosolyog a húsbolt vezetője. És ne higgyétek, hogy ezt csak úgy kitaláltam! Másnap mindent szépen lenyomoztam, akit tudtam, szóra bírtam, hogy mit csinált éppen akkor, mikor az a bizonyos esemény történt. Ezért tudom ilyen pontosan. Azt is tudom, hogy én mit csináltam, és azt is, hogy a bátyám mit csinált, bár ő később letagadta!

Én éppen álmodtam. Azt álmodtam, hogy egy csodálatos kertben sétáltam, ahol csupa diófa állt, s a diófákon csupa zölddió lógott! De nem ám csak úgy csupaszon, hanem szépen megcukrozva, kis befőttesüvegekben!

A bátyám pedig… hát egyszóval a bátyám azt csinálta, és én meg is értem, hogy letagadja, de hát megesik ez mindenkivel, és én elhatároztam, hogy csak az igazat fogom leírni, még ha egyesek meg is sértődnek! Mint például a bátyám. De hát a saját két szememmel láttam, amikor felriadtam, hogy a hüvelykujja a szájában volt! Olyasformán, mint a csecsemőknek a cumi. Vagyis nem az orrát vakarta, nem a szájában keresett egy betévedt legyet, ahogy állította dühösen, hanem igenis, egyszóval a szájában volt! Ez a színtiszta igazság! Azután, mikor látta, hogy én nem hiszem el sem az orrvakarást, sem a legyet, megfogadtatta velem becsületszavamra, hogy nem mondom el senkinek! Még azt is hozzátette, hogy megnyúz, ha elmondom! Én meg is fogadtam, és nem is szegtem meg a szavamat, mert az írásról még nem esett szó; a bátyám fejében meg se fordult, hogy az írást is megemlítse.

De az is lehet, hogy megzavarta az a rettenetes nyávogás, fülrepesztő nyivákolás, amelyre felriadtunk az éjszaka kellős közepén. De nemcsak mi, hanem az egész Nadragulya utca! Ezt onnan tudom, mert kihajoltunk az ablakon, és láttam, hogy sorra kihajol mindenki a Nadragulya utcában, és merőn és dühösen Károly bácsi, a nagy bajuszú postás házának a tetejére néz.

Mi is odanéztünk.

– Settenkedő Tódor! – suttogta a bátyám.

Igen, ő volt ott a nagy bajuszú postás házának a tetején. Jól látszott a holdfényben. Meggörbítette a hátát, mintha a holdat akarná utánozni, és tele torokból nyávogott. A szeme meg villogott, mint a fénytávíró. Egyáltalán nem zavarta, hogy mindenki őt bámulja, sőt mintha egyenesen tetszett volna neki, mert újult erővel nyivákolt.

Károly bácsi, a nagy bajuszú postás is kinézett az ablakon természetesen, és először zavarba jött, mert azt hitte, hogy őt bámulják. Zavarában felrakta a postássapkáját, és visszabámult hálóingben meg sapkában. Azután rájött, hogy az ő háza tetején koncertezik Settenkedő Tódor, és azt nézi mindenki, de akkor már nem vette le a sapkát.

A rémséges nyivákolás betöltötte a Nadragulya utcát, és mintha még a virágok is becsukódtak volna, mert a virágillat helyébe kellemetlen macskaszag terjengett.

Álltunk az ablakban, és hallgattunk. A koncert pedig nem akart abbamaradni.

Settenkedő Tódor tombolt. Forgatta a fejét, izgett-mozgott a háztetőn, talán azért, hogy mindenki jól hallja, és nyávogott és ordított, és hörgött és visított, és csuklott és sziszegett, és bőgött, mint egy világhírű operaénekes.

Először Károly bácsi, a nagy bajuszú postás szólalt meg.

Átkiáltott Rezsőnek, aki a szomszédja volt:

– Csináljon már valamit! Maga az artista!

Rezső szomorkásan mosolygott, és széttárta a karját tehetetlenül.

– Mit csináljak? Eltört a lábam.

Azután a húsbolt vezetője kiáltott Károly bácsinak:

– Dobja meg a sapkával!

Ezt nyilván csak dühében mondta – ami nagyon rossz tanácsadó –, mert a sapka fennakadt a kéményen, de a koncert nem maradt abba.

Károly bácsi egy ideig még várt, hogy hátha visszaesik a sapka. De a sapka úgy ült a kéményen, mintha rászabták volna. Settenkedő Tódor fél szemmel megnézte, és elröhögte magát, de a nyávogást nem hagyta abba egy pillanatra sem.

Azután a trafikos néninek támadt szerintem egy zseniális ötlete. Vékony hangon átkiáltott a húsbolt vezetőjének:

– Ugasson, kérem, attól majd megijed!

A húsbolt vezetője megrökönyödve válaszolt:

– Én?! Ugassak?!

– Igen – bólogatott kedvesen a trafikos néni.

A húsbolt vezetője szégyenlősen nézett körül, de minden ablakból biztatták, bólogattak, integettek neki, hogy csak ugasson bátran, egymás közt vagyunk!

