Pintyőke cirkusz, világszám!

A mosolygós szakácsnő, akinél Mirr-Murr, a kandúr, és barátja, Oriza-Triznyák a telet töltötte, egy nap eltűnődve nézett a két macskára.

– És titeket hova tegyelek? – kérdezte inkább önmagától. Ugyanis utazni készült, s mivel nagyon rendszerető természetű volt, mindenre gondolt, a két macskára is.

Mirr-Murrék igazán nem panaszkodhattak, a szakácsnőnél nagyon jó dolguk volt. A két kóbor macska tavaszra kigömbölyödött a sok finom hústól, szőrük kifényesedett; szó, ami szó, egy kicsit unatkoztak is már a jómódban. Hogy a hosszú téli estéket valahogy agyonüssék, felidézték sok-sok kalandjukat. Mirr-Murr elmesélte, hogyan került fel a városba egy kabátzsebben, s hálásan gondolt az öreg házalóra, aki lakásába fogadta őt, és tejet adott neki. S elmosolyodott, mikor eszébe jutott, hogy hogyan ismerkedett meg barátjával, Oriza-Triznyákkal, a furcsa nevű macskával. Oriza-Triznyák a fa tetején csücsült egy parkban, és éppen arra készült, hogy szétugrasszon egy tűzoltó-zenekart. Úgy ismerkedtek meg, hogy felhívta őt a fára, ott bemutatkoztak egymásnak. A tűzoltó-zenekart már együtt ugrasztották szét éktelen nyávogással, s együtt is futottak el a dühös karmester elől. Azóta testi-lelki jó barátok. Mirr-Murr büszkén és csodálattal nézett fel Oriza-Triznyákra, akinek ugyan elég fura neve van, de nem tehet róla, egy kelekótya kéményseprőtől kapta, és különben pedig nagyon okos és ügyes macska. Együtt tették le a három próbát, hogy tagjai legyenek a Kóbor Macskák Világszervezetének, és együtt futottak, mikor lebontották a háztetőt a Nagy Odvas Kéménnyel, ami a kóbor macskák szent helye volt.

Együtt keresték fel a szakácsnőt is – csapzottan, ázottan, lesoványodva –, aki megtörölgette őket szárazra, enni adott nekik, és ott tartotta őket a meleg konyhában egész télen át.

És aki most tűnődve nézett rájuk, hogy hová is tegye őket arra az időre, amíg elutazik.

A két macska az alkalomhoz illő gondterhelt arcot vágott, és úgy nézett vissza a szakácsnőre.

– Nincs valami jó ötletetek? – kérdezte a szakácsnő.

Oriza-Triznyák lustán a fejét rázta, hogy nincs. Mirr-Murr, aki lelkiismeretesebb volt, törni kezdte a fejét valami jó ötleten. És ekkor, csodák csodája, egy ragyogó ötlet jutott eszébe! Eszébe jutottak régi barátai: Csinnadratta, az ólomkatona, Bóbice, a néger baba, Paprikajancsi, Morzsa kutya és a szürke kiscsacsi, akikkel sokat játszott, és akik most lent élnek vidéken egy nagy udvarban egy üres nyúlketrec árnyékában. A szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy rájuk gondolt, hiszen régen nem látta már őket; azóta, mikor abban a bizonyos kabátzsebben felkerült a városba. És hirtelen vágyakozni kezdett utánuk. Megjelent előtte a nagy udvar a hűvös árnyékot vető eperfákkal, az üres nyúlketrec és a foghíjas léckerítés, amelyen át az utcára szoktak leselkedni.

Óvatosan oldalba lökte Oriza-Triznyákot, és intett neki, hogy menjenek arrébb, mert valami fontosat akar mondani.

– Mit akarsz mondani? – kérdezte Oriza-Triznyák, mikor arrébb somfordáltak.

– Meg akartam előbb veled beszélni az ötletemet – mondta Mirr-Murr. – Arra gondoltam ugyanis, hogy leutazhatnánk falura, a barátaimhoz. Biztosan te is nagyon jól éreznéd magadat. Egészen biztosan!

– Nem rossz – dörmögte Oriza-Triznyák. – Itt úgyis teljesen elhájasodunk. Nem árt egy kis levegőváltozás!

Mirr-Murr boldog volt, hogy barátja jónak tartja az ötletét.

– Meglátod – mondta –, milyen jó lesz! Sütni fog a nap, esni fog az eső, és mi mászkálhatunk az udvarban összevissza.

Oriza-Triznyák dörmögött, hogy igen, biztosan jó lesz.

A szakácsnőnek is tetszett az ötlet.

– De hogyan utaztok oda? – kérdezte.

Végül kitalálták, hogy legjobb lesz, ha postán utaznak. A szakácsnő csinált egy csinos dobozt, lyukat vágott rá, kettőt, hogy kapjanak levegőt. Tett a dobozba vizet és húst.

A két macska buzgón segített, bár Oriza-Triznyák morgott, hogy minek annyi víz, elfoglalja a helyet a hús elől. És kárpótlásul degeszre ette magát a finom húsból, sőt egy szelet kenyeret is bevágott a biztonság kedvéért.

– Hátha elveszünk a postán! – magyarázta. – Erről jut eszembe, hogy feltétlenül expressz-ajánlva adjanak fel bennünket. Ehhez ragaszkodom! Biztos, ami biztos!

A szakácsnő beleegyezett, és elindultak a postára. A szakácsnő hóna alatt a doboz, a dobozban a két kóbor macska; egyik jobb felé pislogott, a másik bal felé bámult. A szakácsnő egész úton beszélt hozzájuk:

– Aztán írjatok! És vigyázzatok magatokra, és ősszel feltétlenül értetek megyek! És egyetek sok gyümölcsöt, tejet.

Mirr-Murr meghatódva bólogatott, Oriza-Triznyák pedig fintorokat vágott az utcára, nyávogott a verebekre, prüszkölt a kutyákra. Majd kiabálni kezdett nekik:

– Ha nem írunk, ne válaszoljatok! És egyetek sok gyümölcsöt! És ősszel értetek jövök!

A verebek és a kutyák értetlenül néztek Oriza-Triznyákra. Végre megérkeztek a postára, egy nagy bajuszú postás átvette a dobozt, cédulát ragasztott rá, pecsétet ütött az oldalára, tintaceruzás ujjával megsimogatta Oriza-Triznyák fejét, aki megsértődve a doboz mélyére menekült.

– Utálom a tintaceruzát! – morogta.

A szakácsnő elbúcsúzott a két macskától, zsebkendőjével nyomkodta a szemét, majd elsietett.

Az út rövid volt és eseménytelen, Oriza-Triznyák legnagyobb bánatára. A húsnak még a felét sem ették meg, a víznek a felét sem itták meg, amikor megérkeztek.

A nagy udvarban óriási volt az öröm, mikor egy másik nagy bajuszú postás letette a különös csomagot a földre. Köréjük gyűlt az udvar apraja-nagyja, a kacsák hangosan hápogtak, a csibék csipogtak, a galambok búgtak, a malacok visítottak, úgyhogy legalább tíz percig egymás szavát sem értették. Végre csend lett, és Mirr-Murr megszólalt.

– Szervusztok! – mondta a dobozból. – Megérkeztünk. Bemutatom a barátomat, ez itt a hátam mögött Oriza-Triznyák.

Az udvar lakói illedelmesen átvándoroltak a doboz másik oldalára, és köszöntötték Oriza-Triznyákot.

– De miért nem szálltok ki? – kérdezte Morzsa.

– Igaz is – mondta Mirr-Murr. – Kiszállunk. Nyissátok ki a dobozt!

Csinnadratta, az ólomkatona, kardjával elvágta a madzagokat, és a két kóbor macska kiugrott a dobozból, kinyújtóztatták elgémberedett lábukat. Majd összeölelkeztek sorban mindenkivel. Mirr-Murr körbevezette barátját az udvaron, megmutatott neki mindent, felmásztak az eperfákra, ittak a kacsák vályújából, kidugták a fejüket a foghíjas léckerítésen. Mirr-Murr nagyon boldog volt, és Oriza-Triznyák is nagyon meg volt elégedve az udvarral.

– Micsoda levegő van! – mondogatta egyre-másra, és nagyokat szippantott a virágillatú levegőből.

A délután eltelt az ismerkedéssel, este behúzódtak az üres nyúlketrec alá, és beszélgettek. Majd elnyomta őket az álom, a két világcsavargó kóbor macska mélyen elaludt, rájuk sütött a hold ezüst fénye, és betakarta őket, mint valami takaró.

Az utca izzott a hőségtől, az út közepén a por selymesen libegett, az akácfák bágyadtan bólogattak.

Mirr-Murrék a foghíjas léckerítésen kidugták sorra a fejüket, és bámultak kifelé az üres utcára.

Ekkor tűnt fel a különös idegen. Először csak két csontos, meztelen lábfejet láttak, amint apró porfelhőket verve lépked az úton. Lábszárán a nadrág fel volt tűrve, nadrágszíja rézzel volt kiverve, csillogott-villogott a fényben, piros kockás inge elől nyitva volt, szemére húzott csúcsos kalapján hosszú fácántoll meredezett az ég felé. Jobb kezével egy botot tartott a vállán, a bot végén batyu libegett; bal kezével egy furcsa ládát húzott, a láda kerekeken gurult, és oldalára hatalmas, rikító betűkkel a következő szöveg volt festve:

 

PINTYŐKE CIRKUSZ, VILÁGSZÁM!

 

Nem nézett se jobbra, se balra, látszólag ügyet se vetett a léckerítésen kikandikáló társaságra.

Mirr-Murrék annál jobban bámulták őt. Megcsodálták külön a nadrágszíját, a piros kockás ingét, a szemére húzott csúcsos kalapot és a kalap mellett lengedező fácántollat. Majd a batyura vetettek egy futó pillantást, és hosszan-hosszan nézegették a kerekeken guruló ládakocsit.

A különös idegen egyenletes léptekkel haladt el előttük, az apró porfelhők felszálltak, majd visszahulltak az útra.

Egyszer csak a ládakocsi hirtelen kivirágzott. Igen. Telis-tele lett a teteje vörös rózsákkal. Azt hitték, hogy a szemük káprázik. Mirr-Murr gyorsan be is hunyta, majd kinyitotta a szemét, de a rózsák változatlanul ott voltak a ládakocsi tetején.

– Nahát! – álmélkodtak.

A különös idegen pedig mintha elmosolyodott volna, de ezt nem lehetett észrevenni, haladt tovább előre, nem nézett se jobbra, se balra.

Majd eltűnt az utca végén fácántollastul, batyustul és a rózsákat virágzó ládakocsistul.

Mirr-Murrék visszamentek az üres nyúlketrechez, és izgatottan tárgyalták a különös idegen különös felbukkanását.

– Varázsló! – lelkendezett Bóbice, a néger baba.

– Mindenesetre vándor varázsló! – egészítette ki Oriza-Triznyák. – Láthattátok, hogy milyen poros volt a ruhája. Biztosan messziről jött.

– De ha varázsló, akkor miért jár gyalog? – ellenkezett Mirr-Murr.

– Gyalogvarázsló! – szögezte le Oriza-Triznyák.

– Vagy pedig még el is van átkozva – kapcsolódott be a társalgásba Morzsa.

– Az lehet, hogy el van átkozva – vélte Csinnadratta, az ólomkatona. – Különben nem húzná azt a nehéz ládát. Saját kezével!

– Vagy pedig eltolhatott valami varázslatot, és ez a büntetése – mondta Paprikajancsi. – Sok ilyen varázslóról lehet hallani, aki eltol valami varázslatot.

– De egy biztos, hogy a rózsákat remekül csinálta! Azt nem tolta el! – kelt a védelmére Mirr-Murr.

– Az igaz! Azt el kell ismerni, hogy remekül csinálta – bólogattak mindnyájan, és még sokáig beszélgettek a különös idegenről.

A különös idegen pedig ezalatt beült az állomás mellett a kerthelyiségbe, kért egy pohár sört, lehajtotta, és tűnődni kezdett.

Gondolatai főleg a kerítésen kikukucskáló társaság körül jártak. Mert ha nem is mutatta, alaposan megnézte őket. Pintyőke – mert ő volt a különös idegen – nagyon ravasz ember volt. Az élet megtanította rá, hogy ravasz legyen. Pintyőke cirkuszigazgató volt, a „Pintyőke cirkusz, világszám!” igazgatója, s jelenleg egyetlen tagja is, ez pedig, mondani sem kell, kevés egy cirkuszhoz. Jól tudta ezt Pintyőke is, de hát honnan vegyen több tagot? Ki megy ma erre a bizonytalan pályára? Nem beszélve a vadállatokról! Egyszóval Pintyőke is tisztában volt azzal, hogy cirkusza addig nem ér egy lyukas garast sem, amíg ki nem bővíti. Hónapok óta kereste-kutatta a kóborló cirkuszművészeket, de nem talált egyet sem. A cirkuszművészek mostanában bent élnek a városban, vagy fűtött kocsikban vándorolnak, amelyek olyan kényelmesek, hogy televízió is van bennük!

„Brrr! – rázta meg a fejét Pintyőke. – Hol vannak már a régi kóbor cirkuszművészek, akik gyalog vágtak neki a világnak?! Televízió nélkül!”

A pincér félreértette Pintyőke fejrázását, mert odasietett hozzá.

– Még egy sört? – kérdezte.

– Nem bánom – felelte Pintyőke. – Hozzon még egy sört.

Mikor a pincér a sört kihozta, Pintyőke szóba elegyedett vele:

– Mondja csak, barátom, milyen falu ez?

A pincér épp unatkozott, és örömmel vette a társalgási alkalmat.

– Nagyon csendes-rendes falu. Nem nagy, de nem is kicsi. Olyan közepes.

– Értem – mondta Pintyőke. – És mondja csak, barátom, mifélék itt az emberek? Úgy értem, hogy kíváncsiak, mindenbe beleszaglászók?

– Hát… – bizonytalankodott a pincér.

– Mondok egy példát – folytatta Pintyőke. – Ha például egy kutya vagy egy macska eltűnne, nagyon keresnék?

– Ja! – értette meg a pincér. – Nem keresnék!

– Biztos? – kérdezte Pintyőke.

– Biztos! – válaszolta a pincér. – Annyi kutya meg macska van itt, hogy ha el is tűnne egy vagy kettő, még mindig maradna elég. Nem keresné őket a kutya se, hehe!

Pintyőke elégedett volt a válasszal. Csak ennyit akart tudni, merthogy óvatos ember volt, és merthogy egy terv már kirajzolódott a fejében. Fizetett, megveregette a pincér vállát, csuklójára tekerte a ládakocsi madzagját, és elindult.

A terv, amely Pintyőke fejében megszületett, Mirr-Murrékra épült. Pintyőke arra gondolt, hogy mi lenne, ha velük alakítana egy új társulatot. „Egyik-másiknak egész értelmes volt a képe – dünnyögte magában. – Azokat betanítanám különböző világszámokra. A többiek is megtanulhatnak egy-két trükköt!”

Mivel óvatos és ravasz ember volt, nem rohant ajtóstul a házba, kigondolta, hogy jobb, ha azok a macskák és kutyák maguktól jönnek hozzá, és az elcsábításnak még a gyanúja sem merül fel. Igen, biztos, ami biztos! Őt ne üldözze a rendőrség hét falun keresztül holmi kutya-macska ügyért! Elmosolyodott büszkén, hogy lám, milyen eszes is ő! „Majd elintézem, hogy önként, maguktól jöjjenek hozzám. Én tisztán állok a törvény előtt!” – dörmögte magában, míg a falu vége felé ballagott egy kis akácerdőbe.

Ott leült kényelmesen a fűre. A ládakocsiból egy papírdarabot és egy tintaceruzát kotort elő. A papírt a láda tetejére helyezte, és gondosan írni kezdett rá.

 

 

Elégedetten olvasta a felhívást, majd leheveredett a ládakocsi mellé, és estig szundított egyet.

Este frissen felugrott, kalapját jól a szemébe húzta, hogy ne lehessen felismerni, a felhívást az inge derekába rejtette, és elindult a falu felé.

A foghíjas léckerítésnél megállt, és óvatosan leselkedett befelé. Majd egy olyan pillanatban, amikor Mirr-Murrék éppen a tornácon játszottak, besurrant az udvarba, és az üres nyúlketrec oldalára szögezte a felhívást. S úgy, ahogy jött, észrevétlenül távozott.

Mirr-Murr, a kandúr és barátai hamar felfedezték az üres nyúlketrec falára szögezett felhívást.

Álmélkodva olvasták.

– Hogy került ide? – kérdezgették.

– Mondtam, hogy varázsló! – örvendezett Bóbice, a néger baba. – Egyszerű. Idevarázsolta és kész!

– Gyönyörű lehet egy ilyen cirkuszban élni! – ábrándozott Mirr-Murr, a kandúr. – Utazás, világjárás, gyönyörű tájak, városok! Esetleg még tenger is…

Oriza-Triznyák is bekapcsolódott az ábrándozásba.

– És a sok taps! Azt se felejtsd el! A nagy siker! Ott állni a porondon, a reflektorfényben, és hajlongani, megköszönni a tapsot. Esetleg a tapsorkánt!

– És a virágok, amiket bedobnak a porondra – ábrándozott Bóbice is, a néger baba.

– És a gyerekek, akiknek kipirul az arcuk! – fűzte tovább a szót Paprikajancsi.

– Ezer láncos ágyúgolyó! Ne feledkezzetek meg a bevételről sem! Dőlni fog a pénz! Mindenki annyi cukrot vehet meg nápolyit, amennyit akar – lelkendezett Csinnadratta, az ólomkatona.

– Én főtt kolbászt fogok venni – dörmögte Morzsa kutya.

– De szép lesz! Ó, de szép lesz! – sóhajtozott Samu, a kiscsacsi.

Egyszóval mindnyájan érezték magukban a művészi elhivatást; a felhívást levették az üres nyúlketrec faláról, búcsúzóul végignéztek az elalvó udvaron, az eperfán, majd kimásztak a foghíjas léckerítésen, és elindultak az akácerdőbe vezető úton.

Pintyőke elégedetten elmosolyodott, mikor meglátta a hold ezüstfényében az országúton baktató társaságot.

– Most pedig készüljünk fel a fogadásra – dünnyögte, s kotorászni kezdett a ládakocsiban.

Először egy gyönyörű selyemköpenyt húzott ki. A köpenyre rá volt festve a nap, a hold és annyi csillag, amennyi ráfért. Egy kicsit kirázta a köpenyt, hogy a por kimenjen belőle, majd kedvtelve nézegette. „A régi szép idők!” – sóhajtott egyet, azután a köpenyt a vállára kanyarította, és a nyakánál összekapcsolta egy hatalmas rézkapoccsal, amely úgy csillogott-villogott, mintha arany volna.

Újra kotorászni kezdett a ládakocsiban, és egy pár hatalmas csizmát húzott ki. A csizma szára piros volt, s a pereme aranyzsinórral volt hímezve. Pintyőke beledugta a kezét, és szomorúan tapasztalta, hogy bizony a csizma talpa lyukas. Ki is dugta rajta a mutatóujját, és olyan arccal nézte, mint aki most látja először. „Hát ez bizony lyukas! – állapította meg. – Sebaj! Úgysem látszik” – tette hozzá. Azután fél lábon ugrálva felhúzta először az egyik, majd a másik csizmát.

Sokáig kotorászott a ládakocsiban, míg megtalált egy cilindert, amely úgy össze volt nyomva, mint a harmonika. Egyengette, pofozgatta, míg valahogy cilinder formája nem lett újra, s akkor a fejébe csapta.

