A mű-Süsü
Torzonborz király kémje a bokorban lapult, várta Süsüt. Dél körül lehetett az idő, bár pontosan senki sem tudta, mert nem volt senkinek sem órája. De ez nem volt olyan nagy baj, mert azt mindenki tudta, hogy mikor kell reggelizni, ebédelni meg vacsorázni. Mondom, dél körül lehetett az idő, mert jött Süsü egy kosár vadkörtével, és vidáman így morfondírozott.
– Hány óra lehet? Ha így a gyomrom felé hallgatózom, érzem, hogy nem lehet messze az ebédidő! Vagy még csak uzsonnaidő lenne? A reggeliidő elmúlt, arra biztosan emlékszem, hiszen reggeliztem! De az is biztos, hogy utána nem ettem semmit! Nem bizony, mert akkor nem korogna így a gyomrom! Biztos, ami biztos, legföljebb kétszer uzsonnázom, vagy kétszer ebédelek! Hahaha!
A kém elővett egy füzetet meg egy ceruzát, s felírta: „Vadkörte… Szájnyílás: két méter.” Majd így motyogott.
– Most nézzük, mennyi a hallótávolsága? Füttyentek egyet! Fütty! Meghallotta. Hallótávolság körülbelül öt méter.
Süsü a bokorhoz baktatott, széthajtotta az ágakat.
– Te fütyörészel? Akarsz tőlem valamit?
A kém laposakat pislantott.
– Á, dehogy! Nem… semmit, csak úgy fütyörésztem. Meg csak úgy üldögélek. Egyél nyugodtan, mintha itt se lennék.
Süsü mosolyogva nézte a kémet.
– Biztos, hogy nem akarsz tőlem semmit? Mert most ráérek! Uzsonnázgatok illetve ebédelgetek, vagyis nem tudom pontosan, de az biztos, hogy eszegetek. Nem tudod véletlenül, hány óra?
A kém sajnálkozva tárta szét a karját.
– Nem tudom. Nincs órám. Én csak egy szegény… hm, izé vagyok. Csak még egyre szeretnélek megkérni: látod ott a fán azt a madarat?
– Látom – bólogatott Süsü. – Gyönyörű kis pirók!
A kém gyorsan lefirkantotta: „Látótávolság húsz méter.” Majd becsukta a füzetet, s elbúcsúzott.
– Köszönöm. Már megyek is. És ne mondd meg senkinek se, hogy láttál! Jó?
Süsü bólintott, hogy jó, a kém nyakába szedte a lábát s eltűnt.
A kiskirályfi futott arra, már messziről kiabált, arca kipirult, a szeme csillogott.
– Süsü! Süsü! Végre megtaláltalak! Játsszunk bújócskát!
Süsü is megörült a kiskirályfinak, hiszen jó barátok voltak, és nagyon szerették egymást.
– Jó! Most éppen ráérek!
– Te leszel a hunyó! Számolj húszig. Én bújok! Kezdheted!
Ebben a pillanatban arra szállt egy szép lepke. A kiskirályfi ámulva nézte.
– Lepke! Lepke! Süsü! Süsü! Egy lepke! Fogjuk meg!
Süsü szelíden ingatta a fejét.
– Nem szabad megfogni! Levegőben lebegő, szép szárnyakat rezgető, látlak! Sose szabad megfogni! A lepke akkor szép, ha szabadon lebeg! Figyeld! Gyönyörködj benne! És akkor úgy érzed, hogy te is repülsz! Érted?
A kiskirályfi mosolyogva bólogatott.
– Értem! De gyönyörű! Elrepült…
– Hát azért lepke!
Összenevettek boldogan, hogy ilyen jól megértették a lepke dolgát. Majd a kiskirályfi újra sürgette Süsüt.
– Kezdd el a számolást! És csukd be a szemed! Én elbújok!