Erre beadta a derekát, megköszörülte a torkát, krákogott egyet-kettőt, majd kihajolva az ablakon ugatott:

– Vau! Vau!

Félelmetes, öblös kutyaugatás volt, a húsbolt vezetője egészen belevörösödött.

Ami igaz, igaz, Settenkedő Tódor hegyezte a fülét, lenézett a lila fejű húsboltvezetőre, és akkorát röhintett, hogy majd legurult a háztetőről. Megkapaszkodott a kéményben, amelynek tetején a nagy bajuszú postás sapkája ült, és nyávogott tovább.

A húsbolt vezetője abbahagyta az ugatást, mérgesen körülnézett, és becsukta az ablakot.

Mindenki megdermedt, részint azért, mert nem értették, hogy miért dühödött meg a húsbolt vezetője, mikor egész jól ugatott, részint azért, mert a nyávogás már elviselhetetlen volt.

– Valamit tenni kell! – dünnyögte a bátyám. – Settenkedő Tódor túlfeszítette a húrt!

Szaporán bólogattam, mert nekem is ez volt a véleményem.

Gyorsan cselekedtem. A fiókhoz léptem, elővettem a csúzlimat, belefogtam egy jól repülő sima kavicsot, megcéloztam Settenkedő Tódort, és lőttem.

Én nem tudom, hogyan történt, de valahol gellert kaphatott a kavics, tudjátok jól, hogy ez mit jelent: mikor nem arra megy, amerre az ember lövi, hanem egészen másfelé. Az én kavicsom kicsit jobbra ment és lejjebb is.

Egyszóval a húsbolt vezetőjének becsukott ablaka nagy csörömpöléssel kitört. Azt trafáltam el.

A húsbolt vezetőjének a feje már nem is lila volt, hanem olyan sötétvörös, mint a pecsétviasz, mikor kidugta a fejét az üvegdarabok között.

Igyekeztem nyájasan nézni rá, hogy valahogy enyhítsem a helyzetet, hiszen csak jót akartam!

Furcsa, de a húsbolt vezetője nem is énrám nézett, hanem Settenkedő Tódorra, mintha ő csúzlizta volna ki az ablakát.

S ekkor Settenkedő Tódor abbahagyta a nyávogást, talán megrémült a húsbolt vezetőjének pecsétviaszszínű fejétől, mert lábujjhegyen, némán lesettenkedett a háztetőről.

Mindenki annyira meglepődött, hogy kikerültem a figyelem középpontjából. A bátyám oldalba bökött, és így sziszegett:

– Ne vigyorogj, te, mert elárulod magadat!

Abbahagytam a nyájas mosolygást (nem vigyorgást!), és csodálkozó szemmel néztem ki a csendes Nadragulya utcára. A fejek eltűntek az ablakokból, még a húsbolt vezetőjének pecsétviaszszínű feje is, aki annyira meglepődhetett, hogy még a kitört ablakot is elfelejtette.

Én nem felejtettem el. Még ott az ablakban elhatároztam, hogy leszámolok Settenkedő Tódorral! Betelt a pohár!

Szigorúan néztem a kéményre, amelynek tetején a nagy bajuszú postás sapkája csücsült, és fogadalmat tettem.

Megfogadtam, jóváteszem a kicsúzlizott ablakot azzal, hogy megszabadítom a környéket Settenkedő Tódortól! Addig nem eszem zölddiót! Reszkess, Settenkedő Tódor, mert ez nem vicc!

Megkönnyebbülve nagyot szívtam a virágillatos levegőből, és lefeküdtem.

A bátyám már aludt, a bal kezével azt a hüvelykujját markolta, amelyik különben a szájában szokott lenni. „Micsoda jellem!” – gondoltam büszkén, mert mégiscsak az én bátyám, és mély álomba zuhantam.

Megjött a másnap reggel, a nap egyenesen végigsütött a Nadragulya utcán, mivel az kelet-nyugati irányban fekszik, ahogy Károly bácsi, a nagy bajuszú postás mondta egyszer. A mi utcánk párhuzamos az Egyenlítővel! – teszi hozzá büszkén, mivel a postások nagyon jól ismerik a földrajzot, mert a levelezés már a világ minden táján elterjedt!

Azonkívül ő kel fel elsőnek, fejébe csapja a sapkát, és szaporán siet a postára a levelekért, amelyek a világ minden tájáról jönnek, északról is meg délről is.

Utána a húsbolt vezetője kel fel, azután meg a trafikos néni. Legkésőbben az artista, de hát neki könnyű, el van törve a lába!

Így volt ez eddig.

Ma viszont valahogy minden felborult. Károly bácsi nem csapta a fejébe a postássapkát, nem is csaphatta, mert az fent csücsült a kémény tetején. A húsbolt vezetője meg elaludt, és nagy dühösen rohant kinyitni a boltot, még az ingét sem ért rá begyűrni a nadrágjába, lobogott a pocakja fölött, mint egy fehér zászló.