Megint kotorászott a ládakocsiban, de nem találta, amit keresett. „Hol lehet a varázspálcám? – dünnyögte. – Valódi ébenfa varázspálca volt!” Törni kezdte a fejét, míg végre eszébe jutott, hogy hová lett a varázspálca. Hát persze! Még a múlt héten elveszett, illetve egy csapat vicsorgó, mérges kutyához vágta, akik egy szempillantás alatt szétmorzsolták fogukkal a varázspálcát. „Kár, kár – sóhajtozott akkor Pintyőke –, de még mindig jobb, mint ha a nadrágszáramat tépték volna össze! Nem baj, majd szerzek egy új varázspálcát” – gondolta, becsukta a ládakocsi tetejét, megigazította a fején a cilindert, megrántotta vállán a selyemköpenyt, és karját a mellén összefonva, méltóságteljes tartásban várta az újdonsült cirkuszművészeket.

Oriza-Triznyák jött elöl Morzsával. Lobogtatták a felhívást, mint valami zászlót. Mikor Pintyőkét meglátták, elámulva megálltak.

Végre Oriza-Triznyák szólalt meg:

– A felhívásra jöttünk!

A többiek némán rábólintottak.

Pintyőke nem mozdult, úgy szólalt meg lassú, zengő hangon:

– És éreztek magatokban művészi elhivatást?

Megint Oriza-Triznyák válaszolt a többiek nevében:

– Érezünk!

– Helyes! – bólintott Pintyőke. – Ez a legfontosabb! Állandóan éreznetek kell! Mert ez a pálya a világ legnehezebb pályája. A cirkuszművészet a művészetek legnagyobbika. Ha majd a sors üldöz, és a vihar dobál, ha majd koplaltok, és elcsigázva vándoroltok, mindig ez lebegjen a szemetek előtt!

Pintyőke kinyújtotta a jobb kezét, és rájuk mutatott.

– Ti még csak az első lépéseket tettétek meg. Ti még kezdők vagytok, még nem vagytok cirkuszművészek. De majd én első osztályú cirkuszművészeket faragok belőletek! Ezzel a kezemmel! Meg ezzel a másikkal! Úgy fogunk élni, mint egy nagy család. A művészet szent lángjánál fogunk melegedni, egyébként pedig mindenben engedelmeskedni fogtok nekem. Egy mindenkiért, mindenki egyért! Ez legyen a jelszavatok. Megértettük egymást?

A leendő cirkuszművészek szájtátva hallgatták Pintyőke szónoklatát. Lelkesen bólogattak a végén, hogy igen, megértették, bár ha őszinték akartak lenni, nem értették minden szavát. Így például Oriza-Triznyák nem értette a koplalás szót. „És a bevétel?” – gondolta magában, és elhatározta, hogy a koplalásról még beszélni fog Pintyőkével.

– Tapsoljatok meg nyugodtan – mondta Pintyőke. – Szeretem, ha megtapsolnak!

Erre lelkesen megtapsolták.

Pintyőke meghajolt, cilinderét leemelte a fejéről.

– Köszönöm – suttogta. – Köszönöm!

Azután felállt, a cilindert, a köpenyt és a csizmát beletette a ládakocsiba.

– Most pedig térjünk a tárgyra – mondta. Leült a fűre, és intett nekik is, hogy foglaljanak helyet. – Először is kérem vissza a felhívást. Úgy látom, elegen vagyunk, több művész nem is kell egy ilyen kis vándorcirkuszhoz. Másodszor: röviden vázolom a tervemet. Mindenki jól figyeljen, mert nem mondom el kétszer! A cirkusz neve: Pintyőke cirkusz, világszám! Ez a név eddig is jól csengett a szakmában, s igyekezzetek, hogy szégyent ne hozzatok rám. A cirkusz igazgatója én vagyok. Ez magától értetődik, mivelhogy enyém a cirkusz. Az összes kiadást én viselem, tehát enyém az egész bevétel is. Ennek fejében viszont megígérem, hogy mindegyikőtökből kiváló cirkuszművészt faragok. Beavatlak benneteket a légtornászat rejtelmeibe, a varázslat titkaiba, a nevettetés művészetébe, a súlyemelés, csepűrágás fortélyaiba, a kézenállás és a hátraszaltó, továbbá a bukfenc minden változatába! És hogy mindezt megtanuljátok, elmegyünk egy valódi várkastélyba. Itt van nem messze, a szomszéd megyében. Ott majd mindenki gyakorolhatja kedvére a művészeteket, s utána elindulunk a diadalútra, beseperjük a tapsokat, babérokat és a pénzt! Most pedig mutatkozzatok be.

A társaság sorban bemutatkozott, Pintyőke elismételte a nevüket, és egykettőre meg is tanulta. Mindegyikhez volt egy-két kedves szava. Morzsának megdicsérte az izomerejét, Oriza-Triznyáknak a villogó szemét, Bóbicének a csengő hangját, Mirr-Murrnak a selymes szőrét, Csinnadrattának a kardját, Paprikajancsinak a ruháját és Samunak, a kiscsacsinak a nagy füleit.

– Most pedig útnak indulunk – mondta –, éjszaka fogunk gyalogolni, nappal fogunk aludni. Éspedig azért, mert míg nem vagytok kész művészek, nem akarom, hogy lássanak benneteket. Kiosztom a feladatokat.

Sorba állította őket, és kiosztotta a feladatokat. Morzsa húzza a ládakocsit, amelyre felülhet, aki akar, de jobb lenne, ha mindenki a saját lábán menne. Már csak azért is, mert útközben minden ehető gombát, bogyót, gyümölcsöt össze kell szedni és berakni a ládakocsiba.

Végre elindult a vándorcirkusz. Elől ment Pintyőke, utána Morzsa, húzta a ládakocsit. Mögöttük a többiek, vidáman nevetgélve, gombát, bogyót keresgélve. A hold világította az utat, mint valami hatalmas lámpa.

Már három napja vándoroltak; éjszaka mentek nappal aludtak, mikor elérkeztek egy rengeteg erdő szélére. Az erdő sűrű volt, és olyan hatalmas fák voltak benne, hogy nem látták a koronáját.

Pintyőke hümmögve nézegetett befelé.

– Érdekes – dünnyögte. – Ez az erdő mintha nem lett volna itt, mikor a múltkor erre jártam.

Sétált egyet jobbra, sétált egyet balra, de sehol nem látta a végét az erdőnek.

– Legjobb az egyenes út – mondta végül a társaságnak, mikor visszaérkezett a szemléről. – Nektek mi a véleményetek?

Oriza-Triznyák szólalt meg először:

– Nekem az a véleményem, hogy vágjunk neki. Már csak azért is jobb lesz az erdőben, mert ott nappal is mehetünk, és éjszaka aludhatunk, mivelhogy úgyse lát senki.

Pintyőke bólogatott.

– Okos vélemény! – mondta.

A többiek ugyan egy kicsit féltek a sűrű, sötét erdőtől, de nem mondták. Meg aztán ott van Pintyőke a nagy tapasztalatával, ha valami baj lenne. Elvégre ő a cirkuszigazgató. Meg persze a kíváncsiság is felébredt bennük. Hiszen sohasem jártak még ekkora rengeteg erdőben.

– Hát akkor bátran előre! – adta ki a parancsot Pintyőke.

Alig tettek azonban pár lépést, mikor egy halk, kicsit rekedt köhécselés megállította őket. Olyan mély csend volt ugyanis az erdőben, hogy váratlanul érte őket a köhécselés.

– Van itt valaki? – kérdezte Pintyőke.

– Igen – válaszolta a rekedt hang.

– Úgy? És ki az? – kérdezte Pintyőke.

– Ferdinánd, a gyalogbéka! – válaszolta a rekedt hang.

– És hol vagy? – érdeklődött Pintyőke.

– Egy kicsit jobbra – válaszolta a rekedt hang.

Pintyőke egy kicsit jobbra fordult, elővette a gyufaskatulyát, és meggyújtott egy szál gyufát.

A gyufa fényében végre meglátták a rekedt hangú Ferdinándot, aki valóban gyalogbéka volt, mivel sem lova, sem kocsija nem volt. Barátságosan mosolygott, egyet-kettőt még köhécselt, aztán udvariasan megszólalt:

– Érdemes lenne takarékoskodni a gyufával! Még szükség lehet rá.

– Persze, persze – mondta Pintyőke, és zsebre vágta a gyufásdobozt.

– Lenne egy nagy kérésem – szólalt meg újra Ferdinánd, a gyalogbéka.

– Halljuk! – mondta Pintyőke.

– Vigyetek magatokkal az erdőbe!

– És mit tudsz? Mi ugyanis egy vándorcirkusz vagyunk.

– Egészen jól tudok dudálni – mondta Ferdinánd, a gyalogbéka. – Akarjátok hallani?

– Akarjuk – mondta Pintyőke.

– Gyorsat vagy lassút dudáljak? – kérdezte Ferdinánd.

– Gyorsat – mondta Pintyőke.

Ferdinánd, a gyalogbéka felfújta az arcát, és gyors, pattogó ritmusú dalt dudált a szájával. Nagyon szépen tudott dudálni, azt meg kell hagyni! A következő nótát dudálta:

 

János bácsi, dudáljon kend, hosszú nótát ne fújjon kend, gyöngék vagyunk, elfáradunk, talán bizony meg is halunk.

 

Mikor befejezte, Pintyőke habozás nélkül felvette a cirkuszba.

– Te leszel a zenebohóc – mondta neki –, az arcodat majd befestjük mésszel fehérre, és csinálok neked egy valódi krumpliorrt!

Ferdinánd, a gyalogbéka olyan boldog lett, hogy örömében ugrálni kezdett.

– Életem legszebb napja ez! – mondta közben.

– És miért akarsz az erdőbe menni? – kérdezte Pintyőke, mikor Ferdinánd, a gyalogbéka befejezte az ugrálást.

– Ti nem tudjátok?

– Mit nem tudunk? – kérdezte Pintyőke.

– Hogy ez az erdő egy varázserdő!

– Mindjárt gondolhattam volna – dünnyögött Pintyőke. – Hiszen a múltkor még nem volt itt, mikor erre jártam.

– Az lehet – felelte Ferdinánd, a gyalogbéka. – Mert ez az erdő ott jelenik meg, ahol akar.

– Jó, jó, és miért varázserdő ez az erdő? – kérdezte Oriza-Triznyák.

– Elmondom nektek hálából, amiért magatokkal visztek. Én már ugyanis egy hete itt kuksolok az erdő szélén, de nem mertem egyedül nekivágni az útnak. Üljetek le, van időnk bőven.

Leültek erre mindnyájan Ferdinánd körül, kényelmesen elhelyezkedtek, és úgy várták az elvarázsolt erdő történetét.

– Még régen történt – kezdett bele Ferdinánd. – A nagyapámnak a nagyapja is ifjú gyalogbéka volt, mikor élt egy szegény ember. Olyan szegény volt, hogy az már szinte nem is volt igaz. Nem volt annak semmije, se kertje, se háza, se udvara, se lova. Még a ruha, amit a testén viselt, a csizma, amit a lábán hordott, még az sem volt az övé. Egy kapzsi gazdától kapta, aki keményen megdolgoztatta érte.

Egyszer ez a szegény ember ült az árokparton, és így sóhajtozott: „Se kertem, se házam, se lovam, se kocsim! Én édes Teremtőm, add, hogy legyen valamim nekem is!”

És ekkor valami koppant a fején, és a lába elé esett egy makk.

Megörült neki a szegény ember, hogy lám, meghallgatta a Teremtő, és most már neki is van valamije. Nem a világ kincse, igaz, de hát nem is az a fontos, hanem az, hogy valaminek ő is a gondját viselheti. Felvette a földről a makkot, nézegette, simogatta, és így dünnyögött neki: „Na, te kis makk, az enyém vagy! És mondhatom, hogy jó kezekbe kerültél, mert én majd a gondodat viselem!”

Először is egy jó helyét keresett neki, ahol elültette, majd vizet hozott a két markában a folyóból, és meglocsolta a makkot. És csodák csodája, a kis makk a szeme láttára hatalmas fává nőtt, de oly hirtelen, hogy a szegény ember még a kezét sem törölte meg rendesen, és máris ott suhogott-hajladozott az orra előtt a nagy fa. De ez még mind nem volt elég, mert a nagy fa elkezdte hullajtani a sok kis makkot, és azokból is szintoly hirtelen hatalmas fa nőtt ki a földből. Ámult-bámult a szegény ember, és csak nézte a csodát, és a szíve megtelt örömmel. „Ezt én ültettem!” – gondolta.

Ekkor azonban arra jött a kapzsi gazdag ember, meglátta a hatalmas fákat, és így ripakodott rá a szegény emberre: „Hozd csak azonnal a fejszét, és vágd ki a fát, amely az én földemen termett, jó lesz tűzrevalónak!”

De a szegény ember nem szaladt, nem hozta a fejszét, és nem vágta a fákat. Hanem inkább így szólt: „Ezt az erdőt én ültettem, én hoztam locsolni vizet a folyóról, az én szívem gyönyörűségére nőtt ilyen naggyá, és száradjon le a kezem, ha fejszét emelek rá!”

Vörös lett erre a gazdag ember, mint a pulyka. Így rikácsolt a szegény emberre: „Na, te semmirekellő éhenkórász, még hogy a te erdőd! És ha nem engedelmeskedsz, fel is út, le is út, takarodj a földemről! Majd hozatok én favágókat, és azok kivágják ezt az erdőt!”

A szegény ember nem szólt semmit, leült az első fa tövébe, és onnan nézte, hogy terjed, szaporodik, növekszik az erdő. Egyre messzebb tolta ágaival, bokraival a rikácsoló gazdag embert, s csenddel, madárdallal vette körül a szegény embert.

A gazdag ember pedig elrohant a faluba a favágókért. A favágók azonban nem bírtak az erdővel, a fejszék sorra kicsorbultak, a fejszenyelek pedig eltörtek. Erre a gazdag ember dühében még jobban kiabált: „Gyújtsátok fel ezt az átkozott erdőt!” S elöl járt a tűzgyújtásban. De az erdőt nem fogta a tűz; suhogni, hajladozni kezdett az ágaival, s visszafújta mind a tüzet a gazdag emberre. Az pedig lobogó ruhával rohant a folyóra, hogy meg ne égjen.

S ekkor az erdő – hipp-hopp! – eltűnt a gazdag ember földjéről, magával vitte a szegény embert.

Azóta vándorol az erdő; hol itt jelenik meg, hol ott, és várja az igaz vándorokat.

– És mit csinál az igaz vándorokkal? – kérdezte Mirr-Murr.

– Azt nem tudom – felelte Ferdinánd. – Csak azt tudom, hogy aki keresztülvándorol az erdőn, az eléri élete célját. Az én életemnek nem volt célja, dudáltam, ha jólesett, de most már van. Zenebohóc leszek.

– Akkor ez nekünk való erdő – dünnyögte Pintyőke. – Éppen itt az ideje, hogy elérjem én is életem célját!

– És milyenek az igaz vándorok? – kérdezte Bóbice.

– Hát, akik vándorolnak, és közben nem tesznek semmi rosszat – mondta Morzsa.

– Vagyis csupa jót tesznek! – tette hozzá Mirr-Murr.

– Mi ezek szerint igaz vándorok vagyunk! – jelentette ki Oriza-Triznyák. – Eddig legalábbis nem tettünk semmi rosszat.

– Így van – zárta be a beszélgetést Pintyőke. – Most pedig induljunk útnak! Vigyázzon mindenki, hogy el ne maradjon. Én megyek elöl, ti meg gyertek utánam!

Elindultak a hatalmas fák közé, a föld a talpuk alatt olyan puha volt, mintha szőnyegen járnának. Az ágak szétnyíltak előttük, és összecsukódtak mögöttük, úgyhogy mire hátranéztek, nem láttak ott sem mást, csak az óriási fákat.

Pintyőke, a cirkuszigazgató tűnődve megállt, megvárta, míg utolérik a cirkusz tagjai.

– Nem akarok megijeszteni senkit, de úgy érzem, hogy eltévedtünk! – Majd így folytatta: – Mit tegyünk?

– Meg kellene kérdezni valakit – vélte Oriza-Triznyák.

– Jó, de kit kérdezzünk meg? – dünnyögött Pintyőke.

– Valaki majd csak válaszol! Azért varázserdő! – makacskodott Oriza-Triznyák.

– Nem bánom, kipróbálhatjuk – válaszolta Pintyőke. Majd hangosan megkérdezte: – Jó úton megyünk?

– Jó úton mentek! – válaszolta a sötétből egy nagyon mély hang.

– Köszönöm szépen – mondta Pintyőke. – Kihez van szerencsém?

– Én vagyok a basszuspapagáj! – felelte a nagyon mély hang.

– Hol vagy? – kérdezte Pintyőke.

– Itt ülök a fejed fölött az ágon – felelte a basszuspapagáj.

Pintyőke gyufát gyújtott, és a feje fölé tartotta. A basszuspapagáj valóban ott ült az ágon. Gyönyörű színes tolla volt és hatalmas horgas csőre. Figyelmesen megnézte a felfelé bámuló társaságot. Majd így szólt:

– Köszönöm a világítást. Most már ismerjük egymást, elfújhatod a gyufa lángját. Beszélgetni sötétben is beszélgethetünk. Akarjátok először az én történetemet hallani?

– Akarjuk – válaszolta neki Pintyőke.

– Előbb szeretném, ha a macskák megígérnék, hogy nem fognak bántalmazni.

Mirr-Murr és Oriza-Triznyák egyszerre ígérték meg, s igyekeztek kedves hangon beszélni.

– Mitőlünk ne félj! Mi nem vagyunk olyanok, akik papagájokat bántalmaznak!

– Köszönöm – mondta mély hangon a basszuspapagáj. – Nagyon megnyugtattatok. És ez fontos, mert ha én félek, akkor rögtön csuklani kezdek a félelemtől, és akkor nem tudnám elmesélni a történetemet.

A cirkusz tagjai leültek a fa alá, és úgy hallgatták a basszuspapagáj történetét.

– Az én családom messze-messze él, Brazíliában. Két dologra emlékszem a szülőhazámból, mert kicsi voltam, mikor elkerültem: a virágokra és a melegre. Óriási virágok voltak, és nagyon jó meleg. A virágok hiányát még csak elviseltem valahogy, de a hideget nem bírom. Rögtön berekedtem, és a hangom mélyülni kezdett. Végül már olyan mély lett, hogy a gazdám nem bírta hallgatni. Így szólt: „Idegeimre megy ez a hordóhang!” – és kinyitotta a kalitkámat, és világgá zavart. Így kerültem ide az erdőbe, de aztán nem mertem továbbmenni, féltem. Képzelhetitek, mennyit csuklottam, míg itt gubbasztottam az ágon. Két vágyam van. Az egyik: veletek menni tovább. A másik: szeretném, ha újra szép csengő hangom lenne. Kérlek, vigyetek magatokkal!

Pintyőke az orrát dörzsölgette a sötétben, gondolkozott, majd így szólt:

– Nézd, az az igazság, hogy mi egy cirkusz vagyunk, illetve leszünk. Sőt, világhírű cirkusz leszünk! Na most, itt mindenkinek csinálni kell valamit. Illetve majd megtanul valamilyen világszámot. Csak akkor vihetünk magunkkal, ha te is átképzed magadat cirkuszművésznek.

A basszuspapagáj lelkesen fogadkozott:

– Remek! Remek! Örömmel átképzem magamat! De milyen művész legyek?

– Hm. Hm – tűnődött Pintyőke. – Legjobb volna, ha légtornász lennél. Ha véletlenül leesnél, könnyen felrepülhetsz!