Süsü behunyta a szemét, a falnak fordult, és magában motyogott, meg eszegette a vadkörtét: „Egy… egy… egy… azt elfelejtettem mondani, hogy nem tudok számolni! Na, nem baj! Addig számolok, amíg tart a vadkörte! Egy… egy… egy…”
Torzonborz király föl-alá rohangált tróntermében, pattogott, ugrált, mint egy gumilabda, mint egy szőrös, szakállas gumilabda, s a kémet faggatta.
– Mi lesz már? Mondjad már! Mit kémkedtél ki? Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
A kém jobbra-balra forgolódott, úgy tett jelentést a rohangáló Torzonborznak.
– Felséges Torzonborz, legnagyobb király, mindent kikémkedtem! Büszkén mondhatom, hogy megvan minden adat Süsüről! Kiszedtem belőle mindent a legravaszabb keresztkérdésekkel! Megállapítottam róla mindent a legmodernebb technikával! Hiába, én azt hiszem, hogy mesterkém vagyok!
– Pompás! Pompás! Nem látott meg senki?
– Nem látott. Csak Süsü… De neki azt mondtam, hogy sétálok!
Torzonborz most egyhelyben ugrált, föl-le, föl-le.
– Most bosszút állunk! Agyafúrt bosszút a múltkori vereségért, meg az udvarseprésért, meg hadifogságért! Süsüt elcsaljuk, közömbösítjük, és becsempésszük helyette a mi mű-Süsünket! Hahaha! A Tudományok Várában már készítik a mi mű-Süsünket! Egyszerű és nagyszerű! A mű-Süsünek mi parancsolunk! És majd azt parancsoljuk, hogy foglalja el a várat!
Így ugrált, pattogott és kiabált Torzonborz, majd örömében dalra fakadt, rekedt hangon kornyikált.
| Mint az arany úgy ragyog, |
|
| s én leszek a legnagyobb! |
|
|
Mikor befejezte az éneklést, intett, hogy menjenek gyorsan a Tudományok Várába és táplálják be az adatokat a mű-Süsübe!
A Tudományok Vára nagyon titokzatos hely volt, fehér köpenyes tudósok dolgoztak itt éjjel-nappal, törték a fejüket, és mindenféle csudálatos dolgot találtak ki. A világon nem volt olyan tudomány, amit ők ne tudtak volna, nem volt olyan szerkentyű és masina, amit ne ismertek volna, egyszóval mindent tudtak, mindent szét tudtak szedni és mindent össze tudtak rakni!
Most éppen a mű-Süsüt szerelték össze, ott állt az udvaron a tökéletes mása az eredetinek.
Torzonborz király elégedetten járta, ugrálta körül a mű-Süsüt.
– Hadd próbáljam ki! Hadd próbáljam ki!
Az egyik tudós kis vezérlőasztalt tolt Torzonborz elé.
– Ezen a kis képernyőn láthatod a mű-Süsüt, bárhol jár! Ezekkel a gombokkal irányíthatod, és ezen a mikrofonon adhatsz neki parancsokat.
Torzonborz átadta a kém füzetét, a tudós egy pillanat alatt betáplálta az adatokat a mű-Süsübe.
– Tessék, kész! Kipróbálhatod! Mindent tud, amit az igazi!
Torzonborz megnyomta a gombot, a mű-Süsü megmozdult.
– Gyere ide! Gyere ide!
A mű-Süsü odament Torzonborzhoz.
– Mit mondasz, ha egy idegen lovaggal találkozol?
A mű-Süsü meghajolt és rázendített a versikére.
| szép a ruhád, szép a lovad! |
| Mi szél hozott, mondsza, erre, |
| s mi vajon a szíved terve? |
|
Torzonborz ugrándozott örömében.
– Pompás! Pompás! Gyerünk! Hadvezér! Te elmész a kémmel a várba, és elcsaljátok az igazi Süsüt! Én meg utánatok küldöm a mű-Süsüt!