Én is korán keltem a bátyámmal, pedig szünet van, nem kell menni iskolába, vagyis teljesen potyára!

A bátyám dühösen bámult ki az ablakon, s a foga közt mormogott:

– A csuda vigye el! Mikor fel kell kelni, mindig elalszom! Mikor nem kellene, akkor meg felébredek! Fordítottan működik a szervezetem!

Engem most nem érdekelt a bátyám szervezete, máskor biztosan megkérdeztem volna, hogy milyen is az, ha valakinek fordítva működik, de most képzelhetitek, hogy min járt az eszem!

Először is rögtön eszembe jutott a fogadalmam. Újra eltűnődtem rajta, megnéztem reggeli világításban is, hogy milyen erős.

Elég erős fogadalom volt a reggeli világításban is! Hogy még jobban megerősítsem, megnéztem a húsbolt vezetőjének kitört ablakát.

„Igen! – mondtam magamban határozottan. – Betelt a pohár! Bár már nagy vagyok, iskolába járok, meg tudok írni is, de azért még utoljára leszámolok Settenkedő Tódorral, akit ugyan még a régi életemben ismertem meg, de már akkor se kedveltük egymást. Most meg, hogy belehajszolt egy ilyen pocokdologba, mint a csúzlizás, teljesen túlfeszítette a húrt! Vissza akart rángatni a régi életembe! De én nem hagyom!”

Így füstölögtem magamban, mikor arra lettem figyelmes, hogy a bátyám csendesen vigyorog.

Kérdő arccal néztem rá, mire kárörvendve ezt mondta:

– Elképzeltem, mekkora ruhát fogsz te kapni, ha kiderül, hogy ki csúzlizta ki az ablakot!

És a húsbolt vezetőjének háza felé intett. Nem lettem jobb kedvű. Sőt!

Mivel nyugalomra volt szükségem, hogy összeszedhessem a gondolataimat, szó nélkül kimentem a szobából.

De hogy a bátyámnak még véletlenül se jusson eszébe az árulkodás, tüntetően a számba vettem a jobb hüvelykujjamat, mint a csecsemők a cumit.

Bátyám fülig vörösödött, én felvontam a szemöldökömet, s a betört ablak felé intettem kérdően. Bátyám nem volt buta gyerek, azonnal kapcsolt, a szájára tette az ujját, hogy ő hallgatni fog, mint a sír! Erre barátságosan egymásra vigyorogtunk, és én elvonultam.

Volt egy jó kis rejtekhelyem, kint a kertben, a kerítés és a nagy orgonabokor között. Az orgonabokor gyökerei alá ástam valamikor egy lyukat, abban volt egy fadoboz, eredetileg varródoboz, a dobozban voltak azok a holmik, amelyekről nem volt szükséges, hogy más is tudjon. Közéjük raktam most a csúzlit, hogy addig is, míg végleg homály borul az ügyre, ne legyen szem előtt!

Mikor visszakapartam a földet a dobozra, ott maradtam még egy kicsit, és törtem a fejemet.

Mi a teendő? – tűnődtem. – Először is meg kell vizsgálni, hogy mi a nagy helyzet. Elcsípni Settenkedő Tódort, mégpedig rövid időn belül. Ehhez először meg kell tudni, hogy hol a kedvenc tartózkodási helye! Vagyis nyomozni kell egy kicsit utána. Na most, erről rajtam kívül senki se tud, és ez jó! Settenkedő Tódor pedig nem is sejti, hogy a nyomába eredtem, és ez nagyon jó! Teljesen gyanútlan! Fogalma sincs semmiről!

Nem is szabad, hogy megsejtsen valamit! Éljen továbbra is abban a hitben, hogy a kutya sem törődik vele. Így könnyebb lesz elkapni a grabancát!

De hogyan?

Itt egy kicsit megálltam a gondolkozásban. Majd ezt a kérdést félretettem. Ráérek ezen rágódni, ha már megtaláltam a rejtekhelyét.

Most pedig munkára!

Kimásztam az orgonabokor mögül, és elsétáltam a Nadragulya utca felső végébe. Ott akartam kezdeni a nyomozást, szépen, módszeresen.

A Nadragulya utca felső végében, a legszélső házban lakott Rezső, a törött lábú artista. Nála kezdtem el a puhatolózást, szaglászást, faggatást, szemrevételezést, egyszóval mindazt, ami egy komoly nyomozáshoz kell.

Éppen ezért óvatosan benéztem az ablakon. Vagyis leguggoltam az ablak alá, és centiről centire haladva egyenesedtem ki, míg szemem az ablakpárkány fölé ért, és beláttam az ablakon.

Mondhatom, furcsa dolgot láttam!

Az ágy mellett állt Rezső gipszlába! Na most, kérdezhetitek, mi ebben a furcsa? Az a furcsa, hogy Rezső viszont nem volt sehol. Csak a gipszláb!

Képzelhetitek, hogy fejbe kólintott a dolog! De azért gyorsan összeszedtem az eszemet, és gondolkoztam.