– Remek! – mondta a basszuspapagáj. – És ha a hangom is rendbe jön, nem énekelhetnék valamit?

– Majd meglátjuk – válaszolta Pintyőke. – Arra kérlek, hogy állj be a sorba. Legjobb lenne, ha Bóbice és Csinnadratta közé állnál be. Elöl én megyek, utánam Morzsa, utána a többiek és leghátul Csinnadratta, mert neki kardja is van. Fütyülni fogok, hogy el ne tévesszétek az utat a sötétben. Ti pedig énekelhettek.

– Dudálhatok éneklés helyett? – kérdezte Ferdinánd.

– Természetesen – válaszolta Pintyőke. – Egy, kettő, három. Rajta!

Teli torokból énekelni kezdtek, hogy zengett a varázserdő, Ferdinánd, a gyalogbéka pedig dudaszóval kísérte őket. Pintyőke is abbahagyta a fütyülést, és ő is dalolta:

 

Falu végén van egy mély kút, abban fürdik három szép lúd! Ludam, ludam nem eladó, mégis elvitte a bíró. Falu végén van egy mély tó, abban fürdik három szép ló. Lovam, lovam nem eladó, mégis elvitte a bíró. Uccu, kislány, ugorj kettőt, hadd szakadjon a cipellőd. Majd lesz varga, ki megvarrja, Ha nem varrja, megragasztja!

A sötét erdő derengeni kezdett, látni lehetett a fákat, a leveleket, már nem botladoztak annyit a kiálló gyökerekben, lehullott gallyakban. Egy kanyar után teljesen világos lett.

Pintyőke megállította a társaságot.

– Szedjük rendbe egy kicsit magunkat. Hátha találkozunk valakivel. Ne mondja, hogy milyen csapzottak vagyunk.

A ládakocsiból elővette a selyemköpenyt, a csizmát és a cilindert.

A többiek is tisztálkodni kezdtek, leporolták egymást, csinosítgatták magukat.

Ferdinánd, a gyalogbéka odament Pintyőkéhez.

– Nagyon kérlek, fesd be fehérre az arcomat!

– Nem bánom – mondta Pintyőke. – Bár még nem vagy kiképezve. De azért próbálj úgy viselkedni, mint egy valódi zenebohóc.

És mésszel szépen fehérre festette Ferdinánd arcát, a szeme alatt feketével nagy szempillákat húzott neki.

– Krumpliorrom most nincs – mondta Pintyőke. – Addig jó lesz a saját orrod is. Mihelyt találunk egy krumplit, csinálok neked krumpliorrot.

Ferdinánd, a gyalogbéka nagyon boldog volt. Mindenkinek megmutatta fehérre festett arcát. A többiek dicsérték, hogy milyen jól áll neki.

Morzsa kezet fogott vele, és azt mondta:

– Gratulálok! Ilyen arccal biztosan meg fogod hódítani a közönséget! Még egyszer gratulálok!

Pintyőke végignézett a társaságon.

– Rendben van – mondta. – Most már nem vallok szégyent. Mehetünk.

Hát ahogy mentek, egyszer csak megláttak messziről egy hatalmas, szépen faragott kaput. A kapura egy tábla volt szögezve, a táblára pedig ez volt írva nagy színes betűkkel:

 

MESETISZTÁS

 

Alatta pedig kisebb betűkkel:

 

BEJÁRAT

 

De volt még más is a kapu előtt, amitől a basszuspapagáj rögtön csuklani kezdett, mikor meglátta.

A kapu előtt ült egy hatalmas Hétfejű (Tűzokádó) Sárkány. A Tűzokádót azért tettem zárójelbe, mert egyik feje sem lángolt, sőt még csak nem is parázslott.

Pintyőke a basszuspapagáj hátát veregette.

– Jól van, jól van! Ne félj már annyira!

De a basszuspapagáj nem hagyta abba a csuklást.

– Maradj itt – mondta neki Pintyőke. – Majd én odamegyek és intézkedem. – Odament a kapuhoz, és így szólt a Hétfejű (Tűzokádó) Sárkányhoz: – Légy szíves, mosolyogj, mert a basszuspapagáj nagyon fél tőled, és ilyenkor csuklik.

– Magától értetődik! – mondta a Hétfejű (Tűzokádó) Sárkány, és mind a hét fejével elkezdett mosolyogni.

– Na látod! – szólt Pintyőke a basszuspapagájnak. – Abbahagyhatod a csuklást.

A basszuspapagáj abbahagyta a csuklást, és a többiekkel együtt odament a mesetisztás kapujához.

Pintyőke beszédbe akart elegyedni a Hétfejű (Tűzokádó) Sárkánnyal, de az így szólt:

– Nagyon kérlek benneteket, hogy mind a hét fejemmel beszélgessetek, mert nem tudok egyfelé sokáig koncentrálni, kifáraszt.

– Rendben van – mondta Pintyőke. – Beosztom a társalgást, kijelölöm a beszélgetőket. Az első fejeddel én fogok beszélni, a másodikkal Morzsa kutya, a harmadikkal Oriza-Triznyák, a negyedikkel Mirr-Murr, az ötödikkel Ferdinánd, a hatodikkal Paprikajancsi, a hetedikkel Csinnadratta. Bóbice, Samu és a basszuspapagáj figyelni fogják a beszélgetést. Kezdhetjük?

– Igen! – mondta a Hétfejű (Tűzokádó) Sárkány.

– Én Pintyőke vagyok, a cirkuszigazgató, ez itt pedig a társulatom.

– Nagyon örvendek – mondta az első fej.

– Én húzom a ládakocsit – mondta Morzsa.

– Erős lehetsz – válaszolta a második fej.

– Mi az a mesetisztás? – kérdezte Oriza-Triznyák.

– Itt mindenki találkozhat kedvenc mesehősével – felelte a harmadik fej.

– Az is, aki nem tud olvasni? – kérdezte Mirr-Murr.

– Igen. Itt a mesehősök kiléptek a könyvből, és szabadon járnak-kelnek – válaszolta a negyedik fej.

– Mit szólsz a bemeszelt arcomhoz? – kérdezte Ferdinánd, a gyalogbéka, aki nem tudott betelni a fehérre festett arcával.

– Nagyon hatásos! És jól áll neked – felelte udvariasan az ötödik fej.

– És te miért nem vagy a mesetisztáson? – kérdezte Paprikajancsi. – Hiszen te is mesehős vagy! Én már hallottam rólad!

– Köszönöm, hogy megismertél. Az a helyzet, hogy kialudt a tüzem. Egyszer nem figyeltem oda, és mind a hét fejem elaludt. Tudnod kell, hogy én, ha alszom is, egyik fejem mindig ébren van, az őrzi a tüzet, és az adja tovább a többi hatnak. Most képzeld, itt állok tűz nélkül, és addig nem mehetek be, míg valaki meg nem szán – panaszkodott a hatodik fej.

– Miért nem kérsz tüzet valakitől? – kérdezte Csinnadratta.

– Mert csak olyantól kérhetek, aki legalább egy jót tett életében – válaszolta a hetedik fej.

Csinnadratta és Paprikajancsi odament Pintyőkéhez.

– Neked van gyufád – mondták neki. – Adhatnál tüzet a Hétfejű (Tűzokádó) Sárkánynak. Te biztosan tettél már jót életedben.

Pintyőke eltűnődött.

– Nem emlékszem pontosan, hogy kivel is tettem jót.

– Törd a fejed! – biztatta Csinnadratta.

– Hiába, nem jut eszembe – szégyenkezett Pintyőke. – Akárhogy is töröm a fejemet.

– Van egy ötletem, hallgassátok meg – mondta Csinnadratta.

– Halljuk! Halljuk! – kiáltották mindnyájan, a Hétfejű pedig hétszer is elkiáltotta, hogy halljuk.

– Az az ötletem – mondta Csinnadratta –, hogy először adjál tüzet az egyik fejének, ezzel bizonyítottad a jóakaratodat, vagyis azt, hogy jót tettél. Ezután már nyugodtan adhatsz tüzet a második fejének!

– Remek! Óriási ötlet! – ujjongtak mindnyájan, beleértve a Hétfejűt is, aki pláne hétszer ujjongott.

– Igen ám, de csak egy szál gyufám van. Elgyújtogattam az erdőben a többit – mondta Pintyőke.

Ettől mindnyájan elszontyolodtak, a Hétfejű is, aki bánatában mind a hét fejét lógatni kezdte.

Végül Ferdinánd szólalt meg halkan:

– Nekem örömöt szereztél, mikor befestetted fehérre az arcomat, annak ellenére, hogy még nem vagyok zenebohócnak kiképezve. Vagyis aki örömöt szerez, az szerintem jót is tesz. Összegezve: te velem jót tettél.

– Biztos? – kérdezte Pintyőke. – Meg kell gondolnunk, mert csak egy szál gyufánk van.

– Biztos! – válaszolta Ferdinánd. – Én ugyanis azért jöttem el hazulról, mert én voltam a környéken a legcsúnyább gyalogbéka. Mindig csúfoltak is érte, a gyerekek meg elmenekültek, amikor megláttak. Úgyhogy teljesen elvesztettem az önbizalmamat. Te visszaadtad az önbizalmamat, és az én felelősségemre meggyújthatod a gyufát!

– Rendben van, meggyújtom – mondta Pintyőke. – Ha visszaadtam az önbizalmadat, akkor ez valóban jótett volt.

Meggyújtotta a gyufát, és óvatosan tüzet adott a Hétfejűnek. Az hatalmas levegőt vett előtte.

– A tűzhöz sok oxigén kell – mondta, majd kitátotta mind a hét száját, és fújta, fújta a tüzet.

A basszuspapagáj felrepült a legmagasabb ágra, és rettenetesen csuklani kezdett.

– Ne félj! – kiabáltak neki lentről.

– Nem tehetek róla – mondta két csuklás között a basszuspapagáj.

– Légy szíves kisebb tüzet fújni! – mondták a Hétfejű Tűzokádó Sárkánynak.

Az bólintott, és hat száját becsukta, és csak a hetedik parázslott, az is csak egészen kicsit.

– Lejöhetsz! – mondta Pintyőke a basszuspapagájnak.

A Hétfejű Tűzokádó Sárkány nem győzött hálálkodni:

– Nagyon-nagyon hálás vagyok! Nem léphetnék be én is a cirkuszba?

– Hát nem mondom, örülnék neki. Te lehetnél a tűznyelő fakír. Az még úgysincs a társulatunkban. De nem akarsz inkább mesehős lenni? – kérdezte Pintyőke.

– Ó, én jobb szeretnék vándorolni, világot látni! Befogadtok?

– Rendben van. Velünk jöhetsz. Csak arra kérlek, hogy vigyázz a tüzedre, mert itt nem lehet gyufát kapni. Most pedig gyerünk a mesetisztásra!

Dobogó szívvel lépték át a kaput. Különösen Bóbice, a néger baba félt.

– Csak nehogy valaki elvarázsoljon! – suttogta.

Csinnadratta bátorította:

– Ne félj semmit! Itt van Pintyőke, Morzsa kutya, a Hétfejű, és itt vagyok én is, ha baj van!

– Köszönöm – suttogta Bóbice –, te olyan bátor vagy!

– A katona sose fél! – felelte röviden Csinnadratta.

A mesetisztáson ragyogó napfény fogadta a vándorokat. Meleg volt, fény volt, a szellő is csak azért lebbent, hogy megcirógassa őket.

Oriza-Triznyák meghemperedett a selymes fűben.

– Valódi mesefű! – kiáltozta. – Ez aztán a puha mesefű!

A kenyérfákról ropogósra sült cipók lógtak, a cukorfákról cukorkák, és állt ott egy kerítés, amely finom, illatos kolbászból volt fonva.

Mirr-Murr és Oriza-Triznyák izgatottan szaglászta a kerítést.

– Kóstoljuk meg – súgta Oriza-Triznyák.

– Én félek! Hátha el van varázsolva – súgta vissza Mirr-Murr.

– Te gyáva! – mondta Oriza-Triznyák, és óvatosan kihúzott egy szál kolbászt a kerítésből, és elkezdte enni. Csodák csodája, a kihúzott kolbász helyére egy új kolbász nőtt.

– Na látod! – fölényeskedett Oriza-Triznyák. – Nem hiányzik senkinek!

Mirr-Murr azért megvárta, míg barátja megeszi a kolbászt, és mikor látta, hogy semmi baja nem lett tőle, ő is kihúzott egy szálat a kerítésből, és megette.

– Vigyünk az útra is – mondta Oriza-Triznyák, és három szál kolbászt kihúzott a kerítésből, és a nyaka köré tekerte. Mirr-Murr sem akart elmaradni, ő is kihúzott három szálat, és ő is a nyaka köré tekerte.

A többiek ezalatt előrementek a puha, selymes mesefüvön. A két macska utánuk iramodott.

Az első mesehős, akit megláttak, a Fanyűvő volt. Derékig meztelenül állt egy fa előtt, és egy mozdulattal lehúzta a kérgét. Majd továbblépett a másik fához, és annak is lerántotta a kérgét.

– Köszönjünk neki – javasolta Pintyőke.

– Adjon isten jó napot! – kiáltották mindnyájan.

Fanyűvő azonban meg se fordult, csak a fél kezével intett vissza, és máris ment a következő fához, hogy lerántsa a kérgét.

– Nem számít – mondta erre Pintyőke. – Fő az, hogy mi köszöntünk. Itt óvatosnak kell lenni, sose tudhatja az ember, hogy milyen meglepetés éri.

Továbbmentek a puha, selymes füvön. Egyszer csak sötét árnyék borult rájuk, és egy rikácsoló hang szólalt meg a fejük fölött:

– Adjátok vissza az ellopott kolbászt!

Pintyőke megriadva nézett fel, még a kalapját is levette. Hát fönt a levegőben egy ócska seprűnyélen a Vasorrú Bába lovagolt.

– Már megbocsásson, gyönyörű öreganyám, de mi nem loptunk el semmilyen kolbászt, így hát nem is tudjuk visszaadni – mondta Pintyőke.

– Az a két macska, az lopta el! Ott van a nyakukban! Különben szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, így nem változtatlak kővé benneteket. Azonban mégis meg kell büntetnem a két tolvajt. Várjatok csak, hadd gondolkozzam. Megvan! Az lesz a büntetésük, hogy az egyiknek piros lesz a szőre, a másiknak meg kék! Hahahaha!

A rikácsoló nevetés félelmetesen hangzott, de ahogy a többiek a két macskára néztek, ők is nevetni kezdtek. Mirr-Murr kék volt, mint a hajnali ég, Oriza-Triznyák pedig piros, mint a kakas taréja. Pintyőke levette a nyakukból a kolbászt, és a Vasorrú Bábának adta.

– Ezer évig éljél ilyen szépen, gyönyörűm! – hízelgett neki.

A Vasorrú Bába elmosolyodott, arcán a millió ránc szertefutott, mint a pókháló, s így szólt:

– Tetszel nekem, te legény! Egyre jobban tetszel nekem! Nem akarsz a férjuram lenni?

Pintyőke megrémült, elsápadt, és hebegve válaszolt:

– Jaj, dehogynem! Nem is tudok nagyobb boldogságot elképzelni! Csakhogy van egy nagy bökkenő. Nekem már van feleségem s tizenkét apró gyermekem. A szívem megszakad, de hát nem lehetek a férjed.

– Kár! Kár! – károgott a Vasorrú Bába. – Na, nem baj, ha meggondolod magad, engem itt mindig megtalálsz.

Azzal elsuhogott a seprűnyélen. Olyan szél támadt a nyomában, hogy meghajlította a fák lombját, felborzolta a két pórul járt macska piros és kék szőrét.

– Hű! – törölgette a homlokát Pintyőke. – Gyerünk innen, mert még visszajön ez a boszorkány!

Gyorsan továbbálltak, úgy igyekeztek, hogy nem néztek se jobbra, se balra, így történhetett meg, hogy egyszerre csak egy apró házacskában találták magukat. Illetve nem mindnyájan, mert a Hétfejű Tűzokádó Sárkány nem fért be. Jobb híján az ablakon dugta be sorban mind a hét fejét.

Az apró házban rend volt és tisztaság. A falnál hét pici ágy állott, az ágy előtt hét pici papucs. Épphogy körülnéztek, mikor valaki bejött a konyhából. Aranyhaja volt és fehér ruhája.

– Üdvözöllek benneteket. Én vagyok a Hófehérke. Nincs véletlenül egy szál gyufátok? Kialudt a tűz a konyhában, és nem tudom megfőzni a vacsorát a hét törpének.

– Sajnos, nincs – mondta Pintyőke. – De a Tűzokádó Sárkányt megkérhetjük, hogy adjon neked tüzet.

A Hétfejű Tűzokádó bólogatott mind a hét fejével, hogy igen, természetesen, azonnal ad tüzet.

Megkerülte a házat, a konyhaablakon bedugta azt a fejét, amelyikben a parazsat őrizte, és tüzet fújt a kályhában álló fahasábokra. A fahasábok meggyulladtak, és ropogva égtek.

– Köszönöm – mondta Hófehérke. – Szívesen meghívlak benneteket vacsorára.

Pintyőke nézte a csöppnyi fazekat, a még kisebb tányérokat; látta, hogy ha elfogadnák a meghívást, biztosan megennék a hét törpe egyhónapi vacsoráját. Épp ezért így szólt:

– Nem fogadhatjuk el, ugyanis nagyon sietünk!

Elbúcsúztak, és kimentek a házból.

Egyedül Oriza-Triznyák morgott a sor végén:

– Nem tudom, hova sietünk olyan nagyon!

Pintyőke hátra se nézett, úgy mondta:

– A kolbásztolvajoknak ma itt egy szavuk se legyen!

Erre Oriza-Triznyák azonnal abbahagyta a morgást.

Hát ahogy mentek, mendegéltek a puha, selymes mesefüvön, egyszer csak hátborzongató fogcsattogtatást hallottak.

Bóbice ijedtében Csinnadrattához bújt, de még a Hétfejű Tűzokádó is megrázta mind a hét fejét.

Az egyik bokor mögül ekkor előjött egy lompos, nagy fogú farkas.

– Nem láttátok Piroskát?

– Nem láttuk – mondta Pintyőke.

– Kár – mondta a farkas. – Mindig annyit kell rá várni, és nekem már kezd elfáradni a lábam.

– Hát menjél, feküdjél le – javasolta Paprikajancsi.

– Nem lehet – mondta a farkas. – Nekem feltétlenül meg kell várnom Piroskát. Így van a mesében. Na, akkor a viszontlátásra. Ha véletlenül találkoztok Piroskával, mondjátok meg neki, hogy siessen egy kicsit!

– Megmondjuk! – ígérte meg Pintyőke, a farkas pedig visszament a bokor mögé, és ott csattogtatta a fogát.

– Ennek a farkasnak el fog kopni a foga, annyit csattogtatja – jegyezte meg Oriza-Triznyák, mikor egy kicsit messzebb jártak.

– Azért sajnálom szegény Piroskát – mondta Bóbice. – Figyelmeztetni kellene, hogy kerülje el a farkast.

– Semmit se sajnáld – mondta a basszuspapagáj. – A mese végén úgyis kiszabadul.

– Én inkább a farkast sajnálom – mondta a Hétfejű Sárkány. – Itt kell neki lesben állni, ha esik, ha fúj.

„Se nem esik, se nem fúj!” – gondolta Mirr-Murr magában, de nem akart vitatkozni.