A Hadvezér összevágta a bokáját.
– Igenis, felséges Torzonborz, legnagyobb király, megyünk és elcsaljuk!
A kém fontoskodva közbeszólt.
– És az álca?
– Miféle álca? – kérdezte a hadvezér.
– Álarc! Álszakáll, paróka, vagy valami, hogy ne ismerjenek fel! – magyarázta a kém. – Ez a kémkedéshez elengedhetetlen! Már meg is van! Esernyővel fogjuk magunkat álcázni! Alábújunk, és nem ismernek fel. Micsoda ötlet! Én azt hiszem, szuperkém vagyok!
Szereztek egy hatalmas esernyőt, s alábújva elindultak.
Süsü a falnak fordulva számolt, illetve eszegette a vadkörtét.
– Talán ez volt a huszadik vadkörte! Vagy a negyvenedik? Vagy a századik? Mindegy, finom volt! Még van egypár darab, azt még megeszem, és közben számolok! Hamm!
Egy hatalmas esernyő suhant el a háta mögött, alatta a kém és Torzonborz hadvezére. Túlmentek Süsün, mert az esernyőtől nem láttak jól. Esernyőstől egy bokorba bújtak, s onnan leselkedtek.
Elfogyott a vadkörte, Süsü elindult, hogy megkeresse a kiskirályfit. Nézett jobbra, nézett balra, mikor meglátta, hogy rezeg a bokor! „Aha! – gondolta. – Rezeg a bokor! Hopp! Ide bújt a kiskirályfi! Megvagy! Megtaláltalak!”
Széthajtotta a bokrot, de nem a kiskirályfit találta ott.
A hadvezér hangosan felnyögött.
– Jaj! Ki az? Mi az?
A kém kilesett az esernyő alól.
– Ő az!
Süsü bólogatott.
– Én – én vagyok! De ti kik vagytok? Ti is bújócskáztok? És minek az esernyő? Nincs is eső, süt a nap!
A kém egy pillanatig gondolkozott, majd kibökte a ravasz választ a kellemetlen kérdésre.
– Szeplő ellen! Az ellen kell az esernyő!
– Aha… értem – ingatta a fejét Süsü. – Nem láttátok véletlenül a kiskirályfit?
– Nem láttuk – mondta a kém. – Kedves Süsü, de jó, hogy megtaláltunk! Illetve, hogy te megtaláltál… Mindegy. Azt üzeni a király, hogy azonnal indulj a szomszédba, Petrence királyhoz, és vigyél neki ünnepi perecet, meg egy pár csizmát! Ugyanis ma van a nevenapja! Sürgős!
Süsü figyelmesen hallgatott, majd elrobogott, s futtában kiáltott vissza.
– Köszönöm, fiúk! Rohanok! És ha véletlenül meglátjátok a kiskirályfit, mondjátok meg neki, hogy bújjon tovább, jövök és megkeresem! Ünnepi perec, meg egy pár csizma, csak el ne felejtsem…
A kém ugrált örömében meg vihogott.
– Sikerült! Hihihihi! Bekapta a horgot!
A hadvezér a fejét vakarta.
– És most mit csináljunk?
– Psz! Van egy csomó ötletem! Figyelünk, figyelgetünk! Gyere mindig utánam, és el ne hagyd az esernyőt!
Süsü a piactéren robogott, futtában beszélt a pékhez.
– Hahó, pék! Süssél nekem egy perecet! Névnapra lesz!
– Jól van, Süsükém, sütök én! De sósat vagy simát?
– Nem tudom, majd megkérdezem!
Süsü továbbrohant, beszólt a csizmadiához.
– Hahó, csizmadia! Adj egy pár csizmát! Névnapra lesz!
– Sarkantyúval vagy sarkantyú nélkül?
– Nem tudom. Majd megkérdezem!
Süsü a palotához ért, bekiáltott az ablakon a trónterembe.