Gyanús, nagyon gyanús! A gipszláb annak kell, aki eltörte a lábát! Vagyis a törött láb és a gipsz szorosan összetartozik. Ha most külön látom a kettőt, akkor ez mit jelent?

Ez azt jelenti – gyulladt világosság az agyamban –, hogy itt valami sántít! Illetve valaki nem sántít! Vagyis sántít, de hamisan!

Ugye, milyen világos?

Ez a valaki nem lehet más, mint Rezső. De miért csinálja? Hopp! Miért nem mászott fel tegnap éjszaka a háztetőre, mikor Károly bácsi kérte? A törött lábától nyugodtan felmászhatott volna!

Ez ám a gyanús viselkedés!

Éreztem, hogy nyomon vagyok. Na már most úgy lehet a legőszintébb vallomást kicsikarni, ha tetten érünk! Ezt magamról tudom.

Kényelmesen felültem az ablakba, és vártam.

Nem sokáig kellett várnom, nyílt az ajtó, és belépett rajta Rezső. Mikor engem meglátott, elsápadt, a vér kifutott az arcából, olyan fehér lett, hogy szinte megsajnáltam.

De hát nincs irgalom, a tettenérés már ilyen.

– Mit csinálsz itt? – nyögte ki végre.

– Nyomozok! – mondtam röviden.

Leroskadt az ágyra, és a fejét fogta.

– Végem van! – sóhajtozta.

Na, ezt most jól tetten értem – gondoltam magamban –, de tovább kellene lendíteni a dolgot, mert ez csak sóhajtozik meg nyögdécsel.

Megköszörültem a torkom, és így szóltam:

– Úgy látom, hogy meggyógyult a lábad!

De csak sóhajtozott tovább, hogy végem van, végem van!

– Az őszinte vallomás mindennél többet ér! – mondtam én, mivel eszembe jutottak nagymamám szavai, aki ugyanezt szokta nekem mondani bizonyos esetekben, amelyek nem tartoznak ide.

Ez használt, mert Rezső összeszedte magát és beszélt:

– Gyere le, légy szíves, az ablakból!

Leugrottam, Rezső becsukta az ablakot, de előbb óvatosan kisandított az utcára.

– Úgy beszélek veled, mint férfi a férfival! – és rám nézett keményen.

Én visszanéztem szintén keményen, de nem szóltam egy szót sem. Halljuk, mondd el te előbb, mi nyomja a begyed! – gondoltam magamban.

Erre felsóhajtott és elmondta:

– Igaz, való igaz, hogy nincs eltörve a lábam! És hogy miért hordom mégis ezt a gipszcsizmát?

Gyorsan bólintottam, hogy éppen ez érdekel.

Leroskadt az ágyra, a tenyerébe hajtotta az arcát, úgy beszélt az ujjain át:

– Mert félek! Igen, félek. Nem akarok visszamenni a cirkuszba! Ezért hordom a gipszcsizmát! Most már érted?

Egyik lábamról a másikra álltam zavaromban, és hajtogattam magamban, hogy ne sírjon, mert akkor én is sírok, azt pedig nagyon nem szeretem, és főleg nagyon szégyellem!

De Rezső szerencsére nem sírt, egy nagyot sóhajtott, és így folytatta:

– Te most rájöttél a titkomra! Gondolhattam volna, hogy valaki előbb-utóbb rájön. Minden titokra mindig rájönnek! Bárki után nyomozhatunk egy kicsit, és kiderül, hogy mi a titka!

Feszengeni kezdtem. Mit akar ez mondani? Csak nem tud valamit? Persze hogy mindenkinek van titka!

Nem is tudom, hogyan, de kicsúszott a számon:

– Éntőlem ne félj, Rezső! Én hallgatok, mint a sír!

Láttátok volna, hogy örült! Felugrott, átölelt, rám mosolygott.

– Köszönöm! Visszaadtad az életkedvemet! – mondta.

Na, ez is valami. De hát nekem folytatnom kell a nyomozást.

Közönyös hangon megkérdeztem:

– Nem láttad véletlenül Settenkedő Tódort?

– Kicsodát? – kérdezte.

– Hát azt a kandúrt, aki után nem másztál fel tegnap éjszaka! – Jól megnyomtam az utolsó szavakat.

– A kandúrt? Nem, nem láttam – mondta. – Mit akarsz vele?

Erősen figyeltem a hangját, de nem volt benne semmi gyanús.

Elmondjam neki, ne mondjam?

Azután mégis elmondtam, hiszen alaposan le van nekem kötelezve!

– Ugyanis utána nyomozok! – mondtam.

– A kandúr után? Nem énutánam? – kérdezte megnyúlt képpel, mint aki végre rájött, hogy teljesen véletlenül került pácba.

Megvigasztaltam:

– De azért nyugodj meg, én hallgatok, mint a sír, ha…

És elharaptam a szót.

– Ha? – visszhangozta Rezső.