– Én pedig azt mondom – szólalt meg Pintyőke –, hogy szedjük a lábunkat, ha még világosban ki akarunk érni a mesetisztásról. Semmi kedvem itt éjszakázni! Ki tudja, mi történhet velünk éjszaka a sötétben.

– Velem már rosszabb nem történhet! – morogta Oriza-Triznyák. – Piros macska! Ki látott már piros macskát? Legszívesebben elbujdosnék!

Találtak is egy ösvényt, az ösvény mellé egy pózna volt szúrva, a póznán egy tábla, a táblán egy felirat:

 

KIJÁRAT

 

– Erre kell mennünk! – mondta Pintyőke, és elindultak az ösvényen.

Onnan tudták, hogy kiértek a mesetisztásról, hogy a fű már egyáltalán nem volt selymes a talpuk alatt, meg onnan, hogy a két macska szőre visszaváltozott eredeti színére.

Mirr-Murr és Oriza-Triznyák nagyon boldog volt. Csak Paprikajancsi jegyezte meg:

– Én a helyetekben sajnálnám, hogy nincs piros meg kék bundám. Világhírűek lettetek volna!

– Vesszen a világhír! – kiáltotta erre Oriza-Triznyák.

Egy fa tövében töltötték az éjszakát, messze a mesetisztástól. A Hétfejű Tűzokádó Sárkány őrködött, mégpedig úgy, hogy felváltva aludt a hét fejével. Szívesen vállalta az őrködést, mert most már nagyon vigyázott arra, hogy ki ne aludjon a tüze.

Reggel, mikor a nap első sugara rájuk sütött, nagyokat nyújtózkodtak, dörzsölték szemükből az álmot.

– Á, á! – mondta Pintyőke, felemelte a karját, és elkezdett nyújtózkodni.

Egyszer csak Mirr-Murr ijedten felkiáltott.

– Mi baj? – kérdezte Morzsa.

– Nézzétek! – mondta Mirr-Murr, és Pintyőkére mutatott.

– Nézzétek, megnyúlt a karja!

Mindnyájan odanéztek, és látták, hogy Pintyőke karja már a fák koronája fölé ér, és még mindig tovább nyúlik.

Pintyőke is kétségbeesve nézett a két keze után, s nem tudta elképzelni, hogy mi történt.

– Hagyd abba a nyújtózkodást! – mondták neki.

– Nem tudom abbahagyni! – nyögte Pintyőke.

Már nem is látták Pintyőke kezét, olyan magasra nyúlt, fel az égre.

Pintyőke egyszerre elkezdett nevetni.

– Mit nevetsz? – kérdezték tőle.

– Valami csipkedi a tenyeremet. És nagyon csiklandós vagyok! Hihihi! Hahaha!

A többiek tanakodni kezdtek, hogy mit is tegyenek. Morzsának eszébe jutott valami.

– Felröpülhetnél! – mondta a basszuspapagájnak. – És megnézhetnéd, hogy mi csiklandozza Pintyőke tenyerét.

A basszuspapagáj fölrepült, és bizony elég sok idő telt el, míg visszaérkezett. Pintyőke abbahagyta a nevetést.

– Hű, de magasan van! – mondta lihegve a basszuspapagáj.

– Mi van odafönt? – kérdezte Paprikajancsi.

– Egy sas! – mondta a basszuspapagáj. – Az csiklandozta Pintyőke tenyerét.

– És miért csiklandozta? – kérdezte Pintyőke.

– Azt hitte, hogy meg akarod fogni. Én felvilágosítottam, hogy egyáltalán nem akarod megfogni. Mire a sas megsértődött, azt mondta, hogy akkor minek kapkodsz utána. Mondtam, hogy nem akarattal, s erre a sas továbbrepült.

– Köszönöm – mondta Pintyőke. – Jé, nézzétek, jön vissza a kezem!

Valóban, Pintyőke karja zsugorodni kezdett, és lassan olyan rövid lett, mint eredetileg volt. Pintyőke örömmel nézegette a két kezét, majd hirtelen zsebre dugta őket.

– Biztos, ami biztos – dörmögte. – Itt a zsebemben jó helyen vannak. Azt ajánlom, hogy ti se nyújtózkodjatok. És menjünk innen tovább minél hamarabb. Hol a kalapom?

Ekkor vették észre, hogy fokozatosan kezd elsötétedni az ég. Felnéztek, és ijedten kiáltottak:

– A kalap!

Pintyőke kalapja, amely az ágra volt akasztva, akkora volt, mint egy hatalmas sátor. Elfértek alatta mindnyájan.

– Hagyjuk itt a kalapomat, és rohanjunk innen! – kiáltotta Pintyőke.

De ekkor a kalap összezsugorodott, és Pintyőke fejére pottyant.

– Annál jobb – dünnyögte Pintyőke. – Azért szeretném tudni, hogy mi történik itt. De a legjobban azt szeretném, ha innen már elmennénk!

El is indultak nagy sietve, elöl ment Pintyőke, s szorosan mögötte összebújva a többiek.

Csinnadratta, az ólomkatona egy pillanatra lemaradt, beleakadt a kardja egy fagyökérbe, és azt szabadította ki.

Mikor a többiek visszanéztek, nem látták sehol az ólomkatonát.

– Keressük meg! – kiáltotta Paprikajancsi.

Keresték-kutatták mindenhol, de nem találták sehol. Nagyon elszomorodtak, a könny is kicsordult a szemükből, úgy siratták a barátjukat.

Pintyőke szólalt meg végre:

– Azért csak tovább kell mennünk. Hátha találunk valakit, egy varázslót, aki megmondja, hova tűnt Csinnadratta.

Nehéz szívvel mentek tovább, vissza-visszanéztek, hátha meglátják az ólomkatonát. De az nem volt sehol.

Ferdinánd, a gyalogbéka hangosan morfondírozott:

– Ennek fele se tréfa! Nincs más hátra, mint hogy megkeressük a mesebeli szegény embert. Mégis az övé ez az erdő, ő a felelős azért, ami itt történik.

– Helyes! – mondta Morzsa. – De hol keressük?

– Valahol itt kell neki lenni az erdőben – válaszolt Ferdinánd. – Talán kiabáljunk neki.

Mindnyájan kiáltozni kezdtek, hogy csak úgy zengett az erdő.

– Hahó! Hahó! Szegény ember! Hahó!

Majd elhallgattak. S ekkor egy csendes, meleg hang megszólalt:

– Menjetek egyenest előre. Ott majd minden rendbe jön.

– Köszönjük! Köszönjük! – kiáltották felderülve, és elindultak egyenest előre.

Hát ahogy mentek, egy fa tetején megláttak egy fura szerzetet. Fejjel lefele lógott az egyik ágról, és egy távcsőbe nézett elmerülve.

– Hiszen ez egy majom! – szólt Pintyőke. – Egy cirkuszi majom.

Hogy jobban megnézték, látták, hogy valóban egy majom lóg az ágon. Piros bugyogó volt rajta és a fején egy török fez.

– Hé! Hé, te odafönt! – kiáltották neki.

– Ne zavarjatok! – szólt le a majom.

– De bizony hogy zavarunk – mondta Pintyőke. – Nem láttad a barátunkat, Csinnadrattát, az ólomkatonát?

– Éppen azt nézem – felelte a majom. – Nagyon érdekes! Üsd-vágd, nem apád!

– Nem láthatnánk mi is? – kérdezte Morzsa.

– Gyertek fel – mondta a majom.

– Menjetek fel ti, és jól jegyezzétek meg az irányt – mondta Pintyőke a két macskának.

Mirr-Murr és Oriza-Triznyák egy szemvillanás alatt felmászott a fára a majom mellé.

– Légy szíves, add ide a távcsövet, hadd nézzünk bele mi is – mondta Mirr-Murr.

– Erről a végéről akartok belenézni, vagy arról? – kérdezte a majom, és feléjük nyújtotta a távcsövet. Oriza-Triznyák elvette a távcsövet.

– Nem mindegy? – kérdezte.

– De nem ám – mondta a majom –, nézz csak bele innen! Most nagyít!

– Az a jó – felelte Oriza-Triznyák. – Azért távcső! – Belenézett, majd felkiáltott: – Segítség!

– Mi baj? – kérdezték tőle.

– Csinnadratta egy óriási elefánttal harcol!

– Az nem elefánt! Az egy egér! – mondta a majom – Csak te felnagyítottad.

– Mit tegyek? – kérdezte Oriza-Triznyák.

– Fordítsd meg a távcsövet, és akkor az kicsinyíteni fog. Azon nézd az egeret. De csakis az egeret!

Oriza-Triznyák megfordította a távcsövet, és nagyon ügyelt rá, hogy csakis az egeret nézze.

Az egér egy pillanat alatt összezsugorodott, már csak akkora volt, mint a kisujjam körme. Csinnadratta, aki hősiesen harcolt eddig, most visszadugta kardját a hüvelyébe, és így szólt az egérhez:

– Pusztulj a szemem elől!

Az egér egy pillanat alatt eliramodott, nyoma se látszott.

Oriza-Triznyák diadalmasan lekiáltott a fáról:

– Elpucolt az egér! Győzött Csinnadratta! Éljen!

Pintyőke gondolt egyet, felszólt Oriza-Triznyáknak:

– Dobd csak le a távcsövet! Ti pedig gyertek le.

Oriza-Triznyák ledobta, és lemásztak a fáról.

Pintyőke zsebre vágta a távcsövet. A majom kiabált, vicsorgott a fa tetején:

– Az enyém! Add vissza! Az az én távcsövem!

– Loptad te ezt! – dünnyögött Pintyőke. – Ismerem a cirkuszi majmokat jól! És ha nem maradsz csendben, olyan picivé varázsollak, mint egy hangyatojás.

A majom egyből elhallgatott, szomorúan lógott az ágon.

– Most mivel játsszak? – kérdezte.

– Hát olyan játékszerrel semmi esetre sem, amivel szomorúságot meg ijedséget okozol. De tudod, mit? – folytatta Pintyőke, mert megsajnálta a fancsali képű majmot. – Csinálunk neked egy új játékot.

Azzal elővett a ládakocsiból két hosszú kötelet meg egy deszkát. A kötél végét az egyik macska, másik végét a másik macska jó erősen felkötötte a fára, Pintyőke ráerősítette a deszkát, és készen volt a hinta.

– Itt van – mondta Pintyőke. – Ezen hintázhatsz.

– Köszönöm – hálálkodott a majom. – Még egyszer köszönöm.

Rögtön ki is próbálta, hatalmasakat lendült a hintán az ég felé, és nagyokat visított, nevetett örömében.

A kis társaság arrébb ült egy fa tövébe, és várták Csinnadrattát, az ólomkatonát.

Csinnadratta nemsokára meg is érkezett, összeölelkezett mindenkivel, majd a majomra mutatva megkérdezte:

– Ez kicsoda?

– Egy tréfás kedvű szökött cirkuszi majom. De már kihúztam a méregfogát, és nem fog több varázslatot csinálni – felelte Pintyőke.

Csinnadratta nem értette a méregfogat, de nem kérdezte. Azon egy kicsit meglepődött, hogy barátai nem faggatják a hőstette felől, de mivel nem szeretett hencegni, ő sem hozakodott elő vele.

Elbúcsúztak a majomtól, s továbbindultak, de Ferdinándnak még eszébe jutott valami.

– Köszönjük meg a szegény embernek!

– Köszönjük, szegény ember! – kiáltották mindnyájan.

– Mikor találkozunk veled? – kérdezte Morzsa.

A csendes, meleg hang így válaszolt:

– A végén biztosan találkozunk. Jó utat!

„A végén, a végén! De mikor lesz már vége ennek az erdőnek?” – dohogott Pintyőke, csöppnyi cirkusza előtt haladva, gyökereket, ágakat kerülgetve, ösvényt keresve.

„Valami olyasmiről volt szó – folytatta magában a zsémbelést –, ha jól emlékszem, valami olyasmiről volt szó, hogy el fogjuk érni életünk célját. Nahát! Az én életem célja nem az, hogy egy elvarázsolt erdőben bolyongjak! Még a végén vadorzó lesz belőlem!”

De a következő pillanatban már felderült az arca. „Azért ha elgondolom, mégis közeledem életem céljához. Vagyis már van társulatom, igaz, hogy még nincsenek kiképezve, de hát a kutyafáját, mégis jobb, mint mikor egyedül bolyongtam! És majd kiképzem őket, csak érjünk oda a barátomhoz, a várkastélyba. Világszámot csinálok én ebből a cirkuszból!”

És örömében fütyörészni kezdett, cifrázta, mint egy sárgarigó.

A vidámság átterjedt a cirkuszra is. Egypáran együtt fütyültek Pintyőkével, Ferdinánd pedig vastag hangon dudált a füttyszó mellé. Zengett az erdő, és gyorsabban mozgott a lábuk is. A Tűzokádó pedig játékosan illegtette-billegtette mind a hét fejét a ritmusra.

A vidámságnak egy ember vetett véget. Az ösvény kanyarodott egyet, s a kanyar után egyszerre csak ott állt előttük az ember, és a szeméből folyt a könny.

– Nocsak! – hökkent meg Pintyőke, és abbahagyta a fütyölést. – Nocsak, hiszen ez sír. Mi baj, pajtás? – lépett oda közelebb.

Az ember megrázta a fejét, és még hangosabban sírt.

– Jól van, hagyd már abba! Így nem tudunk segíteni rajtad, ha nem mondod el, hogy mi bajod.

Az ember abbahagyta a sírást, két öklével a szemét dörzsölte, majd megszólalt vékony, csipogó hangon:

– Már abbahagytam.

– Helyes! – mondta Pintyőke. – És most mondd el, hogy mi bajod.

– Nagy az én bajom! Brühühü, brühühü!

– Nahát – mondta Pintyőke. – Egy kicsit letáborozunk. Meg kell várnunk, míg ez kibőgi magát.

Azzal körbeülték, és jól megnézték a síró-rívó embert. Elég különös ruhája volt, olyan tarkabarka, leginkább egy madár tollára emlékeztetett. Keze-lába is olyan vékony, törékeny volt, mint egy madáré. És a legkülönösebb a szája volt, úgy csücsörített, hogy tisztára madárcsőrhöz hasonlított a szája.

– Rá kellene ijeszteni, hátha akkor abbahagyná a bőgést – javasolta Paprikajancsi.

Pintyőke óvatosan a síró-rívó mögé settenkedett, majd hirtelen földhöz vágta a kalapját. A kalap akkorát pukkant, mint egy ágyú.

És valóban, a furcsa ember azonnal abbahagyta a sírást.

– Na végre! – sóhajtott Pintyőke, és leporolta a kalapját. – Na most halljuk, mi a baj!

– Ha tudnátok, hogy engem hogyan hívnak, rögtön megértenétek! – mondta az ember szipogva.

– Hát mondd meg: hogy hívnak? – kérdezte Pintyőke.

– Én vagyok a füttyember!

– Nagyon örülök – mondta Pintyőke. – Engem Pintyőkének hívnak, és ezek a barátaim. Most halljuk: mi a baj?

– Ha tudnátok, hogy miért hívnak engem füttyembernek, rögtön megértenétek – siránkozott az tovább.

– Hát mondd meg: miért hívnak téged füttyembernek? – kérdezte türelmesen Pintyőke.

– Azért hívnak engem füttyembernek, mert én tudtam itt a legszebben fütyülni – hencegett a füttyember.

– Ha te mondod, biztosan így is van! Nem fütyülnél nekünk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Morzsa.

– Brühühü, brühühü! – A füttyembernél megint eltört a mécses, zokogott, szipogott.

Pintyőke újra a háta mögé settenkedett, és földhöz vágta a kalapját. A kalap újra akkorát szólt, mint egy ágyú, a füttyember meg abbahagyta a bőgést.

– Köszönöm, most már nem sírok.

– Akkor mondd el a történetedet – biztatta Pintyőke.

– Én olyan szépen tudtam ám fütyülni, hogy a madarakat is én tanítottam itt az erdőben!

– Szép foglalkozás – helyeselt türelmesen Pintyőke.

– Csak az a baj, hogy most már nem tudok fütyülni. Brühaha, brühaha! – zokogott újra a füttyember.

Pintyőke tanakodni kezdett.

– Mit csináljunk vele? Ha itt hagyjuk, megszakad a szíve a sírásban. Magunkkal nem vihetjük, mert akkor a mi szívünk szakad meg, ha állandóan ezt a sírást hallgatjuk.

Morzsa félrehúzta Pintyőkét.

– Faragjunk neki egy fűzfasípot. Azt szépen bedugjuk a szájába, és akkor majd újra tud fütyülni.

– Helyes! Köszönöm az ötletet – mondta Pintyőke.

Keresett egy fűzfavesszőt, és faragott egy jó kis fűzfasípot.

A sípot bedugta a füttyember szájába, és a füttyember egyszerre gyönyörűen kezdett fütyülni. Fütyült, fütyült, cifrázta, mint a sárgarigó, s trillázott, mint a sármány.

– Csak egyre vigyázz! – figyelmeztette Pintyőke. – Többet nem szabad beszélned, mert kiesik a fűzfasíp a szádból.

A füttyember boldogan bólogatott, megölelte őket, és nem hagyta abba egy pillanatra sem a fütyülést.

Az ösvény egyre keskenyedett, a bokrok kétoldalt úgy összegubancolódtak, hogy valósággal sövényt alkottak. Már csak libasorban tudtak egymás után menni, elöl Pintyőke, leghátul meg Csinnadratta, az ólomkatona.

Hát ahogy mentek, mentek, Pintyőke szembetalálkozott a kínaival.

A kínai ült az ösvényen, keresztbe tett lábakkal, és mosolygott. Mikor meglátta Pintyőkét, még jobban mosolygott.

Pintyőke megállt, és udvariasan ő is elmosolyodott.

A kínainak csupa mosoly lett az arca.

Pintyőke nem akart lemaradni, úgyhogy olyan szélesen elmosolyodott, ahogy csak tudott.

Ekkor a kínai bólintott a fejével.

Pintyőke viszonozta a bólintást.

A kínai erre mélyen meghajolt.

Pintyőke nem akart ebben sem lemaradni, egészen a földig hajolt, a kalapján a fácántoll a port seperte. „Most már mindegy, úgy látszik, itt ez a szokás. Nekem is udvariasnak kell lennem, mert addig nemigen tudunk továbbmenni, míg ez a versengés véget nem ér. Tehát állok elébe! Engem sem akármilyen fából faragtak!” – gondolta Pintyőke, és a derekát tapogatva kiegyenesedett.

A kínai végre megszólalt:

– Engem Csing-Csengnek hívnak.

Pintyőke is bemutatkozott, és intett a többieknek is, hogy mutatkozzanak be ők is. Sorban elmondták a nevüket, a Hétfejű Tűzokádó Sárkány ráadásul hétszer egymás után, mivel a hét fején hét szája volt.

A kínai mosolyogva, türelmesen végighallgatta őket, majd megszólalt:

– Soha ne hervadjon le arcodról a mosoly.

Pintyőke érezte, hogy az igazi udvariassági verseny most kezdődik. Intett a többieknek, hogy jól figyeljenek, és hogy számít rájuk az udvariassági versenyben.

– Ne félj semmit! – súgta előre Paprikajancsi. – Ezt a versenyt meg fogjuk nyerni!

Pintyőke bólintott, majd szélesen mosolyogva így válaszolt a kínainak:

– Örök tavasz ragyogjon a szívedben!

A kínai rögtön válaszolt:

– Könnyű álmodból frissen ébredjél!

Most Morzsa következett, barátságosan csaholt egyet, azután ezt mondta:

– Soha ne menjen tüske a talpadba!

A kínai mosolygott, és így felelt:

– Kerüljön el a rossz hír, találjon meg a jó hír!