– Sós legyen vagy sima? Sarkantyúval vagy sarkantyú nélkül? Gyorsan mondjátok, mert még ma oda akarok érni!
A király a kancellárra nézett, felvonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe.
– Mit beszélsz itt össze-vissza, Süsü? Te érted, kancellár, hogy mit beszél?
– Nem értem, felség! Illetve egyes szavakat értek. Talán, ha lassan megismételné! Kezdd elölről, Süsü!
Süsü elölről kezdte, türelmetlenül magyarázta.
– Megismétlem! A perec sós vagy sima legyen? A csizma sarkantyús legyen vagy sarkantyú nélkül készüljön? Azt elfelejtetted megüzenni!
A király ámulva kérdezte.
– Én üzentem? Kivel üzentem?
– A két esernyőssel! – vágta rá Süsü.
– Esernyőssel? – csodálkozott a király. – Hiszen nem is esik az eső!
– Én is azt mondtam! De nem arra kell az esernyő! Hanem szeplő ellen!
– Szeplő ellen? Te érted ezt, kancellár?
A kancellár a szakállát simogatta.
– Nem értem. Illetve egyes szavakat megint értek…
De Süsü türelmetlenül közbevágott.
– Eldöntöttétek végre? Nem fogok odaérni!
A király szigorúan nézett Süsüre.
– Eldöntöttük! Nem üzentem semmit! Nem kell menned sehová!
Süsü dühösen forgatta a szemét.
– Vagyis hiába rohantam! A kiskirályfi meg vár! Megyek és elkapom azt a két esernyőst! Majd jól beszeplőzöm az arcukat!
És elviharzott a piactér felé, hogy elkapja a két esernyőst.
A mű-Süsü belépett a várkapun, dudorászott, jobbra-balra nézegetett, pontosan olyan volt, mint az igazi, senki se tudná megkülönböztetni! Odaért a pékhez. A pék megállította, két hatalmas perecet nyújtogatott neki.
– Süsü! Itt a perec! Az egyik sós, a másik sima! Majd kiválasztod, hogy melyik kell.
A mű-Süsü fogta a pereceket, bekapta mind a kettőt, lassan elropogtatta. A pék a fejéhez kapott, annyira csodálkozott.
– Süsü! Miért eszed meg? Nem azt mondtad, hogy ajándékba viszed? Nahát ilyet, ki érti ezt? Befalta az egészet!
A mű-Süsü nem törődött a pékkel, ment tovább, odaért a csizmadiához. A csizmadia nyújtotta feléje a pár csizmát és külön a sarkantyúkat.
– Hé, Süsü! Itt a csizma! És itt a sarkantyú! Majd rászerelik, ha kell.
A mű-Süsü fogta a csizmákat meg a sarkantyúkat és bekapta, csak úgy recsegett a foga alatt. A csizmadia a fejéhez kapott és úgy óbégatott.
– Még ilyet! Megáll az eszem! Befalta a csizmát! És a sarkantyúkat is! Ennek agyára ment a hőség!
Az oszlopok mögött lapult a kém és a hadvezér, s vihogva lesték a mű-Süsüt. De egyszercsak a torkukon akadt a vihogás, mert meglátták az igazi Süsüt is! A kém siránkozott, jajveszékelt.
– Jaj, jaj! Ez az igazi Süsü! Mégse ment el! Mégse sikerült a csel! Most ketten vannak! Mi lesz itt?!
Az igazi Süsü észrevette a bujkálókat, odarohant és elkapta őket.
– Megvagytok, hazudozó esernyősök! Majd adok én nektek szeplőt! Széttöröm a fejeteken az esernyőt! Még hogy sósperec! Még hogy sarkantyú! Nesztek! Nesztek!
A kém és a hadvezér jajveszékelve elmenekült, Süsü dühében összetörte az esernyőket.
A mű-Süsü a palotához ért, elment az ablak előtt. A király meglátta és kikiáltott neki.