– Ha segítesz nekem! – és keményen ránéztem, úgy, ahogy ő nézett rám az előbb.

– Rendben van, segítek – felelte. – Mit kell csinálnom?

És már húzta is fel a gipszlábát.

Megnyugodtam, amikor láttam, hogy milyen lelkes. Ez nem fog összejátszani Settenkedő Tódorral!

– Először is ki kell kérdezni mindenkit a Nadragulya utcában. Én kérdezősködnék az egyik oldalon, te a másikon. A végén találkozunk.

Képzelhetitek, hogy én azt az oldalt választottam, ahol nem lakik a húsbolt vezetője, és azt is elképzelhetitek, hogy miért!

Na, elindultunk.

Énrám a trafikos néni jutott, meg a bátyám meg a nagymamám. Rezsőnek a húsbolt vezetője meg Károly bácsi abban az esetben, ha éppen az ő oldalán járna. A többiek nem voltak otthon, dolgoztak, vagy éppen csak nem tartózkodtak a Nadragulya utcában.

Hamar végeztem.

A trafikos néni nem tudott semmiről. Arra a kérdésre pedig, hogy mit csinált tegnap éjszaka, azt felelte, hogy mosolygott, mert ő mindig mosolyog álmában, ugyanis mindig azt álmodja, hogy újra fiatal lány, és…

De hát sajnos sürgetett az idő, és nem vártam meg a végét.

A bátyámat nem találtam, nagymamám pedig azt mondta, hogy ő olyan mélyen aludt, nem hallott semmit, és zölddiót akart adni.

Megráztam a fejem hősiesen.

– Nem kérsz?! – kérdezte hitetlenkedve. Majd felkiáltott: – Hiszen te beteg vagy! Drága kis Pityikém!

Nem akartam vitatkozni, ezért gyorsan továbbálltam, de még egy fájdalmas pillantást vetettem a zölddióra.

Rezsővel az utca végén találkoztam, és kicseréltük a tapasztalatainkat.

Elmondta, hogy a húsbolt vezetője még mindig nagyon dühös, és csak kelletlenül felelgetett a kérdésekre. Nem tud semmit, de főleg azt nem tudja, ki csúzlizta ki az ablakát.

És itt Rezső mereven rám nézett.

– Most nem az után nyomozunk! – tereltem el a dolgot.

– Persze – mondta Rezső. – Vagyis?

– Vagyis senki nem tud semmit! Senki nem látta, senki nem hallotta Settenkedő Tódort! – foglaltam össze a tényállást.

– Ez a nagy helyzet! – mondta Rezső.

– És mit mondott Károly bácsi? – kérdeztem.

– Károly bácsi eltűnt! – válaszolta Rezső komoran.

– Eltűnt? – kérdeztem, és láttam Rezső szemében, mint egy tükörben, hogy nagyon bamba arcot vágok.

Ott álltunk a Nadragulya utca alsó végén. Én hitetlenkedve erőltettem a szememet, apróra végignéztem mindent, de nem láttam Károly bácsit.

Végre lassan mozogni kezdett az eszem.

– Vagyis eltűnt – mondtam, de most már értelmesebb arcot vágva.

– Igen – felelte Rezső. – Pedig ma is, mint mindennap, leveleket kellene neki kézbesíteni!

– És nem kézbesített – állapítottam meg.

– Nem – erősítette meg Rezső.

– Hol keressük – kérdeztem.

Rezső tanácstalanul tárta szét a karját. Neki fogalma sincs róla, hogy hol keressük a nagy bajuszú postást!

Én félhangosan mormogtam, ami nálam a felfokozott gondolkozást jelenti.

– Ha ott nincs, ahol lennie kellene, akkor ott kell keresnünk, ahol nem kellene lennie!

Rezső megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe.

– Mit mondtál? Nem értem!

Szembefordultam vele. Valahogy olyan hangon mondtam, ahogy a tanító néni szokott nekünk magyarázni.

– Pedig egyszerű, mint egy pofon! Hová nem kézbesít egy postás levelet?

– Hová? – Rezső olyan volt, mint a tihanyi visszhang.

– A saját lakására!

Rezsőnek leesett az álla. Majd felvonta a szemöldökét, és lassan körbejárt engem.

– Mi bajod? – kérdeztem.

– Csak azt nézem, mitől van neked ennyi eszed!

Elpirultam az örömtől, de hát nem akartam túl nagy ünneplést, ezért csak úgy foghegyről odavetettem:

– A zölddiótól. Mindennap megeszem egyet. Néha kettőt is.

– Nahát! – ámuldozott Rezső.

– Gyerünk! – adtam ki a jelszót, és elballagtunk Károly bácsi házáig.

Kopogtattunk, semmi válasz.

Ekkor csak úgy próbaképpen lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó.

Keresztül-kasul jártuk a kis házat, de sehol senki.

– Pedig itt kell lennie! – morogtam. – Érzem, hogy itt kell lennie!

Egyszer csak Rezső mutogatni kezdett felfele, a padlás fele.

– Ott még nem néztük! – mondta.