Most Oriza-Triznyák következett. Kacsintott egyet Mirr-Murra, krákogott, majd belefogott a mondókájába:

– Mindig tele legyen a kamrád finom falatokkal, mégpedig enyhén füstölt kolbásszal, ropogós pirosra sült tepertővel, bablevesbe való oldalassal, tízujjnyi vastag szalonnával, sült hússal, főtt hússal, disznósajttal, tejföllel, túróval, frissen fejt tejecskével!

Mikor elhallgatott, büszkén nézett körül. Hát ami igaz, az igaz, jó hosszú kívánság volt!

A kínai minden szóra bólintott, és mosolyogva válaszolt:

– Haragosod egy se legyen, jó barátod ezer legyen!

Most Mirr-Murr következett. Izgatottan hadarta:

– Sohase rontsd el a gyomrod!

A kínai erre is mosolygott, és így szólt:

– Ha útnak indulsz, célba érj!

Most Ferdinánd következett, a gyalogbéka:

– Minden vágyad teljesüljön!

A kínai bólogatott, de Pintyőke örömmel látta, hogy kezd kifáradni. „Meg fogjuk nyerni a versenyt!” – gondolta. Majd hátraintett Csinnadrattának, hogy cseréljen helyet a Hétfejűvel. „Nem árt egy kis taktika!”

A kínai mosolyogva folytatta a versenyt:

– Nevetés csilingeljen a házadban!

Most a basszuspapagáj következett.

– Soha ne féljél semmitől!

A kínai erre is bólintott, és így szólt:

– Hazug szót ne halljál!

Paprikajancsi szép lassan mondta a jókívánságokat:

– A ruhád soha ne szakadjon el, és ha elszakadna, legyen nálad mindig tű és cérna, hogy össze tudd varrni; azonkívül legyen nálad gyűszű is, hogy a tű meg ne szúrja az ujjadat; azonkívül legyen nálad foltnakvaló, és lehetőleg olyan színű, mint a ruhád, hogy szépen meg tudd foltozni, és hogy ne csúfoljanak érte!

Ez igen, ez aztán a jókívánság, kíváncsian lesték, hogy erre mit mond a kínai.

De az csak mosolygott, és így szólt:

– Ha otthon vagy, örüljenek neked; ha távol vagy, szeretettel gondoljanak rád!

Most Bóbice következett:

– Csupa vidám dal jusson az eszedbe!

A kínai bólogatott, majd így szólt:

– Te lásd meg az első cseresznyevirágot!

Samu, a kiscsacsi rettenetesen izgult. „Mit mondjak neki? Mit mondjak neki?” Majd fülig pirulva kimondta, ami az eszébe jutott:

– Soha ne akadjon bogáncs a bundádba!

Paprikajancsi gyorsan odasúgta a kiscsacsinak:

– A hajadba!

– Köszönöm – mondta a kiscsacsi, és kijavította a mondókáját. – Soha ne akadjon bogáncs a hajadba!

A kínai erre is bólogatott, s úgy tett, mint aki nem veszi észre a nyelvbotlást. Majd így szólt:

– Enyhe szellő cirógasson!

Csinnadratta következett, az ólomkatona, aki közben Pintyőke kérésére helyet cserélt a Hétfejűvel.

– Ellenségtől sose félj, kerüljön el a veszély!

A kínai kezdett berekedni, és látszott rajta, hogy fáradt, de még mindig mosolygott, és így szólt:

– Fejed alatt mindig puha legyen a párna!

S most következett a Hétfejű Tűzokádó Sárkány. Pintyőke nagyon bízott a Hétfejűben, hogy az majd kifárasztja a kínait, és megnyeri nekik az udvariassági versenyt. Hogyisne, hiszen hét feje van! Biztatva intett a Tűzokádónak, hogy kezdheti. A Tűzokádó visszaintett, hogy csak bízza rá, majd ő elmondja a világ összes jókívánságát. És elkezdte a jókívánságokat, mondta sorba mind a hét szájával:

 

Hétfőn legyen a tiéd a világ minden kincse! Kedden legyen a tiéd a világ minden étele! Szerdán legyen a tiéd a világ minden itala! Csütörtökön legyen a tiéd a világ minden öröme! Pénteken legyen a tiéd a világ minden látnivalója! Szombaton legyen a tiéd a világ minden hallanivalója! Vasárnap legyen a tiéd mindaz, amit kifelejtettem volna!

 

Hát ez győzelem volt, nem vitás! A Hétfejű minden jókívánságot elmondott, amit csak lehetett.

A kínai nem tudott semmit felelni, mosolyogva meghajtotta a fejét, és félreállt az útból.

A többiek gratuláltak a Hétfejűnek, Pintyőke meg büszkén mondogatta:

– Terád építettem a taktikát. Győznünk kellett!

S mivel az illem úgy kívánta, melegen elköszöntek a kínaitól.

A kínai minden erejét összeszedte, és még egyszer rájuk mosolygott.

Csetledeztek-botladoztak a lehullott gallyakban, a földből kiálló gyökerekben. A varázserdőben az út hol sima volt, hol meg akadályokkal teli. Most ráadásul el is sötétült a fák koronája, úgy tetszett, hogy esni fog az eső, mert nagyon beborult az ég.

Pintyőke aggodalmas arccal figyelgetett felfele, és sürgette a társaságot, hogy gyorsítsák meg az iramot. Mindnyájan szedni kezdték a lábukat szaporán, csak Ferdinánd, a gyalogbéka maradozott le lihegve.

Ingerülten szóltak neki hátra, hogy szedje a lábát, ne álljon, visszatartja az egész társaságot.

Ferdinánd nem lustaságból maradt le, egyszerűen nem bírta már a gyors menetelést. Elkeseredve kiáltott előre:

– Ne veszekedjetek velem! Igen! Képzeljétek csak magatokat az én helyembe!

Ferdinánd hangja panaszos is volt, de felszólító is. Volt valami benne, ami mindnyájukat megállásra késztette. Pintyőke sem figyelgetett már fel olyan sűrűn az égre, s valamiképp az ég sem volt már olyan nagyon sötét.

Ferdinánd bátorságra kapott. Újra kiáltott:

– Igen! Képzeljétek csak magatokat az én helyembe! Nem többre, csak egy pillanatra!

Elsőnek Pintyőke képzelte magát Ferdinánd helyébe. Csodálkozva vette észre, hogy a fák egyszerre csak milyen magasak lettek! A gyökerek, az ágak pedig milyen vastagok. Hát ezeken bizony nehéz átevickélni! És mennyi van belőlük! Pintyőke már nem bosszankodott Ferdinándra. Ami igaz, igaz – gondolta magában –, innen nézve, Ferdinánd szemével, nagyon magasak a fák.

Azután Morzsa kutya képzelte magát egy pillanatra Ferdinánd helyébe. Észrevette, hogy milyen hűvös a levegő. Rázni kezdte a hideg. Hát persze – gondolta magában –, nincs bundája Ferdinándnak, meg a vizes föld is nagyon közel van. És már ő se haragudott a gyalogbékára.

Majd Oriza-Triznyák képzelte magát Ferdinánd helyébe. „Hm! – morogta. – Milyen nehéz a lábam, és hogy csúszik a talpam! Hát persze! Ferdinándnak nincsenek éles körmei. Nem is csodálkozom, hogy nem tud olyan fürgén mászni, mint én!”

Mirr-Murr is beleképzelte magát Ferdinánd helyébe. És észrevette, hogy a többiek valahogy olyan furcsán néznek rá. „Miért? – tűnődött. – Tudom már! Ferdinándnak nincs olyan kedves pofikája, mint mondjuk, nekem! Sőt ellenkezőleg. És én már megszoktam, hogy mindenki rám mosolyog. Szegény Ferdinánd! Én ígérem, hogy mindig mosolyogni fogok ezután, ha ránézek.”

Azután a basszuspapagáj következett. „Izé, izé! – dörmögte. – Nem tudok repülni, csak totyogni. Vagyis Ferdinándnak nincs szárnya. A gyalogbékáknak általában nincs szárnyuk. Vagyis nagyon rossz lehet nekik. Nahát! Nem fogom többet szidni! Hiszen még szárnya sincs!”

Majd Paprikajancsi képzelte magát egy pillanatra Ferdinánd helyébe. Észrevette, hogy az esze lassabban forog. Persze, nincs mindenkinek olyan gyorsan vágó esze, mint neki; például a derék Ferdinándnak elég lassan mozog az esze kereke. Idő kell, nem is kevés, míg valamit megért. „Jó, hogy tudom, majd feltétlenül türelmesebb leszek hozzá.”

Bóbice képzelte magát Ferdinánd helyébe. Mélyen, rekedten krákogott. „Hova lett a szép, ezüstösen csengő hangom? Ja, most Ferdinánd helyében vagyok, és Ferdinándnak bizony nincs szép, ezüstösen csengő hangja, hanem inkább olyan, mint egy tökdudának. Szegény. De dudálni szépen tud. Majd többet fogom dicsérni érte!”

Majd Samu következett, a szürke kiscsacsi. Lenézett a lábára, és észrevette, hogy nincsen szép, fényes patája. Füle sincs, illetve valami kis vacak fül ül a feje búbján. „Persze – gondolta –, én most Ferdinánd helyében vagyok, és ezért nincs! Még jobban fogom ezután Ferdinándot szeretni!”

Ezután a Hétfejű képzelte magát Ferdinánd helyébe, mégpedig mind a hét fejével. És egyszerre csak egy feje lett. „Hol a többi hat? – rémült meg. – Milyen furcsa így! Olyan egyedül érzem magamat egy fejjel! Nem is csodálkozom Ferdinándon, hogy így el van keseredve! No, majd segítek neki, ahol csak tudok!”

Végül Csinnadratta, az ólomkatona képzelte magát Ferdinánd helyébe. Rájött, hogy se kardja, se csákója, se bajusza, se csizmája, se sarkantyúja. Enélkül pedig mit ér a katonaember? Semmit! „Ezerláncos ágyúgolyó! – dünnyögte. – Szegény gyalogbéka! Mi öröme lehet neki az életben? Hm, hm, majd gondom lesz rá!”

Ferdinánd barátságosan nézett rájuk, ők pedig ragyogó szemmel néztek vissza Ferdinándra. És csodák csodája, az ég közben teljesen kivilágosodott, sütött a nap, csak úgy villogott a fény a leveleken.

Ferdinánd szólalt meg először:

– Dudálnék egyet, ha meghallgatnátok!

Erősködtek, hogy csak dudáljon nyugodtan, persze hogy meghallgatják, van idő bőven.

Ferdinánd dudált, a többiek meg vele énekeltek, és közben azt érezték a szívükben, hogy nincs szebb dolog a világon, mint a barátság.

A szajkó egy vékony ágon hintázott, és rikácsoló hangon kiabált:

– Korodnáv! Nejlé! Zsuvrezs!

Pintyőke megrázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe, és most nem hall jól.

– Ti értitek? – kérdezte.

Az ág alatt álltak, és csodálkozva hallgatták a szajkó rikácsolását.

– Biztosan nem magyar szajkó – véleményezte Morzsa.

Az ágon a szajkó dühösen ugrált, és rikácsolt.

– Koygav raygam!

Pintyőke a fejét vakarta.

– Egy kukkot sem értek belőle! – mondta.

– Kukk! – rikácsolta a szajkó.

– Talán mégis magyar szajkó, csak összekeveri a nyelvet – mondta Paprikajancsi. – Hallottam már ilyet. Valamikor megtanították rendesen beszélni, de elszökött, s aztán mindent összezagyvált.

A szajkó, ha lehet, még mérgesebben rikácsolt rájuk:

– Kotygav kátub! – És mérgében ugrált az ágon, félni lehetett, hogy leesik, vagy megüti a guta.

– Hát ezzel mit csináljunk? – töprengett Pintyőke. – Az biztos, hogy mondani akar nekünk valamit, csak nem tudja kifejezni!

A szajkó dühében elhallgatott, fényes szemével nézte őket.

– Próbáljunk neki fütyülni – javasolta Morzsa.

– Vagy dudáljunk neki – ajánlotta Ferdinánd.

– Mégiscsak jobb lenne, ha beszélni próbálnánk vele – mondta Pintyőke. – Felkiáltott a szajkónak.

– Jó?

A szajkó bólogatott.

– Ő is azt javasolja – nyugodott meg Pintyőke.

Leültek szemben az ággal, a szajkó is kényelmesen elhelyezkedett.

Pintyőke kezdte a beszélgetést:

– Egy!

– Gye! – mondta a szajkó.

– Kettő!

– Őttek! – mondta a szajkó.

– Három!

– Moráh! – mondta a szajkó.

Pintyőke tanácstalanul nézett körül. Nem jutott semmire a szajkóval.

– Majd én megpróbálom! – ajánlkozott Paprikajancsi. – Van egy elképzelésem a dologról. Kezdjük!

A szajkó elé állt, és felkiáltott neki:

– Kerek!

– Kerek! – rikácsolta a szajkó.

– Ottó!

– Ótto! – mondta a szajkó.

– Gyula aluggy!

– Ggyula alugy! – felelte a szajkó.

– Görög, körök, tavat, telet!

– Telet, tavat, körök, görög! – mondta a szajkó.

Paprikajancsi diadalmasan nézett rájuk.

– Értitek már, hogy miről van szó?

A többiek a fejüket rázták, hogy még most sem értik, miről van szó.

– Az a helyzet – folytatta Paprikajancsi büszkén –, hogy rájöttem a szajkó titkára!

– És mi a szajkó titka? – kérdezte kíváncsian Mirr-Murr.

– Ez a szajkó magyarul beszél, csakhogy visszafele mondja a szavakat! – Felkiáltott a szajkónak: – Igen?

– Negi! – válaszolta a szajkó.

– Hallottátok? – folytatta Paprikajancsi. – Negi, visszafele mondva: igen!

Ámuldoztak a megfejtésen, dicsérték Paprikajancsi eszét, a vállát veregették, a szajkó meg örömében ugrált az ágon.

– De hogyan tudnánk vele beszélgetni? – makacskodott Pintyőke.

– Arra is van egy tervem – válaszolta Paprikajancsi.

Mindnyájan kíváncsian várták, hogy mi az a terv. A szajkó a lélegzetét is visszafojtotta.

– Az a tervem, hogy keresünk itt egy visszhangos részt valahol. Olyasmit, mint a tihanyi visszhang. Ami visszaveri a beszédet. Értitek?

– Értem már! – csapott a homlokára Pintyőke. Visszaveri, vagyis visszafelé halljuk! Gyerünk!

Keresgélni kezdték a visszhangos helyet. Paprikajancsi azt javasolta, hogy kiáltsanak hangosan hallót. Ha óllah-ot hallanak, ott a visszhangos rész.

Kiabáltak, hallóztak, de mindenhonnan az jött vissza, hogy halló. A szajkónak Paprikajancsi szigorúan meghagyta, hogy fogja be a csőrét, mert csak zavarná a kutatást, így a szajkó némán, de nagyon buzgón vett részt a keresgélésben. Végre az egyik mohos, szürke sziklafalról a halló helyett óllah jött vissza!

– Ez az! – csapott rá Paprikajancsi, egy nagyot kiáltott a sziklafal felé, hogy kipróbálja.

– Lekvár!

– Rávkel! – felelte a sziklafal.

– Na, pajtás – mondta a szajkónak. – Te következel! Mondd el szépen, ami a szívedet nyomja, most már meg fogjuk érteni.

A szajkó nagy lélegzetet vett, és a sziklafalnak fordulva beszélt:

– Úgy hívnak, hogy Matyi, csak úgy röviden, hogy Matyi! Azt hiszem, hogy én vagyok a világ legszebb, legerősebb, leggyorsabb, legokosabb és legbátrabb szajkója! Az, hogy visszafelé beszélek, nem tesz semmit, apró hiba, semmiség! Véletlen baleset. Engem magnetofonról tanítottak meg beszélni, egyszer fordítva fűzték be a szalagot. Attól kezdve én is visszafelé beszélek. És a legfontosabb, amit most nektek el tudok mondani, hogy én vagyok a Matyi, a világ legszebb, legerősebb, leggyorsabb, legokosabb és legbátrabb szajkója. Bizony!

– És a leghiúbb is és a legfecsegőbb is! – öntötte el a pulykaméreg a basszuspapagájt. – Életemben nem hallottam még ilyen buta beszédet! És nagyon helyes, hogy visszafelé beszélsz, mert így legalább nem lehet érteni.

Paprikajancsi is a fejét vakargatta. Hát, ami igaz, igaz, ez a szajkó sok butaságot fecsegett össze, meg hiú is mértéktelenül.

De a szajkót nem zavarta a basszuspapagáj morgása. Büszkén nézett le rájuk. A helyzet kínos volt, mindnyájan azt hitték, hogy a szajkó többet fog mondani. És most mindnyájan hallgattak.

Végül Bóbice mentette meg a helyzetet.

– Ide figyelj – mondta a szajkónak. – Fordulj csak erre, légy szíves, háttal a sziklafalnak. Megtanítalak emlékül egy versre, mondd utánam szépen.

A szajkó megfordult Bóbice felé, Bóbice pedig csengő hangon mondta a verset. A szajkó meg utána. Könnyen kitalálhatjátok, melyik szót mondta Bóbice és melyiket a szajkó. Így hangzott a vers:

 

Hajnallik – killanjah eljöttünk – knüttöjle messzebbről – lőrbbesszem mint a fény a földre. Csillagnak – kangallics tékozló – ólzokét fiai – iaif tudjuk a vágy nevét.

 

Majd elbúcsúztak a szajkótól, aki még sokáig kiabált utánuk, hogy kotzsuvrezs! Mivel háttal állt a sziklafalnak.

Egyszerre csak nagyon hideg lett. A lehelet meglátszott a levegőben, a víz jéggé fagyott a tócsákban. Dideregtek, vacogtak, a foguk is összeverődött.

– Úgy látszik, itt a té-té-tél! – mondta fogvacogva Oriza-Triznyák.

– Pedig nyár va-va-van! – felelte Pintyőke.

Egymáshoz bújtak, úgy melegedtek.

Mikor már sokáig vacogtak, Ferdinánd egyszer csak felkiáltott:

– Miért fá-fázunk?! Itt a Hétfejű, annak van tüze. Légy szíves, gyújtsd be mind a hét fejedet, és melegíts!

Az ám, minek is fáznak, mikor itt a Hétfejű Tűzokádó?!

A Hétfejű begyújtotta mind a hét fejét, hatalmas tüzet fújt.

Körbeülték és melegedtek.

Hát ahogy ott melegednek, meglátnak három fura alakot. Soványak voltak, reszkettek a hidegtől, s mindnek a hátán egy hatalmas löttyedt zsák volt.

Jöttek egyenest a tűz felé.

– Jó napot kívánok! – mondta az egyik vacogva.

– Jé, tűz! – mondta a másik.

– Ez kell nekünk! – mondta a harmadik.

– Jó napot! – válaszolt Pintyőke. – Kikhez van szerencsénk?

– Mi vagyunk a Sándor, József, Benedek! Tudjátok, akik zsákban hozzák a meleget! A zsákunk megvan, csak éppen üres, mint ahogy láthatjátok is. Nincs benne egy szem meleg sem.

– Gyertek ide és melegedjetek! – mondta Pintyőke.

Sándor, József, Benedek lekuporodott a Tűzokádó egyik fejéhez, és tenyerét előrenyújtva melegedett.

Mikor már piros volt az arcuk a melegtől, Benedek megszólalt:

– Hej, ha én ezt a meleget a zsákomba gyűjthetném, és a határban kiengedhetném! Mert várnak ott minket már nagyon!