– Minden rendben van, Süsü?
– Minden! Megyek és meglocsolom a virágokat! – mondta a mű-Süsü, és elballagott a hátsó udvar felé, a virágokhoz.
Alighogy elment, dühöngve jött az igazi Süsü. Megállt az ablak előtt.
– Hol vannak a szeplős pofák? A szeplőtelen szeplősök?! A föld nyelte el ezeket! Nem találom őket! Ti sem láttátok?
A király nagyon elcsodálkozott.
– Kiket? Miket? Mi bajod, Süsü? Hiszen most mondtad, éppen az előbb, hogy minden rendben van és mész virágot locsolni!
– Virágot locsolni? Nem, nem fenség, most mondom, hogy nem találom őket, a szeplőtlen pofájúakat, és nem virágot locsolok, hanem őket keresem! És most!
A király a kancellárhoz fordult.
– Kancellár! Ugye te is hallottad, hogy azt mondta az előbb: minden rendben van és virágot locsol!
– Igen, felség! Én is hallottam! – Kiszólt az ablakon Süsünek. – És milyen szeplőtlenekről fecsegsz itt összevissza?
Süsü dacosan kiabált be az ablakon.
– Hát a két esernyősről! Üldözöm őket! És ha elkapom, jól kiszeplőzöm mind a kettőt! Úgyhogy most nem érek rá veletek vitatkozni!
Ezzel elrohant. A kancellár idegesen simogatta a szakállát, s mormogott, hogy gyanús, nagyon gyanús! A király összeráncolta a szemöldökét és úgy gondolkozott. Majd így szólt.
– Kancellár! Hívjátok ide Süsüt! Beszélni akarok vele! Valami gyanús itt nekem!
– Igenis, felség! – szólt a kancellár, majd kikiáltott az írnoknak, hogy keresse meg Süsüt és hívja ide! Ez parancs!
A király tovább gondolkozott.
– És gyanús az a bizonyos két esernyős is! Nem is esik az eső… Azokat is hozzátok ide!
A kancellár kikiáltott a zsoldosoknak. A két zsoldos becsörtetett s vigyázzba állt.
– Mi a parancs? – kérdezték egyszerre.
A király szigorúan nézett rájuk:
– Hozzátok ide a két esernyőst! Ismertetőjelük: szeplősek!
A kancellár finomam köhintett, s odasúgta a királynak.
– Még nem szeplősek… Azért kellett az esernyő!
A király bólintott s így folytatta.
– Igaz. Még nem szeplősök! Világos?
A két zsoldos egyszerre harsogta.
– Világos! Minden gyanús elemet behozni!
S kimasíroztak a trónteremből.
A két zsoldos a piactéren menetelt, s megállított mindenkit. A borbélyt, a péket, a csizmadiát. Feltették mindenkinek a keresztkérdést.
– Esernyő? Szeplő? Nincs! Ártatlan!
Megállították a Dadust is, és neki is feltették a keresztkérdéseket. Ám a Dadus nagyon dühös lett, és a fejükhöz vágta a kosarát.
– Majd adok én neked szeplőt, te félnótás! Sose volt szeplőm! Lánykoromban nekem volt a legszebb arcbőröm! Nesze, nesze, huligán!
A két zsoldos sürgősen továbbmasírozott. Így botlottak bele a kémbe és Torzonborz hadvezérébe. Gyorsan összeszedték magukat, megigazították a ruhájukat, kipödörték a bajuszukat, és szúrós szemmel feltették a keresztkérdéseket.
– Állj! Esernyő! Szeplő!
Torzonborz hadvezére remegett, mint a nyárfalevél, és sírós hangon válaszolt.
– Én mondtam, hogy hülyeség a szeplő! Én mondtam, hogy hülyeség az esernyő! Ő találta ki! Ő a kém!
A két zsoldos közrefogta a kémet és a remegő hadvezért.