– Ott és a pincében! – egészítettem ki.

– Pince nincs, azt már megfigyeltem! – jelentette ki Rezső, aki határozottan belejött a nyomozásba.

Szépen felmásztunk a padlásra, és éppen a szemünket szoktatgattuk a félhomályhoz, mikor nyögéseket hallottunk.

Az eddigiekből sejthetitek, hogy nem vagyok éppen gyáva. Ha nem is közelítem meg bátorság dolgában az oroszlánt, de a nyúltól is igen messze állok.

Na de ez a nyögés engem is megrémített!

De az semmi, mert Rezső meg olyan volt, mint a frissen meszelt fal!

Erre aztán, mikor ezt észrevettem, elkiáltottam magam, nehogy ez a gyáva artista meglépjen, mert kénytelen lennék utánaszaladni.

– Ki az?

– Én! – válaszolta valaki fentről.

A hang határozottan ismerős volt.

– Ki az az én? – kíváncsiskodtam.

– Hát ki lenne más, én! Mondtam már, jaj!

Felnéztünk a hang irányába, és megláttuk Károly bácsit, a nagy bajuszú postást. Úgy lógott fent, beszorulva két gerenda közé.

– Mit tetszik ott keresni? – kérdeztem meghökkenve.

– Tetszik a mennydörgős mennykőnek! – cifrázta Károly bácsi.

– De hát minek mászott oda? – kérdezte Rezső is.

– Minek? Minek? Hát a sapkámért! Jaj! Mert hogyan kézbesítsek én sapka nélkül levelet? Épp ezért felmásztam, de beszorultam a gerendák közé. Jaj!

Károly bácsi nyögdécselt még egy ideig, aztán mérgesen lekiáltott:

– Mit bámultok? Inkább segítsetek!

Ez vitán felül jogos kérés volt.

Úgyhogy abbahagytam a bámészkodást, és ránéztem Rezsőre.

Lehetett valami a pillantásomban, mert Rezső összerezzent.

– Akkor is segítened kell! – súgtam neki.

– Nagyon jól tudod, hogy félek! – súgta vissza vacogva.

– Jobb, ha félsz egy kicsit, mint ha kiderül…

Nem tudtam folytatni, mert Rezső betapasztotta a számat a tenyerével, s közben könyörgő tekintettel nézett.

– Sss! – pisszegett.

Károly bácsi fél szemmel bennünket lesett a gerendáról, mint egy öreg varjú.

– Mit sugdolóztok? Közben nekem egészen elzsibbad a karom! He?

– Hallod? – mondtam Rezsőnek, aki már levette a tenyerét a számról.

– Hallom – motyogta Rezső.

– Vagyis?

– Na jó! Bár nem szép dolog a zsarolás, de rendben van, megpróbálom!

Azzal a gyáva artista keresgélni kezdett valamit a padláson.

– Mit keresel? – kérdeztem.

– Egy kötelet.

– Minek a kötél?

– Mit gondolsz, a hátamon hozom le?

Ebben sok igazság volt, nem is faggattam tovább, inkább segítettem neki kötelet keresni.

Találtunk is egy jó hosszú kötelet. Rezső a szájába vette az egyik végét, majd lerúgta a gipszlábát, s minden ízében vacogva mászott felfelé.

– Ne félj! – súgtam neki alulról.

Nem válaszolt, csak bólogatott, mivel a kötél vége a foga között volt.

Én teljes szívemből szurkoltam neki, nehogy leessen, bár itt a gipsz, ha véletlenül eltörné a lábát, de a legjobb mégis az lenne, ha épségben érne fel!

Felért! Felért úgy, hogy egyszer se pottyant le!

A lélegzetünket is visszafojtottuk, különösen Károly bácsi, aki roppant kíváncsi volt, hogy hova lett Rezső lábáról a gipsz, de nem mert szólni!

Rezső óvatosan felegyenesedett a gerendán.

Majd körülnézett egyszer, kétszer, háromszor. Sápadt arca kipirult, s hatalmas mosoly terült el rajta.

– Nem félek! – rikkantotta. – Látjátok? Nem félek!

S ugrált a gerendán, mint egy megkergült mókus.

Károly bácsi kerekre nyílt szemmel nézte az ugrándozó Rezsőt, majd hogy magára terelje a figyelmet, finoman nyögött egyet.

– Jaj!

Rezső abbahagyta az ugrándozást, Károly bácsihoz kúszott, a hóna alá csomózta a kötelet, majd villámgyorsan lesiklott a gerendáról.

– Gyere, kapaszkodjunk bele, a kettőnk súlya talán elég lesz! – Majd felkiáltott: – Másszon ki a gerenda közül!

A nagy bajuszú postás kimászott, mi pedig szépen leengedtük a kötélen. A kettőnk súlya éppen csak elég volt, de azért nem lett semmi baj.

Mikor leért, nyújtotta a kezét, először nekem.

– Nagyon-nagyon köszönöm! Számíthatsz egy-két ritka bélyegre! Azonkívül pedig a barátságomra!