Sándor is felsóhajtott:

– Bizony, megszűnne a vacogás íziben!

József is megszólalt:

– Meg aztán hívnak is bennünket nagyon. Hallom a hangjukat: Sándor, József, Benedek, hozzatok már meleget!

Ahogy ezt hallotta, Morzsa súgott valamit Pintyőkének, Pintyőke meg a Hétfejűnek. Azt súgta, hogy igazán adhatnának egy kis meleget Sándornak, Józsefnek meg Benedeknek, hadd vigyék el a zsákjukban oda, ahol olyan nagyon várják őket. A Hétfejű rábólintott, hogy nagyon szívesen, van elég.

Akkor Pintyőke megszólalt:

– Töltsétek meg a zsákokat meleggel, szívesen adjuk!

– Köszönjük! Nagyon köszönjük! – kiáltotta Sándor, József és Benedek.

Levették hátukról a bő zsákot, kinyitották a száját, a Hétfejű meg mindegyiket telefújta meleggel jó degeszre. Mikor tele lett a zsák, bekötötték a száját gyorsan madzaggal.

– Hálából elmeséljük a történetünket – mondta Benedek.

Lekuporodtak újra a földre, és Benedek elkezdte a történetet.

– Réges-régen, még akkoriban, mikor a dédapámnak a dédapja is tejfölösszájú suttyó legény volt, a földön csak egy évszak volt, a nyár, úgy bizony. Sütött a nap egész évben, a virág illatozott, a fák roskadtak a gyümölcstől, jégnek-télnek, ősznek-lucsoknak, tavaszi metsző szélnek a hírét sem hallották. No hát akkor történt, hogy dédapám dédapja találkozott ennek a kettőnek a dédapjának a dédapjával, akik úgyszintén süvölvények voltak még. Úgy hívták őket sorban, hogy Sándor, József, Benedek. Ez a három legényke nagyon eleven volt, és igen meg is örültek egymásnak, hogy olyan egyforma a természetük. Hárman járták ezentúl a rétet, az erdőt: ittak a vízből, ettek az eperfáról.

Egyszer megszólalt az egyikük, hogy: „Jaj de unom én ezt az egyforma meleget!”

Mire a másik kettő is helyeselt váltig, hogy bizony már ők is unják!

Elhatározták, hogy tesznek ellene valamit, idejükből futotta, mivelhogy úgyse csináltak semmit. Elindultak hát csak úgy a jegenye irányába.

Mentek három éjjel, három nap, mikor elértek egy hatalmas, hombárnagy kertajtóhoz.

„Mennénk be!” – biztatták egymást, majd bicsakjukkal kinyitották a zárat, vagyis elvágták a fűzfavesszőt, amivel a kapu be volt hurkolva.

Bent a kertben három hatalmas kalitka állott. Az egyikben kucorgott az ősz, a másikban a tél, a harmadikban a tavasz.

Igen megörültek a vándoroknak. Az ősz susogott a fülükbe.

„Látjátok-é, hogy vagyunk? Nyissátok ki az ajtót, nem leszünk hálátlanok. Csak gyorsan, mert most nincs itthon az öreg csősz, akinek a gondjára bíztak, odajár valahol!”

A három legény fogta a bicskát, és kinyitotta a kalitkát.

Erre kizúdult az ajtón a tél, az ősz meg a tavasz.

„Köszönjük!” – vakkantották vissza, és már el is tűntek.

Jött ám a zúgásra az öreg csősz, hatalmas hófehér varjúbajsza lobogott a szélben, bottal, kutyával loholt előfele. Rázta a botját messziről, és kiabált a három megszeppent legénykének:

„Megállj, te! Megállj, te!”

Majd látta, hogy már nem lehet visszacsinálni a dolgot, s így átkozta meg őket:

„Ti is meg valamennyi fiatok, unokátok, déd- és ükunokátok az idők végéig legyenek megátkozva! De ezenfelül még azt is rátok szabom, hogy minden tél végén egy-egy zsákkal hozzátok a meleget, amit most olyan könnyen elkótyavetyéltetek! Így legyen! Most pedig pucoljatok innen, mert mérgemben hozzátok találom vágni a botomat!”

– Hát így volt! – fejezte be Benedek a történetet. – Azóta hordjuk zsákban a meleget. Most pedig még egyszer köszönjük, hogy megtömtétek a zsákunkat.

Útnak eredtek, hátukon vitték a hatalmas zsákot. Pintyőkéék még sokáig néztek utánuk, és lassan érezni kezdték, hogy enyhül az idő, így a Hétfejű is kioltotta hat fejében a tüzet.

Egy hatalmas tábla állította meg őket. A tábla két fára volt szegezve, keresztben az úton. A táblára nagy betűkkel a következő szöveg volt írva:

 

FIGYELEM! NE SZALASSZA EL AZ ALKALMAT!

 

Alatta kisebb betűkkel pedig ez:

 

ADJA NEKEM AZT, AMIRE SENKINEK SINCS SZÜKSÉGE!

 

Pintyőke hangosan elolvasta, ami a táblára volt írva.

– Hát ez elég világos! – fűzte hozzá.

– Lehet, hogy világos – mondta a Hétfejű –, de én egyáltalán nem értem. Kérlek, magyarázd el!

– Nahát – felelte Pintyőke. – Még egyszer elolvasom, figyelj jól!

Még egyszer elolvasta, de Hétfejű most sem értette.

– Hiába van hét fejed! – bosszankodott Pintyőke. – Nem vagy hétszer okosabb, sőt!

Egy szépen zengő hang szólalt meg a hátuk mögött:

– Nem baj! Fanczal bácsi majd mindent elmagyaráz!

Hátrafordultak, hogy ki az. Hát egy nagy szákállú, piros arcú, kék szemű manó állt mögöttük hosszú sapkában.

– Ki az a Fanczal bácsi? – kérdezte Pintyőke.

– Én vagyok! – felelte a manó, levette a sapkáját, meghajtotta a fejét sorba mindenki előtt, majd a kobakjára csapta a sipkát, és így folytatta: – Én tettem ki a táblát. Ugye, szép tábla?

– Szép – mondta a Hétfejű Tűzokádó Sárkány. – Csak nem értem, ami rá van írva. Kérlek, magyarázd el!

– Boldogan! – mondta Fanczal bácsi. – Azért vagyok itt! De talán fáradjatok beljebb!

Szíves mosollyal mutatta az utat, ment elöl a hosszú sapkában, a többiek meg utána.

Egy csupasz, fű nélküli tisztásra értek. A tisztás szabályos téglalap alakú volt, s fel volt osztva kisebb téglalap alakú részekre. A föld itt szép, sárga agyagból volt, s egyes részek tele voltak különböző lábnyomokkal. A lábnyomok mellé nevek voltak írva.

Fanczal hátrafordult a tisztás szélén, és így szólt:

– Legyetek szívesek, ott álljatok meg, a szélén. Most mindent el fogok magyarázni!

Büszkén körbemutatott, a jobb karjával hatalmas ívet írt le, hogy majdnem elesett.

– Ez az én gyűjteményem! Mondhatom, egyedülálló a világon! Van aki bélyeget gyűjt, van aki régi pénzeket, én lábnyomokat gyűjtök. Aki csak megfordul itt, az mind ajándékba adta nekem a lábnyomát. Vagyis azt, amire semmi szüksége sincs, nekem viszont örömet szerzett vele. Érted már? – És rámutatott a Hétfejűre, mint egy apró tanító bácsi.

– Értem már! – sóhajtott fel boldogan a Hétfejű.

– Azt már értem, hogy a lábnyomára senkinek sincs szüksége, csak azt nem értem még, hogy ne szalassza el az alkalmat!

Fanczal rejtélyesen mosolygott, s türelmesen simogatta a szakállát.

– Azt is el fogom magyarázni. De előbb még el kell mennem vízért a forrásra. Ugyanis locsolni kell az agyagot, hogy ki ne száradjon. Mert ha kiszárad, akkor megrepedezik, és tönkremegy a sok értékes lábnyom. Várjatok meg, mindjárt jövök!

Felkapott két apró vödröt, és elsietett.

Pintyőkéék kíváncsian nézegették a hatalmas gyűjteményt. Volt ott mindenféle lábnyom! Kicsi, nagy, gyerek-, felnőttlábnyom. Alattuk írás. Mirr-Murr betűzgetni kezdte az aláírásokat:

– Ez itt a Kozma Gyurikáé, ez meg itt a Kozma Katikáé. Itt rögtön mellettük az Eteley Gáboré, ott meg az Eteley Macié.

Oriza-Triznyák is lehajolt óvatosan a lábnyomok fölé. És ő is olvasni kezdte:

– Ez itt a Segesdi Borbáláé, az ott a Kalász Orsolyáé, ez a Kalász Pistié. Ott pedig a Kovács Bencéé.

– Vigyázzatok, össze ne tapossátok a lábnyomokat! – figyelmeztette őket Pintyőke.

A Hétfejű egyszerre hétfelé figyelt a hét fejével. Hosszú nyakát benyújtotta az agyagtáblák fölé, annyira érdekelte az ügy, hogy majdnem kialudt a tüze. Csinnadratta figyelmeztette, s ekkor a hetedik fejét visszahúzta, és abban őrizte a parazsat. A többi hattal buzgón olvasta ő is a neveket.

– Ez a Juhász Nórié, az a Somlay Gáboré, ott pedig a Berky Zsolté; ez a Mamcserov Mátéé, az a Róna Ákosé, az meg a Róna Ágnesé.

Bóbice szólalt meg:

– Van itt egy külföldi lábnyom is! Zsuzsa Horvay!

Csinnadratta is odament.

– Ezt olvashatod úgy is, hogy Horvay Zsuzsa!

Morzsa nagy érdeklődéssel nézegetett egy lábnyomot.

– Ez kutyalábnyom! – mondta. – Az van alá írva, hogy Bimbó. Ahogy elnézem, farkaskutyáé lehet.

Fanczal érkezett a két teli vödörrel.

– Olvasgatjátok? – kérdezte mosolyogva. – Most pedig meglocsolom itt ezt az agyagtáblát, és nagyon kérlek benneteket, hogy ha megpuhul, óvatosan lépjetek bele. Azért óvatosan, hogy tiszta legyen a lábnyom rajza. Az fontos! Csak hibátlan lábnyomokat gyűjtök!

A Hétfejű szólalt meg:

– Azt ígérted, hogy mindent elmagyarázol.

Fanczal mosolyogva válaszolt, fénylő szemét a Hétfejűre emelte:

– Természetesen! Meg is fogom tartani az ígéretemet. Mindent meg fogok magyarázni. Egy gyűjtő számára nincs nagyobb öröm, mint ha a gyűjteményéről beszélhet! Előbb azonban kérlek benneteket, hogy vegyük fel a lábnyomokat. Illetve vegyük le. Pontosan fogalmazva: lépjetek ide sorban!

Azzal ügyesen meglocsolta az agyagot, hogy jó puha legyen. Majd mikor sorba beleléptek az agyagba, Fanczal egy palavesszővel a lábnyomok alá írta a neveket. Pintyőke még arra kérte a manót, hogy írja a neve után azt, hogy cirkuszigazgató, a Pintyőke cirkusz, világszámban.

– Tudod – magyarázta –, nem árt egy kis reklám. Bár még csak most indul a cirkusz, de nemsokára világszám lesz belőle!

Fanczal odaírta.

Ment is minden szépen, csak Ferdinánddal, a gyalogbékával volt egy kis baj. Ugyanis beleragadt az agyagba. Húzták, húzták, de nem akart kijönni a lába az agyagból.

– Várj csak! – mondta Fanczal. – Egy kicsit meglocsoljuk az agyagot, hogy még puhább legyen. Nem félsz a víztől?

– Locsold csak nyugodtan – mondta Ferdinánd. – A békák sose félnek a víztől.

Fanczal vizet locsolt Ferdinánd alá. De a víz sok volt; az agyag túl lágy lett tőle.

– Maradj ott – mondta Fanczal. – Ha mozogsz, szétmázolod a nyomokat. Mindjárt kitalálok valamit.

Törte a fejét, simogatta a szakállát, a sipkáját hátratolta a feje búbjára. A többiek kíváncsian lesték, hogy mit fog kitalálni.

Végre felcsillanó szemmel mondta:

– Megvan a megoldás! Te Hétfejű, állj szépen mellém!

A Hétfejű odaállt.

– Mit csináljak? – kérdezte.

– Nyújtsd ki jól a nyakadat, hogy Ferdinánd bele tudjon kapaszkodni! És akkor majd óvatosan kiemeled az agyagból. Érted?

– Értem! – mondta a Hétfejű, és kinyújtotta az egyik nyakát. De véletlenül éppen azt, amelyiken az a feje volt, amelyikben a parazsat őrizte.

– Nem lesz jó! – kiabált Ferdinánd. – Össze fog égetni!

– Bocsánat – mondta a Hétfejű, visszahúzta a parazsas fejét, és a másikat nyújtotta be.

Ferdinánd belekapaszkodott, és szerencsésen kikerült az agyagból.

– Most pedig elmagyarázom, hogy mit jelent a „Ne szalassza el az alkalmat” felírás a táblán – mondta Fanczal.

A cirkusz tagjai leültek a tisztás szélére, és figyeltek.

– Ez nem csak üzleti fogás – kezdett bele Fanczal. – Bár első pillantásra talán nem lehet megérteni.

– Na ugye! – szólt közbe a Hétfejű. – Én még a hetedik pillantásra sem értettem meg.

– Az nem jelenti azt, hogy más sem értette meg. Sőt! – dünnyögött Pintyőke.

– Folytatom – kezdett bele újra Fanczal. – Én nem csak lábnyomokat gyűjtök. Nem csak! Én megőrzöm azoknak az emlékét, akik ajándékba adták nekem a lábnyomukat. Valahányszor végignézem a gyűjteményt mindig gondolok is rájuk, felidézem őket magamban. Én azt hiszem, hogy az nagyon jó érzés lehet, ha valaki mindig gondol ránk! Ha valaki valahol emlékezik ránk. Ezt a jó érzést adom én cserébe a lábnyomokért. Ezért írtam ki a táblára, hogy ne szalassza el az alkalmat! Most már értitek? Te is érted? – szólt a Hétfejűhöz.

– Értem – válaszolta a Hétfejű. – És nagyon hálás vagyok neked.

– És ránk is fogsz gondolni? – kérdezte Bóbice.

– Természetesen! – mondta Fanczal. – De most mennem kell vízért, hogy ki ne száradjon az agyag. Jó utat kívánok nektek!

Azzal fogta a két vödröt és elsietett.

Pintyőkéék is továbbindultak. A basszuspapagáj még visszarepült egyszer, hogy megnézze a lábnyomokat.

– Kíváncsi vagyok, nem mázolódtak-e el. Mégis jó dolog, ha gondolnak ránk! S fontos, hogy tiszta nyomokat hagyjunk! – dörmögte mély hangján.

Ahogy mentek, látták, hogy az ösvény véget ért, s az ösvény végénél egy nagy fa alatt ott ült a szegény ember. Hófehér haja a vállát verdeste, bajusza az állára csüngött. A lábán ráncos torkú csizma volt, a hátán pedig szőrtarisznya.

Mosolygós szemmel mustrálta őket. Mikor Ferdinándra nézett, csippentett egyet a szemével. Ferdinánd visszamosolygott, majd kacsintott egyet ő is.

– Jó napot kívánok! – köszönt Pintyőke, s tisztességtudóan megemelte a kalapját.

A szegény ember biccentett.

– Jó napot mindnyájatoknak – mondta. – Véget ért a bolyongás?

– Véget, igen. Úgy látom, hogy végére értünk az erdőnek – válaszolta Pintyőke.

– Üljetek le egy kicsit. Pihenjetek – biztatta őket a szegény ember.

Örömmel fogadtak szót, letelepedtek az út szélére a fűbe.

– Figyeltelek benneteket – mosolygott rájuk a szegény ember. – És úgy látom, hogy derekasan viselkedtetek. Nem hagytátok el egymást a bajban, türelmesek és jókedvűek voltatok. Ez nagyon tetszett nekem. Azonkívül jóindulattal voltatok másokkal is. Én igazából sajnálom, hogy elmentek, de hát ha úgy gondoljátok, hogy kalandoztok még egy kicsit, tegyétek. De ne felejtsétek el, a varázserdő mindig szívesen lát benneteket!

– Köszönjük szépen – felelte Pintyőke mindnyájuk nevében. – Nem fogjuk elfelejteni!

– És most merre mentek majd? – kérdezte a szegény ember.

– Úgy gondoljuk – felelte Pintyőke –, hogy felkeressük egy barátomat. Itt lakik nem messze, egy valódi várkastélyban. Ő a gondnok. Ott egy kicsit kiképzem a társulatot a cirkuszművészet csínjára-bínjára, és elindulunk világhódító utunkra.

– Jó terv! – bólogatott a szegény ember. – Sok sikert kívánok! Gyerekkoromban én is szerettem cirkuszba járni.

– Erről jut eszembe – mondta Pintyőke. – Kellene nekem egy varázspálca. A régit elhagytam valahol.

– Rendben van. Törjél magadnak egy ágat valamelyik fáról!

Pintyőke kinézett magának egy szép egyenes ágat, és letörte.

– A távcsövet azonban kérem vissza – mondta a szegény ember. – Az a majom tulajdona.

Pintyőke visszaadta a varázstávcsövet.

A szegény ember ekkor az ölébe vette a szőrtarisznyát, és így szólt:

– Három ajándékot kaptok tőlem. Először egy sípot. Ezt csak akkor használjátok, ha valakin segíteni akartok. Ha belefújtok, teljesül a kívánságotok. Másodszor adok mindnyájatoknak egy hamuban sült pogácsát. Tegyétek jól el, és csak akkor egyétek meg, ha már nagyon éhesek vagytok, és semmilyen más ennivalóhoz nem tudtok hozzájutni.

A szőrtarisznyából elővette a sípokat és a hamuban sült pogácsákat, és szétosztogatta közöttük.

– Most pedig – mondta a szegény ember –, hogy el ne tévedjetek a vándorlásban, megtanítalak benneteket egy versre. Figyeljétek meg jól, mert hasznát vehetitek. Íme, a vers:

 

Gyalókára gyalog mentünk, Vencsellőre elcsellengtünk, Görgetegen átgörögtünk, Tiszasülyön elsüllyedtünk. Gyónon gyóntunk, Nyőgéren nyögtünk, Dadon dadogtunk, Bujon bújtunk, Duzson dúskáltunk, Dőrön dörmögtünk, Acsán acsarogtunk, – szemünk-szánk tátva így értünk Tátra, s bedugtak, mert nem köszöntünk Zsákán egy zsákba. Bicsérden a bicsérdisták ránk olvasták a bűnlistát. Mecsekszakálra mekegve kecskepatákon mentünk be, sem aranyért, sem bagóért, nem találtunk egy jó borbélyt. Orfün fű nőtt az orrunkból, kaszát fentek irgalomból. Sósvertikén vertikális cincsatorna, menny-kanális, lüktető nagy isten-erek kint a ház falán függenek. Ásványrárón a föld alatt nyihognak az ásványlovak, szemük éjjel felparázslik, egy sem pókos, egy sem sántít! Gigén elkérték gigánkat, s rajt egy búsat trombitáltak, aki hallotta gigánkat, szeme lassan könnybe lábadt. Kömlőn tömlőbe, Süttőn sütőbe, Ölbőn bő ölbe, Kámon kámzsába, Bödén bödönbe, Zsibriken ibrikbe, Pátrohán potrohába, Penyigén zöldültünk vén venyigén. Bősárkányon szappannal mosdik a szárnyas körmöshal, míg az apja kövéren szunyókál a főtéren, s rámordul: „Még ezer év, s igen híres lesz e név!” Etesen etessél, Pátyon pátyoljál, Imolán szeressél. Sárfimizdón mocsár hömpölyög, várj rám éjjel-nappal, megjövök, gerincem csontfokán hold lépked, meotiszi tánchoz fejéked. Ukkon egy mukkot, Kosdon egy kost, Küngösön egy inget, Epölön kölest, Látrányon kátrányt, Upponyon puttonyt, Méhkeréken lépes mézet, Apcon, Pencen szövőszéket. A horizonton gurul Görömböly, álmod pinceajtóján dörömbölj!