– Gyanús! Nagyon gyanús! Le vagytok tartóztatva!
Ekkor a fejük felől, a toronyból a kiskirályfi kiabált nekik:
– Hé, zsoldosok! Nem láttátok Süsüt? Már teljesen elzsibbadtam a toronyban!
A zsoldosok egyszerre néztek fel és egyszerre szólaltak meg.
– Mit keresel a toronyban? Gyanús! Te is le vagy tartóztatva! Gyere le! A király parancsára!
A kiskirályfi a vállát vonogatta, de azután mégis lejött.
A zsoldosok kiadták a parancsot.
– Foglyok és gyanús elemek, sorakozó! Te is, kiskirályfi! Lépés indulj! Gyerünk a királyhoz!
Az írnok futkosott össze-vissza, kereste Süsüt. Beszólt a csizmadiához, hogy nem látta-e véletlenül valamerre.
– De, láttam! – mondta a csizmadia. – Ott locsolja a virágait, hátul az udvarban.
Az írnok megköszönte, a sarokig rohant és bekiáltott.
– Süsü! Gyere a királyhoz! Hivat!
– Jó – mondta a mű-Süsü, merthogy az locsolgatta a virágokat. – Már csak egy virág van hátra. Mindjárt megyek!
Az írnok loholt vissza, mikor nekirohant Süsünek. Megállt, megtörölte a szemét, hogy nem káprázik-e, majd dadogva így szólt.
– Ilyen hamar ideértél? Még csak az előbb mondtam, hogy gyere a királyhoz…
– Nem az előbb mondtad, hanem most mondod! – szakította félbe Süsü.
Az írnok tovább hebegett, habogott.
– Mit most?! Onnan jövök a hátsó udvarból, és ott mondtam neked, hogy gyere a királyhoz! Te meg locsoltad a virágokat!
De Süsü tovább vitatkozott.
– Még ma nem is locsoltam virágokat, nem értem rá! Itt csücsülök régóta, és várom a szeplősöket! És most mondtad és itt mondtad, hogy menjek a királyhoz!
Az írnok éppen azt akarta mondani, hogy ne vitatkozzon, mikor a sarok felé nézett, és egy pillanatra azt hitte, hogy napszúrást kapott, vagy álmodik, vagy megőrült! Ugyanis meglátta a másik Süsüt, amint lassan ballagott feléje. Az írnok behunyta a szemét, majd kinyitotta, és hangosan kiabálva elrohant.
– Jajajajaj! Ketten vannak! Jaj, anyám! Ketten vannak!
A nagy kiabálásra kijött az erkélyre a király és a kancellár.
– Kik vannak ketten? Mit kiabálsz? – szólt le a kancellár.
– A Süsük! Ők vannak ketten!
– Micsoda badarság ez? – rázta a fejét mérgesen a kancellár.
– Nem badarság! Ott jönnek! – mutogatott az írnok a piactér felé.
Odanézett a kancellár, odanézett a király is, a szemük tágra nyílt a csodálkozástól. Torzonborz kapcsolgatta a vezérlőasztalát, s dühöngve ugrált – „Ezek a tökkelütött kémek nem csalták el az igazit! Most mit tegyek? Megvan! Megparancsolom a mű-Süsünek, hogy utánozza az igazit!” Megnyomta a gombot, és kiadta a parancsot a mű-Süsünek.
A kancellár tért magához először. Szemrehányóan mondta a két álldogáló sárkánynak, mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik az igazi.
– Süsü! Sose beszéltél róla, hogy neked ikertestvéred van!
– Nincs ikertestvérem! – mondta egyszerre a két sárkány.
– De ketten vagytok! És úgy hasonlítotok egymásra, mint két tojás! Állj! Ne egyszerre beszéljetek, mert megbolondulok! Először te mondd! – mutatott rá a jobb oldali sárkányra.
– Én sem értem, kancellár! – mondta a jobb oldali sárkány.