Majd Rezső kezét szorongatta.

– Micsoda merészség! Törött lábbal is utánam másztál!

Rezső nem szólt semmit, csak dünnyögött, én meg tapintatosan hallgattam.

Nagy barátságban indultunk lefelé a padlásról. Rezső az óvatosság kedvéért belebújt a gipszlábba közben nekem odasúgta:

– Holnap meggyógyulok! – és vidáman kacsintott.

Én visszakacsintottam rá.

Vagyis sokféle haszna volt ennek az expedíciónak! Károly bácsi kiszabadult, Rezsőnek visszatért a bátorsága, nekem meg egy óriási ötlet jutott az eszembe: hogyan fogjam el Settenkedő Tódort.

A kapuban Károly bácsihoz fordultam mosolyogva.

– Lenne egy kérésem – mondtam.

– Rajta! – biztatott.

– Tessék kölcsönadni a postástáskát!

Kicsit meghökkent, de gyorsan összeszedte magát, s mosolyogva válaszolt:

– Természetesen! Ha kikézbesítettem a leveleket, kölcsönadom. – Majd sóhajtva fölnézett a kéményre, ahol a sapkája csücsült. – De ki ad kölcsön egy sapkát?

S ekkor, mintha valami csoda történne, vagy talán azért, mert olyan nagyon óhajtotta a nagy bajuszú postás, szél kerekedett, és lefújta a kéményről a sapkát. Pont az orra elé.

– Köszönöm! – kiáltotta a nagy bajuszú postás: nem lehetett pontosan tudni, hogy kinek köszöngeti, de ezzel akkor senki se törődött.

Károly bácsi felcsapta a sapkát a fejére, s kinyomakodott a kapun. Mi utána.

– Délután gyere a táskáért! – kiáltotta, s elindult a Nadragulya utcán fölfelé.

Nekem nem volt semmi egyéb dolgom délutánig, mint csiszolgatni az óriási ötletet, elbúcsúztam hát Rezsőtől, s meg sem álltam a rejtekhelyemig.

Ti most persze kíváncsiak vagytok, hogy mi volt az az óriási ötlet, s minek kellett nekem Károly bácsi táskája!

Az óriási ötlet összefüggött a táskával, vagyis pont egy olyan táska kellett hozzá, mint a Károly bácsié, amelyen zár is van.

Na, most nem mondhatok többet, nehogy kiszivárogjon és esetleg Settenkedő Tódor fülébe jusson valami! Inkább figyeljetek!

Különben kellett még egy harmadik dolog is, ezért, mikor délután a táskáért mentem, dobogó szívvel ugyan, de betértem a húsboltba.

A bolt szerencsére üres volt, s így valamivel könnyebb a beszéd. Mert különben – sejthetitek, miért – nem volt könnyű!

Mindenesetre köszöntem, az sose árt, sőt nyájasan köszöntem, hogy jobb kedvre hangoljam a húsbolt vezetőjét.

– Mit akarsz? – kérdezte elég morcosan.

Mit volt mit tenni, elé tártam a nyomozást! Hogy én most Settenkedő Tódor után nyomozok, s el is csípem, mert már minden megvan hozzá, haditerv, postástáska, ha…

S itt elharaptam a mondatot.

A húsbolt vezetője, aki eddig élénken hegyezte a fülét a mondókámra, felhörrent.

– Nyögd már ki, mi az a ha!

– Ha tudnék szerezni egy kis májat!

– Májat?

– Májat!

– Mennyit?

– Hát olyan falatnyit.

– Ne félj, kapsz májat, amennyit akarsz, csak kapd el végre azt a rusnya kandúrt!

Szemében harci tűz csillogott, egész földerült a képe, és már nyúlt is a hatalmas jégszekrénybe, s az orrom elé tett egy darab májat.

– Ennyi elég?

– Elég.

S fordultam is kifelé, mielőtt a beszélgetés elkanyarodna erre-arra.

Még utánam kiáltott:

– Csak ügyesen!

– Majd igyekszem! – válaszoltam, s ügettem a postástáskáért.

Károly bácsi szó nélkül ideadta a táskát, beletettem a papírba csomagolt májat, és elindultam a tett színhelye felé.

A biztonság kedvéért tettem egy-két félrevezető mozdulatot, hogy ha netán Settenkedő Tódor leselkedne valahol, ne sejtsen semmit! Átmentem az utca másik oldalára, hosszasan nézegettem egy akácfát, majd fütyörésztem egy keveset, mint aki csak úgy kószálgat, járkálgat, lődörög meg sétálgat!

A Nadragulya utca végén volt egy elhagyott telek. Valaki valamikor házat akart építeni rá, be is kerítette, de aztán nem jött vissza többet. Senki se tudta, hova lett az illető, de most ez nem is érdekes, a lényeg az, hogy én ezen a telken akartam felállítani a csapdát.