 

– Most pedig – szólt a szegény ember, amikor befejezte a verset – jó utat kívánok nektek!

Még egyszer rájuk mosolygott és eltűnt. De nemcsak ő tűnt el, hanem eltűnt a varázserdő is mindenestül. Ámultak-bámultak, Pintyőke fejét rázva kereste az erdőt, de az nem volt sehol.

– Volt – nincs – mondta végül. – A fontos, hogy a varázspálca megvan! Most pedig előre! Irány a várkastély!

A verset mondogatva elindultak az úton, amely a várkastélyhoz vezetett. Elöl ment Pintyőke, sorban utána a többiek, leghátul Csinnadratta, az ólomkatona. Egy kicsit még dörmögött magában, hogy: „Nahát, ez az erdő! Ripsz-ropsz, csak úgy eltűnik! Még jó, hogy nem esik az eső!” De végül ő is megnyugodott, és izgatottan várta az új kalandokat.

A várkastélynál óriási meglepetés várta őket. Ugyanis mikor odaérkeztek egy patak fölött ívelő hídhoz, nem láttak semmiféle várkastélyt. Nem volt várkastély, csak a helye. Az tisztán látszott.

Pintyőke meglepve megállt a hídon, és nézegetett befele az udvarba.

– Hova tűnt? Itt kell neki lennie! Hé! Balambér! – kiáltozott befele.

Hallgatóztak, de nem hallottak semmit. Illetve keserves zokogást hallottak. Sírt-rítt valaki csillapíthatatlanul.

– Hé, Balambér! – kiáltotta újra Pintyőke. – Itt vagy?

A sírás abbamaradt.

– Itt vagyok! – válaszolta Balambér, majd előbújt egy kunyhóból, ami diribdarab deszkából volt összeütve.

Pintyőke összeölelkezett a kisírt szemű, torzonborz alakkal, a hátát ütögette, és ezt mondta:

– Kedves komám, Balambér! Hát mi történt?

– Jühühü-juhihi! – kezdett el vastag hangon bőgni Balambér.

– Na, ennek fele se tréfa! Gyerünk be, majd ott elmondod, hogy mi történt. – Pintyőke belekarolt Balambérba, és bementek a hídon át az udvarba. – Gyertek ti is – szólt hátra Pintyőke –, üljetek le, pihenjetek, míg én kiszedem ebből a bőgőmasinából, hogy mi történt. Meg kell értenetek, amiért így bőg, végül is ő itt a gondnok, ő felel a várkastélyért, ami eltűnt.

Bementek hát mindnyájan az udvarba, s leültek az ellopott várkastély alapjára, ami megmaradt belőle.

– Na, komám, Balambér, hallgatlak – biztatta Pintyőke az elkámpicsorodott gondnokot.

– Hát az úgy volt – kezdett bele Balambér, – hogy én oda voltam a vásárban. Gondoltam, hogy elugrom a vásárba, mert itt volt a szomszédban. Gondoltam még azt is, hogy nyugodtan itt hagyhatom arra a pár napra a várkastélyt, mivel általában ide a kutya se szokott jönni. Kulcsra zártam a kaput, a kulcsot zsebre tettem és elmentem. Hát így történt. Mire visszajöttem, már messziről láttam, hogy baj van, mivel nem láttam a torony tetején a szélkakast. Ahogy közelebb-közelebb jöttem, láttam, hogy nagyon nagy baj van, mert a tornyot sem látom. Először arra gondoltam, hogy a szemem romlott meg, de mikor egészen közel értem, láttam, hogy nincs semmi, de semmi a várkastélyból, még a kaput is ellopták. Hogy lophatták el, nem tudom. Nem volt valami nagy várkastély, inkább olyan rozogaféle, de nekem éppen jó volt! És pont most lopták el, mikor már csak egy hónapom van a nyugdíjig. Hát fuccs a nyugdíjnak, mert engem ezért el fognak csapni, az már biztos!

És két nagy öklével dörzsölgetni kezdte a szemét.

Pintyőke a vállára csapott.

– Egyet se búsulj, Balambér! Beveszlek a cirkuszba, és minden rendbe jön. Előttünk a világ!

– A cirkuszba? – örvendezett Balambér. – Az nagyon jó lesz! Csakhogy én nem értek semmihez!

Pintyőke töprengett.

– Ide figyelj, Balambér! – mondta végül. – Te leszel az oroszlán. Vadállatunk úgy sincs, te pedig egészen jól tudsz bőgni. Kicsit még gyakorolod, hogy tökéletes legyen. Mit mondtál, hogy hol volt a vásár?

– Itt a szomszédban – mondta Balambér. – De holnap már a következő szomszédban lesz.

– Akkor munkára fel! – pattant talpra Pintyőke. – Elkezdem az oktatást. Főpróbát tartunk! Ferdinánd, gyere ide mellém. A többiek álljanak a kunyhó elé. Balambér komám, neked pedig, mikor oroszlán vagy, négykézlábra kell állnod. És vicsorgatnod is kell, hogy félelmetes legyél. Mindenki nagyon jól figyeljen! Nincs idő sokat próbálgatni, sietnünk kell a vásárba! Ferdinánd, dudálj egy indulót! Zene!

Ezzel Pintyőke hátrament a kunyhóhoz, ott gyorsan átöltözött a ládakocsiból, fejére tette a cilindert, kezébe vette a varázspálcát, majd a várkastély alapjához sietett. Ferdinánd közben dudált, most ő volt a zenekar.

– Zene, állj! – kiáltotta Pintyőke, mire Ferdinánd azonnal abbahagyta a dudálást. – Az első szám: én üdvözlöm a közönséget. A második szám: akrobatamutatvány! Légy szíves, gyere ide – szólt a basszuspapagájnak. – Itt van ez a karika, ezen végzed az akrobatamutatványokat. Lássuk, hogyan csinálod!

A basszuspapagáj megfogódzott a karikában, és előszörre csinált egy forgást. Utána a csőrével fogódzott, úgy forgott a karikán.

– Remek – mondta Pintyőke –, sikered lesz! Most következik a harmadik szám: Ferdinánd, a zenebohóc!

– Mit csináljak? – kérdezte Ferdinánd.

– Nem olyan nehéz! – mondta Pintyőke. – Ugrálsz, és közben dudálsz. Esetleg fintoroghatsz is.

Ferdinánd a középre ugrott, dudált, és néha fintorgott.

– Milyen voltam? – kérdezte, mikor befejezte.

– Nem voltál rossz, csak egy kicsit nagyobbakat ugrálj – biztatta Pintyőke. – Most pedig következik a negyedik szám: Pintyőke, a világhírű bűvész! Taps! Kérem a segédemet, hogy hozza be a kellékeket. Morzsa, te leszel a segédem.

– És mit hozzak be? – kérdezte Morzsa.

– Egy asztalt, egy kendőt és a két macskát. Ők lesznek a varázsnyulak, bár a fülük meg sem közelíti a nyúlét, de ettől most eltekintek.

Morzsa behozott egy asztalt Balambér kunyhójából meg egy kendőt. Mirr-Murr és Oriza-Triznyák a saját lábán jött be.

Pintyőke elmagyarázta a világszámot:

– Figyeljetek! Először én szólok a közönséghez, így: Hölgyeim és uraim! A Pintyőke cirkusz, világszám világhírű bűvésze mutatja be a tudományát. Varázsolni fogok! Letakarom ezt a cilindert ezzel a kendővel. Mint önök is láthatják, a cilinder üres! Egy húzás a varázspálcával jobbra, egy húzás a varázspálcával balra, hókusz-pókusz, csiribi-csiribá! Mi van a cilinderben? Egy nyúl van a cilinderben! Ekkor te, Mirr-Murr, innen a zsebemből ügyesen bemászol a kendő alatt a cilinderbe. Én leveszem a kendőt, és megmutatlak téged. Világos?

– Világos! – bólogatott komoly képpel Mirr-Murr.

– Na most – folytatta Pintyőke –, hogy el ne tévesszétek, mikor melyiknek kell a cilinderbe mászni, először a jobb zsebemre ütök, akkor megy Mirr- Murr; utána a bal zsebemre ütök, akkor mászik Oriza-Triznyák. Világos?

– Világos! Semmi az egész – válaszolta Oriza-Triznyák.

– Most következik az ötödik szám: Hétfejű, a Tűznyelő!

– Éljen! – mondta hétszer a Hétfejű.

– Te csak maradj csendben – intette Pintyőke. – A cirkuszban csak az igazgató beszél. Vagyis én. Mégpedig azt fogom mondani, hogy: Kedves közönség, nincs valakinek egy szál gyufája? Erre te kitátod mind a hét szádat, az illető, akinek gyufája van, meggyújtja, te kifújod a tüzet, utána összecsukod a szádat. Világos?

A Hétfejű nem válaszolt.

– Most még beszélhetsz, csak az előadás alatt nem beszélhetsz. Érted a produkciót?

– Értem – mondta hétszer a Hétfejű.

– Ezután következik Balambér, az állatok királya! Most bőgj, Balambér!

Balambérnak több se kellett, úgy bőgött, hogy majd megsüketültek.

– Jó, jó, nagyon jó! Abbahagyhatod a bőgést. És közben vicsorgass is. Te leszel az utolsó szám.

– És velünk mi lesz? – szólalt meg Csinnadratta. – Mi nem szerepelünk?

Pintyőke nézegette őket, törte a fejét, majd így szólt:

– Ti élőképet fogtok alkotni.

– Jaj de jó! – lelkendezett Bóbice. – Mi az?

– Figyeljetek, kitaláltam egyet – mondta Pintyőke. – Bóbice, te leszel Csipkerózsika, és mélyen alszol. Samu lesz a kerevet, azon alszol mélyen. Csinnadratta fogja őrizni az álmodat kivont karddal. Paprikajancsi lesz a királyfi, aki fel fog ébreszteni. Világos? Próbáljuk el!

– Világos – mondta Csinnadratta elégedetten. – Úgy fogom őrizni, mint a pinty!

Elpróbálták az élőképet. Bóbice aludt Samu hátán, Csinnadratta kivont karddal őrizte, Paprikajancsi pedig jött, mint a királyfi, és felébresztette Bóbicét.

Pintyőke bepakolt a ládakocsiba, majd így szólt a társulathoz:

– Holnap megtartjuk az első előadást. Nagy nap lesz, annyit mondhatok. Mindenki igyekezzen, hogy megállja a helyét! Feküdjetek le, reggel korán indulunk. Balambér, zárd be a kaput!

– Nem lehet – mondta Balambér. – Azt is ellopták.

– Majd én őrködök – mondta Morzsa, – aludjatok nyugodtan.

Mindnyájan lefeküdtek, Morzsa pedig a kapuba állt, őrizte az álmukat, s hogy el ne aludjék, nézegette a csillagokat meg a holdat az égen.

Balambér forgolódott, egyik oldalára fordult, a másik oldalára fordult, de csak nem jött a szemére álom. Egyre az ellopott várkastélyon járt az esze; végül nem bírta tovább, felkelt, és odasétált Morzsához a kapuba. Óvatosan lépkedett, hogy rá ne lépjen az udvaron szerteszét alvó cirkuszművészekre.

Az üres kapuban leült, nézte ő is a csillagokat meg a holdat, és nagyokat sóhajtozott.

Morzsa részvevően hallgatta egy darabig a sóhajtozó Balambért, majd így szólt:

– Ki kellene nyomozni!

– Mit kellene kinyomozni? – kérdezte Balambér.

– Hogy kik lopták el a várkastélyt. Előttünk az egész éjszaka. Megkérhetném Csinnadrattát, hogy őrködjék helyettem, mi meg kinyomozhatnánk ezt a tolvajlást – mondta Morzsa.

Balambér abbahagyta a sóhajtozást, és felcsillanó szemmel mondta:

– Jó ötlet! Ragyogó ötlet! Kezdjünk is hozzá rögtön!

Felébresztették Csinnadrattát, aki jó katona volt, és szó nélkül elvállalta az őrködést, ők pedig hozzáfogtak a nyomozáshoz.

– Először is – mondta Morzsa – el kell mesélned, hogy milyen volt a várkastély. Tudnom kell, hogy mit keressek.

Balambér elmesélte, hogy milyen volt a várkastély:

– Felülről kezdem. Legfelül volt egy szélkakas. Rézből volt. Alatta volt a torony. A toronyban lakott egy csókacsalád.

– Hopp! – szakította félbe Morzsa. – Az első nyom, amin el lehet indulni. Meg kell kérdezni a csókákat. Folytasd!

– A torony mellett volt egy trónterem, a trónteremben volt egy szék. Ennyi volt az egész várkastély. Ja, volt még egy pince is, de azt nem lopták el, csak ami a föld felett volt.

– Tudsz valami különös ismertetőjelet?

– Hát hacsak azt nem, hogy csupa vörös kőből volt a várkastély – tűnődött Balambér. – Meg esetleg azt, hogy erős szilvalekvárszaga volt, merthogy mindig bent főztem a szilvalekvárt, és a szaga beleivódott a falakba.

– Ez jó! Ez a második nyom, amelyiken elindulhatunk.

– Akkor induljunk! – sürgette Balambér. – Nemsokára éjfél lesz, és éjfél után mindjárt jön a hajnal.

– Egy pillanat – mondta Morzsa. – Valamiről ne feledkezzünk meg!

– Miről?

– Gondolkozzunk csak! Ezt a várkastélyt el is kellett innen szállítani. Min lehet egy várkastélyt elszállítani? Legelsősorban is szekéren, tehát meg kell vizsgálnunk a környéket, hogy hol találunk szekérnyomokat. De ez még nem minden! Nekünk olyan szekérnyomot kell keresni, amely jó mély. Ugyanis az a várkastély nem volt könnyű. Ezért a szekérkerekek jó mélyen belenyomódtak a földbe. Hangsúlyozom: jó mélyen! Ez lesz a legfontosabb nyom. Először ezt keressük meg.

Szerencsére a hold erősen világított, úgyhogy elég hamar megtalálták a szekérnyomok között a legmélyebbet.

– Ez lesz az! – mutatott rá Morzsa.

Balambér csak csodálkozott, a szemét meresztgette, hogy hát miért pont ez? És hogyan talált rá így egyből Morzsa arra a szekérnyomra, ami éppen nekik kellett? Meg is kérdezte:

– Honnan tudod, hogy éppen ez lesz az?

– Te is tudnád, ha egy kicsit alacsonyabb lennél.

Balambér nem értette.

– Azért tudnád – folytatta Morzsa türelmesen –, mert onnan föntről, ahol a te fejed van, nem látszik fontosnak egy keréknyom. Egyik olyan, mint a másik. Megszoktad, hogy csak futólag nézd meg, mert másra vagy kíváncsi. Arra, ami messzebb van. Épp ezért nem is érdekel olyan apróság, mint egy keréknyom a porban. Érted már? Nekünk, kutyáknak alacsonyabban van a fejünk, és jobban meg tudjuk figyelni, ami a szemünk elé kerül. Épp ezért adok egy jó tanácsot: soha ne nyomozz kutya nélkül! Az minden apróságot észrevesz, és minden apróság nagyon fontos lehet.

Balambér bólogatott, és nem vitatkozott tovább.

– Megvan a nyom! Induljunk el rajta!

– Valóban elindulhatunk – felelte Morzsa –, csak még egy-két apróságot el kell intézni.

– Mit kell még elintézni? – türelmetlenkedett Balambér. – Te mondtad, hogy ez az a szekérnyom, amelyen ellopták a várkastélyt.

– Éppen ezt kell ellenőrizni! Hogy a várkastély súlyától ilyen mély-e ez a nyom, vagy mondjuk, liszteszsákoktól. Mert azt már tudjuk, hogy valami súlyosat szállítottak itt! A következő kérdés, amit tisztázni kell, hogy mi volt az a súlyos.

– Hát tisztázzuk gyorsan, és gyerünk! – Balambér már igazán kezdte elveszteni a türelmét, de Morzsa rá sem hederített, nyugodtan vizsgálódott, néha-néha beleszippantott a levegőbe.

– Nos? – izgult Balambér. – Sikerült tisztázni?

– Sikerült – mondta Morzsa nyugodtan. – A második kérdésre is feleletet kaptunk. Nem liszteszsákot szállítottak a szekéren, amelynek felfedeztük a nyomát.

– Nem érdekel semmiféle liszteszsák! – hadonászott Balambér.

– Világos! – bólintott Morzsa. – Bennünket a várkastély érdekel. A liszteszsákot éppen ezért kellett kizárni a lehetőségek közül. Most szűkítjük a kört. Ez a következő feladat.

– Jaj! – nyögte Balambér. – Mikor indulunk?

– Ki kell zárnunk még a vályogot, az egyéb köveket és a csöves kukoricát!

Balambér már nem is nyögött, hanem leült az árokpartra.

– Zárd ki, és szólj, ha mehetünk.

Morzsa szimatolt, nézdegélt, végre megszólalt:

– Mehetünk! Minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy ezen a nyomon haladt az a szekér, amelyen a várkastélyt szállították. Először is: nem találtam sem lisztet, sem vályogtörmeléket, sem kőport, sem kukoricaszemet a nyom mellett. Ez azt bizonyítja, hogy egyiket sem szállították erre. Ellenben találtam egy csókatollat, egy kis darab vörös követ, amelynek erős szilvalekvárszaga volt. Ez azt bizonyítja, hogy a várkastélyt szállították erre. Hogy megnyugodjak, kerestem még egy kis rézport is, de nem találtam.

– Rézport? Azt minek? – csodálkozott Balambér.

– Te mondtad, hogy a szélkakas rézből volt – figyelmeztette Morzsa Balambért. – A rézpor döntő jelentőségű lenne!

– Jaj! – nyögte újra Balambér. – Még a rézport is meg kell találni?

– Az idő rövidsége miatt a rézportól eltekintünk, bár nem szívesen – tétovázott Morzsa.

– Helyes! – állt fel Balambér. – Gyerünk! Sürget az idő. Mindjárt itt a hajnal!

Elindultak a szekérnyomon, követték árkon-bokron át; elöl ment Morzsa, utána cammogott nehéz medveléptekkel Balambér.

Egyszer csak rémült szipogást hallottak.

– Hopp! – torpant meg Morzsa. – Álljunk meg!

Az út közepén egy borzas tollú, kopasz nyakú csókafióka ült és szipogott. Mikor meglátta Morzsát, abbahagyta a szipogást.

– Te mit keresel itt? – kérdezte Morzsa.

– Lepottyantam – mondta a csókafiú.

– És honnan pottyantál le? – folytatta a vallatást Morzsa.

– A toronyból.

– Hopp! – mondta Morzsa. – Most jól figyelj! Fontos, amit kérdezek! Templomtoronyból pottyantál le?