– Én sem értem, kancellár – mondta a bal oldali sárkány.
Ekkor berobogtak a zsoldosok a foglyokkal és a kiskirályfival.
– Szia, Süsü! – rikkantott a kiskirályfi.
A kém a fejéhez kapott és így óbégatott.
– Jaj nekem, itt van mind a kettő! Mi lesz ebből?
A kancellár rögtön lecsapott rá.
– Állj! Te tudtad, hogy kettő van? Talán éppen ti hoztátok a másikat?!
A kém gyáván mindent bevallott.
– Nem én, hanem ő, illetve mind a ketten! Kegyelem, én csak egyszerű kém vagyok! Torzonborz király kéme… de csak egészen pici kém, szinte másodállásban, és alig kapok érte valamit… és Torzonborz csináltatta a mű-Süsüt, hogy kicserélje az igazival, és elfoglalja a váratokat!
– De hát melyik a tietek?! – forgatta a fejét a kancellár.
– Nem tudom – nyöszörgött a kém. – Teljesen egyformák!
A kancellár megdühödött.
– Vigyétek a dutyiba őket!
– Jaj, megint a dutyi! Mindig a dutyi! Unom már a dutyit! – siránkozott a kém, de nem volt irgalom, a zsoldosok elvitték őket.
A kancellár töprengett, majd megtalálta a megoldást.
– Nincs más hátra, felséges királyom, nekünk kell kideríteni, hogy melyik az igazi! Keresztkérdésekkel! Meg ravasz kérdésekkel! Például itt van mindjárt egy: a mi Süsünk lépjen közelebb!
Mind a két sárkány közelebb lépett.
– Hm! – vakarta a fejét a király. – Most hadd kérdezzek én. Süsü, te ott jobboldalt, miben állapodtunk meg a bajvívásnál?
– Hogy én győzök és enyém lesz a királylány!
– Hm. Most te felelj, baloldalt. És mi lett?
– Te vetted el feleségül! – válaszolt a baloldali sárkány.
Ez bizony döntetlen volt, vagyis nem sikerült eldönteni, hogy melyik az igazi Süsü. A kiskirályfi nézte őket, nézte, nézte, majd így kiáltott.
– Most én hadd kérdezzek! Süsü! Ott egy lepke! Ott! Ott! Fogjuk meg!
És várakozóan nézett a két sárkányra. És csak az egyik sárkány mozdult meg, és csapkodott a levegőbe a lepke után, és a kiskirályfi mindjárt tudta, hogy melyik az igazi Süsü! Odabújt hozzá, és együtt figyelték a csapkodó, nyöszörgő, nyikorgó mű-Süsüt, ahogy ment össze, már egész pici lett, mivel elromlott benne a szerkezet.
Együtt szavalták hangosan az igazi Süsüvel, hogy miért nem szabad megfogni a lepkét.
– A lepke akkor szép, ha szabadon lebeg! Gyönyörködj benne, és akkor úgy érzed, hogy te is repülsz!
Mindenki ámulva nézte őket. Süsü átölelte a kiskirályfit.
– Köszönöm, kiskirályfi, hogy felismertél!
– Én végig felismertelek, Süsükém! Hát hogy lehet téged összetéveszteni?
A kancellár zavartan babrálta a szakállát, a király meg hümmögött, majd így szólt.
– Hm, hm… de mikor úgy hasonlított. Kedves Süsü, hm, hogy újra te vagy az igazi, mit kérsz, vagyis mit kívánsz fájdalomdíjul?
Süsü mosolyogva rázta a fejét.
– Én mindig az igazi voltam! És nem kívánok semmit, csak azt, hogy mindig ismerjetek fel, és ne kételkedjetek bennem!
– Így lesz! – mondta a király. – A mű-Süsüt meg dobjátok a szemétbe.
Még sokáig éljenezték Süsüt, simogatták, dicsérték, hogy milyen hűséges, hogy milyen igazi!