Mert úgy gondolkoztam, hogy ha olyan helyen, ahol emberek laknak, nem látták, akkor ott kell keresni, ahol még nem laknak, vagy már elköltöztek! Ez itt éppen ilyen hely volt.

Bedobtam a postástáskát a kerítésen, én meg átbújtam a lécek között. A telek közepére lefektettem a táskát, felnyitottam a száját, kibontottam a májat, s benne hagytam a táskában, betoltam jól a fenekére. Egy darab fával kipeckeltem a táska száját, az egészet beszórtam gizgazzal, fűvel, gallyal. A pecekre madzagot kötöttem, s óvatosan a kerítésen kívülre vezettem.

Kint lehasaltam és vártam. Íme, ez volt teljes egészében az óriási ötlet! Nem akarok dicsekedni, de nagyszerű volt! Settenkedő Tódornak nem maradt egyéb választása, mint hogy besétáljon a csapdába.

Mert a negyedik dolog a kandúr mérhetetlen falánksága volt, ami kellett az ötlethez.

A máj illatozott a tavaszi levegőben, én hasaltam a fűben, Settenkedő Tódor pedig bedugta a fejét a léc között, és vigyorogva szimatolt.

Eljött a döntő pillanat!

Settenkedő Tódor a táskához ért, és nagy ravaszul a lábával igyekezett kipiszkálni a májat. Az ám, de én is gondoltam erre, jó mélyre raktam az ínyencfalatot!

Így hát ezt belátva, Settenkedő Tódor összehúzta magát, és zsupsz – beugrott a táskába!

Most! Egy pillanatot se késlekedtem, megrántottam a madzagot, a pecek kiugrott, a táska összecsukódott.

Dobogó szívvel mentem a táskához. A kandúr izgett-mozgott, forgolódott, nyivákolt veszettül.

Most megvagy, híres! – gondoltam büszkén. – Bent vagy a táskában! Vége a tolvajlásnak, éjszakai nyivákolásnak meg egyéb gaztetteknek!

Fogtam a táskát, a hátamra vettem s elindultam.

Az volt a tervem, hogy elviszem jó messzire, ki az erdőbe.

Mondhatom, jól megizzadtam, mire az erdőbe értem! A táskát ledobtam a földre. A mocorgás, a nyivákolás abbamaradt.

Nagyon helyes, legalább nem zavar a beszédben! – gondoltam, ugyanis elhatároztam, hogy mielőtt kiengedem, megmondom neki a magamét. Megtöröltem a homlokom, és így szóltam:

– Figyelj rám, Settenkedő Tódor! Jól figyelj minden szavamra, mert remélem a te érdekedben, hogy utoljára találkoztunk! Most már láthatod te is, hogy az ugrálás meg az eszeveszett nyivákolás nem jó semmire! Én elhiszem, hogy te nagyokat mulattál, mikor ellopkodtad a húst, meg majdnem elmegyógyintézetbe juttattad a vezetőt; meg azt is láttam, mekkorákat röhintettél éjszaka, mikor Károly bácsi sapkája fennakadt a kéményen, meg mikor én kilőttem a hentes ablakát! Én eddig személy szerint nem is haragudtam rád olyan nagyon, és ha szépen behúzod a farkad, tőlem éldegélhettél volna a Nadragulya utcában! Ám de te túlfeszítetted a húrt! Nem említek egyebet, csak a csúzlizást. És te mégiscsak egy buta macska vagy, mert nem tudtad, hogy ha én méregbe gurulok, akkor neked nem terem fű! Ezért hallgasd meg az utolsó tanácsomat: legyél vadmacska! Nem való vagy az emberek közé!

Ezzel kinyitottam a táska száját. Settenkedő Tódor kiugrott és elfutott. Eltűnt a bokrok között egy szemvillanás alatt.

– Na jó, barátocskám, azért köszönhettél volna! – dünnyögtem, majd hátamra csaptam a táskát, és fütyörészve hazaindultam.

Nem akarom, hogy hiúnak tartsatok vagy beképzeltnek, ezért nem mesélem el a fogadtatásomat a Nadragulya utcában.

Csak annyit árulok el, hogy minden képzeletet felülmúlt az ünneplés!

Mikor nagy nehezen a házunkhoz értem, láttam, hogy nagyanyám a konyhaajtóban áll, s a kezében, igen, egy üveg zölddióbefőtt van. Nem akartam, hogy elfáradjon a keze, ezért egyenesen odarohantam.

Rögtön a számba dugott egy zölddiót, aztán még egyet, s közben beszélt:

– Én édes Pityikém, drága Pityikém, egyél, Pityikém!

– Kérhetek valamit, nagymami?

– Kérhetsz, Pityikém!

– Ne tessék engem Pityikének szólítani! Tetszik tudni, most már nagy vagyok. Nem illik hozzám ez a név!

– Hát akkor hogy szólítsalak?

– Azt nagymamira bízom! – mondtam, és nyájasan mosolyogva, már amennyire teli szájjal mosolyogni lehet, elindultam vissza a Nadragulya utcába, hogy lubickoljak még egy kicsit a dicsőségben.