– Dehogyis! – mondta a csókafiú. – A várkastély tornyából, amit elloptak. Ő tanúsíthatja, az a torzonborz! – mutatott Balambérra. – Ő ismer engem, ő volt a gondnok. Na hiszen, szép kis gondnok! Ellopják tőle a várkastélyt! – tette még hozzá kicsit szemtelenül a csókafiú. – Én meg lepottyantam a porba, és megrándítottam a bokámat! Követelem, hogy vigyetek el a toronyba!

Balambér megbocsátotta a szemtelen hangot, és mohón megkérdezte:

– Tudod, hogy hova vitték a várkastélyt?

– Persze hogy tudom! Oda! – felelte hetykén a csókafiú és előremutatott. – Ha nem vagytok vakok, láthatjátok ti is. Ott áll a tetején a szélkakas, aki persze átaludta az egészet. Mindig alszik. Én még ilyen álomszuszék szélkakast nem láttam!

Arra néztek, amerre a csókafiú mutatott, és valóban ott állt a várkastély, tetején az álomszuszék szélkakas.

Morzsa zavartan hümgetett, hogy hiszen kezdettől fogva majd kiszúrta a szemüket a várkastély. De Balambér nem tett megjegyzést, boldog volt, hogy megtalálták az ellopott várkastélyt. Az ingébe dugta a kirándult bokájú csókafiút, és elindultak a torony irányába.

Oda is értek, és Balambér bezörgetett. Nagy sokára kijött egy álmos képű ember.

– Mi kéne? – kérdezte foghegyről.

– Te loptad el a várkastélyt? – kérdezte Balambér.

– Én – felelte az álmos képű.

– És miért loptad el?

– Azért, mert az enyémet is ellopta valaki. És én nem akarok kenyér nélkül maradni.

– De ez az én várkastélyom volt! – erősködött Balambér.

– Nagyon sajnálom – mondta az álmos képű. – És most mit fogsz csinálni, hogy már nincs várkastélyod? Lopsz egyet te is?

– Nem lopok! – mondta Balambér. – Különben is új foglalkozást választottam. Én vagyok az oroszlán a Pintyőke cirkusz, világszámban.

– Gratulálok – mondta az álmos képű. – Szép pálya, változatos pálya! Minek is neked várkastély? – tette hozzá rábeszélő hangon. – A cirkusz egyik nap itt van, a másik nap ott van. Úgyse tudnád őrizni. Nekem meg nincs tehetségem, mint neked, hogy más pályát válasszak. Én nem tudok mást, csak várkastélyt őrizni.

– Na hiszen! – szólt közbe a szemtelen csókafiú. – Szépen tudod őrizni, mikor ellopták tőled!

– Igaz – ismerte el az álmos képű –, de erre már nagyon fogok vigyázni. Te idetartozol? – kérdezte a csókafiútól.

– Ide! És követelem, hogy vigyél fel a toronyba!

– Jó – mondta az álmos képű, fogta a csókafiút, és elindult vele a toronyba. A lépcsőről még visszaszólt: – Ha erre jártok, látogassatok meg! Mindig szívesen fogadlak, s még belépti díjat sem kell fizetnetek. De a várkastélyt nem adom vissza!

Mit tehettek? Balambér belátta, hogy mint oroszlán, úgyse tudná rendesen őrizni a várat. Elbúcsúztak, és visszamentek az alvó cirkuszművészekhez.

– De azért remekül tudsz nyomozni! Azt el kell ismerni! – dicsérte meg útközben Morzsát.

Mire Morzsa és Balambér visszaért az ellopott várkastély udvarára, megvirradt. Így hát nem is feküdtek le, inkább a többieket is felkeltették. Mégpedig elég ijesztően. Balambér kitalálta ugyanis, hogy kipróbálja a hangját, nem kopott-e meg tegnap óta. Megállt az udvar közepén, és egy hatalmasat bömbölt.

Meg kell hagyni, hogy ha véletlenül lett volna a közelben valódi oroszlán, fülét-farkát behúzva, szégyenkezve sompolygott volna el, olyan félelmetes volt Balambér bömbölése. Oroszlán nem volt a közelben, ellenben a cirkusz tagjai rémülten felugráltak a földről, berohantak a kunyhóba, magukra zárták az ajtót. A kunyhóból csak a basszuspapagáj sűrű csuklása hallatszott ki.

Balambér büszkén nézte, hogy milyen hatást keltett a hangja, majd nevetve beszólt a kunyhóba:

– Gyertek ki! Ne féljetek, csak én voltam, Balambér!

Erre kijöttek a kunyhóból, Pintyőke mérgesen mondta Balambérnak:

– Légy szíves, máskor ne üvölts bejelentés nélkül! Halálra ijeszted az embert!

Balambér csak mosolygott, mint akit dicsérnek.

– De különben, úgye, jó volt a bömbölés? – kérdezte.

Nem válaszolt neki senki. De Balambért ez sem zavarta, nagyon büszke volt a hangjára.

Pintyőke összegyűjtötte a társaságot, és így szólt hozzájuk:

– Ha már ilyen korán felébredtünk, hála a cirkusz oroszlánjának, azt javaslom, hogy induljunk el. Messze van a vásár, és még egy-két kelléket be kell szereznünk, hogy tökéletes legyen a cirkusz felszerelése.

– Milyen kellékeket? – kérdezte Mirr-Murr.

– Először is szerezni kell egy krumplit! Ebből csinálok majd Ferdinándnak egy valódi krumpliorrt. Azután kell valamilyen bunda vagy suba Balambérnak. Hiába van olyan borzasztóan szép hangja, meztelenül mégsem lehet oroszlán!

– Ez igaz – szólt közbe Balambér. – Nem támaszkodhatok pusztán a hangomra, bár ha egy függöny mögül bömbölnék, senki sem mondaná, hogy nem vagyok oroszlán! De az is igaz, hogy ha a publikum látni akar, kell hogy legyen rajtam egy bunda.

– Örülök, hogy egyetértesz velem – mondta Pintyőke, akit kicsit idegesített Balambér önteltsége. – Azért, hogy valaki bömbölni tud, nem kell ilyen beképzeltnek lenni! – Majd így folytatta a beszédet: – Kell ezen kívül még egy zsák fűrészpor is.

– Fűrészpor minek kell? – kérdezte Balambér.

– A porondra! – mondta Pintyőke. – A cirkuszporond nem képzelhető el fűrészpor nélkül. Ez a legfontosabb! Ez adja meg az alaphangulatot. Ha az emberek beszippantják a fűrészpor szagát, azonnal tudják, hogy cirkuszban vannak. És ez nagyon fontos, fontosabb mint egy oroszlán! Oroszlán nélkül el lehet képzelni egy cirkuszt, de fűrészpor nélkül soha!

Balambér megsértődött, és a kunyhó mögé vonult morogni „Na, majd meglátjuk, ki lesz nagyobb hatással a közönségre! Az oroszlán-e vagy a fűrészpor? Én biztos vagyok benne, hogy az előbbi!”

Pintyőke nem vett tudomást Balambér morgásáról.

– Most pedig előre! – mondta. – Délre a vásárban akarok lenni, és addig be kell szereznünk a kellékeket is. Nagyon kérem a cirkusz tagjait, hogy ne széledjenek szét, és mindenben engedelmeskedjenek nekem. Ez az oroszlánnak is szól!

Elindultak szép sorban, leghátul Balambér battyogott, a torkát köszörülte, krákogott, hogy tiszta legyen a hangja, és lassan jókedvre derült. Hiszen mégiscsak ő az oroszlán. És ez a legfontosabb!

Egy falu széléhez értek. Pintyőke megállította a csapatot, nézegetett, szaglászott befelé a faluba.

– Morzsa és Mirr-Murr velem jön – mondta. – Ők tudnak a legjobban elvegyülni a falu népe között. A többiek addig lemennek oda a híd alá az árokba, és megvárnak, míg visszajövünk. Senki se mászkáljon el!

Elindultak a faluba. A falu kicsi volt, alig állt pár házból, s egyetlen utcája volt.

De a legfeltűnőbb az volt, hogy sehol sem láttak egyetlenegy lelket sem. Végigmentek az utcán, majd az utca végén visszafordultak.

– Hova lettek innen az emberek? – csodálkozott Pintyőke.

– Meg a kutyák – tette hozzá Morzsa, mert valóban, egy kutyát se láttak.

– Meg a macskák – szólalt meg Mirr-Murr is, mert macska sem volt a faluban.

Így töprengtek a falu közepén, mikor az egyik házból végre hangokat hallottak. Ahogy közelebb mentek, világosan kivehették, hogy a házban valaki sírdogál.

– Menjünk be – mondta Pintyőke, és benyitott a kertkapun. – Jó napot kívánok!

A sírdogálás abbamaradt, majd nemsokára megjelent az ajtóban egy asszony, a szemét törölgette a kötényével.

Pintyőke levette a kalapját, és így szólt:

– Ha meg nem sérteném, segíthetünk valamiben? Mi a baj?

Az asszony szótlanul beljebb tessékelte őket a házba. A szobában egy kisfiú feküdt az ágyban. A torka be volt kötve kendővel. Az arca piros volt a láztól.

Pintyőke nézte a beteg kisfiút, majd így szólt:

– Én azt hiszem, hogy egy kis nevetés nem árthat. Az a legjobb orvosság. Voltál már cirkuszban?

A kisfiú intett, hogy nem volt.

– Akkor bemutatom neked a Pintyőke cirkusz, világszámot! Csak egy kis türelmet kérek!

Odahívta Mirr-Murrt, és azt súgta neki, hogy szaladjon el a híd alá a társulatért.

Mirr-Murr bólintott és elfutott.

Pintyőke megkérdezte az asszonytól:

– Hová lettek a faluból az emberek?

– Mind a vásárba mentek – felelte az asszony. – Mi is szerettünk volna elmenni, de beteg lett a kisfiam.

Pintyőke vigasztalta őket:

– A vásár legnagyobb nevezetessége a Pintyőke cirkusz, világszám lesz! Ezt nyugodt szívvel állíthatom. Ezt a nevezetességet nektek most külön bemutatjuk. Úgyhogy ne búsuljatok, nem vesztettetek semmit.

Azután eszébe jutottak a kellékek.

– Ha volna itthon a háznál egy-két szem krumpli, megköszönném. Ugyanis hiányos még a felszerelésünk.

– Van, van – bólogatott az asszony, és behozott egy kosár krumplit. Pintyőke az egyikből helyes krumpliorrt faragott. Majd így szólt:

– Még ha volna valami ócska suba, azt is örömmel fogadnánk.

– Van, van – bólogatott az asszony –, de már nagyon ócska. Csupa lyuk.

– Nem baj. Jó lesz az is.

Az asszony behozta a csupa lyuk subát.

– Végül meg ha egy kis fűrészpor is lenne! – szólt Pintyőke.

Az asszony gondolkozott.

– Fűrészpor ugyan nincs a háznál – mondta. – De van jó vastag fatuskónk meg egy fűrészünk. Fűrészeljétek el a tuskót, és gyűjtsétek össze a fűrészport!

– Köszönjük. El fogjuk fűrészelni a tuskót. És ha jól látom, itt is van a társulatom. Mindjárt megkezdjük az előadást. Az ágyat odatoljuk az ajtóhoz, hogy jól lásd a cirkuszt!

A kapun a cirkusz tagjai nyomakodtak be, tele lett velük az udvar.

Pintyőke a ládakocsihoz ment, felvette a selyemköpenyt, fejére tette a cilindert. Ferdinánd orrára ügyesen rányomta a krumpliorrt.

– Vigyázz rá – mondta neki.

Majd félrehívta Balambért a ház mögé, ahol a fatuskó hevert meg a fűrész.

– Ide figyelj! Most egy beteg kisfiúnak fogunk előadást tartani. Tehát nem szabad megijeszteni. Éppen ezért a műsorból most kihagyom az oroszlánt. De hogy addig se unatkozzál, itt van ez a tuskó, meg itt ez a fűrész. Vágd vele olyan apróra, amilyenre csak tudod. A fűrészport meg söpörd bele egy zsákba. Különben szereztem neked subát.

Balambér megörült a subának.

– Nem vehetném rögtön fel? – kérdezte.

– Felveheted éppen. De nem lesz meleg a fűrészeléshez?

De Balambér nem törődött vele, felvette a subát, és abban fűrészelt. Hamarosan csorgott róla a verejték, mert olyan melege lett a subában, mint egy kemencében. De nem bánta.

Pintyőke visszament az udvar közepére, meghajolt az ajtó felé, és így szólt a kisfiúhoz:

– Kedves közönség, mélyen tisztelt publikum! A Pintyőke cirkusz, világszám megkezdi előadását! Zene!

Ferdinánd dudálni kezdett. Pintyőke elővarázsolta a két macskát a cilinderből, a basszuspapagáj forgott a karikán, a Hétfejű Tűzokádó fújta-nyelte a tüzet, Ferdinánd ugrált, mint egy bakkecske, Bóbicéék meg előadták az élőképet.

A beteg kisfiú csillogó szemmel nevetett, az ágyban felkönyökölve gyönyörködött a különös, tarkabarka cirkuszban.

– Köszönöm – hajlongott Pintyőke. – Legszebb jutalmunk ez a nevetés. Köszönöm a társulatom nevében is!

Fél szemmel Balambért kereste, hogy mennyire haladt a fűrészeléssel. Balambér már teljesen elfűrészelte a tuskót, olyan apróra, amilyenre csak bírta. A zsák tele volt fűrészporral.

– Mi tovább is állunk – folytatta Pintyőke. – Vár ránk a vásár látnivalóra éhes közönsége!

A köpenyt és a cilindert berakta a ládakocsiba. Mellé tette a tartalék krumplikat is. A fűrészport Balambér vitte a hátán egy zsákban. Kikanyarodtak a kapun. Az asszony meg a kisfiú mosolyogva integetett utánuk, míg csak el nem tűntek a kertek alatt.

Ilyen hatalmas, tarkabarka, csillogó-villogó, száz hangon dudáló, sípoló, bégető, ínycsiklandozó illatokat lehelő vásárt még nem láttak!

A faluvégi legelő tele volt sátrakkal, szekerekkel, köcsögökkel, rúdon sorjázó csizmákkal, színes kendőkkel és ki tudná egy szuszra felsorolni, hogy még mi mindennel! Káprázott a szemük, ahogy nézték a színes forgatagot.

Bár még korán volt, nemrégen kezdődött a vásár, de máris rengeteg ember nyüzsgött, sétált, alkudozott benne, nem szólva a gyerekekről, akik fáradhatatlanul, csapatostul vándoroltak egyik sátortól a másikig, mindent megnéztek, megtapogattak.

Pintyőke gyönyörködve nézte a vásárt.

– Mennyi ember! Közönségben nem lesz hiány! És micsoda illatok!

Versenyt szimatolt a két macskával, akik szintén a sült hús illatát vették észre legelőször. Úgyhogy Pintyőke teljesen a szívükből szólt, mikor azt mondta:

– Először megreggelizünk. Teli hassal könnyebben megy a szereplés is. Igaz, hogy nincs pénzünk, de fortélyunk annál több van!

Nekivágtak a sátorutcának, s egyenesen, tévedhetetlenül a lacikonyha felé tartottak.

A lacikonyha négy rúdra kifeszített sátortető alatt volt. Elöl nagy tűzhelyen tepsiben rotyogott a zsír, abban sült a lacipecsenye. A tűzhely mögött állt a szakács, egy asztalon húst darabolt. A tűzhelyet egy gyerek táplálta rőzsével, hogy ki ne aludjon a tűz.

Megálltak hátul, és mindent jól szemügyre vettek. Így hamar felfigyeltek rá, hogy a kályhát rőzsével etető gyerek, mikor el-elszalad rőzséért, mind hosszabb ideig marad oda, s a tűz alig-alig pislákol.

Pintyőke gyorsan a gyerek után küldte Mirr-Murrt, hogy lesse meg, mit csinál.

– Ebből még lehet valami hasznunk – dünnyögte.

Mirr-Murr visszajött, a gyerek nem, s a tűz kezdett kialudni.

– Halljuk, mit láttál! – kérdezte Pintyőke.

– A gyerek a törökmézes sátránál áll – mondta Mirr-Murr. – Éppen egy adag törökmézre alkuszik.

– Helyes. Nem fog visszajönni egyhamar! Eljött a mi időnk!

S Pintyőke közelebb lépett a szakácshoz.

– Pálinkás jó reggelt kívánok! Figyelmeztetni szeretném, hogy kialudt a tűz. Azonkívül rögtön felajánlom szolgálataimat. Egy óráig biztosítom a tüzet a kályhában, ha én és a barátaim megreggelizhetünk.

A szakács először a tűzhelyre nézett, amelyben nem égett a tűz, azután Pintyőkére.

– Tönkremegyek! Hol ez a gyerek?! Mit mondasz? Hogy egy reggeliért adsz nekem tüzet?

– Adok tüzet, de tizenhét reggeliért. Igaz, hogy csak tizenegyen vagyunk, de az egyik barátunknak, hogy is mondjam, hétszeres az étvágya!

– Itt a kezem, csapj bele! Megegyeztünk, de gyorsan csinálj nekem tüzet, mert kihül a lacipecsenye!

Pintyőke mosolyogva nézett a társaságra, hogy íme, megvan a reggeli. A Hétfejűt odaültette a tűzhely elé.

– Fújd a tüzet, légy szíves. Addig a hat fejeddel reggelizhetsz.

A szakács nekik is megterített hátul az asztalon, egy szelet kenyérre rakta a finom, illatos lacipecsenyét. Leültek az asztal mellé, és jó étvággyal megreggeliztek.

A szakács a Hétfejűvel alkudozott:

– Itt nálam mindig annyi lacipecsenyét ehetnél, amennyit akarsz. Egy ilyen tűzfúvó kellene nekem! Annyi bajom van a gyerekkel. Minden vásárban eltekereg, és folyton kialszik a tüzem. Na? Nincs kedved hozzám szegődni?

A Hétfejű csak mosolygott, de Pintyőke beleszólt a beszélgetésbe:

– Nem lehet! A Hétfejű világhírű cirkuszművész!

– Hát ha nem lehet, nem lehet! – sóhajtott a szakács. – De ha bármikor eszedbe jut, hogy éhes vagy, mindig szívesen látlak! És ha meguntad a cirkuszművészetet, csak gyere hozzám, itt mindig tárt karokkal várlak.

A Hétfejű újra csak mosolygott, és nem szólt semmit.

Végre előkerült a rőzsével a gyerek is. Csupa törökméz volt az arca. Gyorsan megrakta a tüzet, és Pintyőkéék elbúcsúztak a lacikonyhástól.

– Ne felejtsd el, amit mondtam! Itt mindig tárt karokkal várnak! – kiáltott a lacikonyhás a Hétfejű után.

A Hétfejű visszaintett, hogy nem felejti el.

A mézeskalácsos sátra mögött Pintyőke maga köré gyűjtötte a cirkusz tagjait.

– Figyeljetek ide! Körbejárjuk a vásárt, csinálunk egy kis propagandát. Ez nagyon fontos. Minden világhírű cirkusz így csinálja. Ferdinánd fog dudálni, ti meg hangosan kiáltjátok, hogy megjött a Pintyőke cirkusz, világszám! Káprázatos látnivalók! Csodálatos mutatványok! Egy óra kacagás! Értitek? Utána megkeressük a vásár közepét, és megtartjuk az előadást. Van valakinek kérdése?

– Nekem van – szólalt meg a Hétfejű –, én mit csináljak?

– Teljes erődből fújd a tüzet, csak arra ügyelj nagyon, hogy mindig felfelé, az égre tartsd a szád, nehogy megperzseljél valakit.

– Jó, majd vigyázni fogok!

Ferdinánd dudált, és a Pintyőke cirkusz, világszám kikanyarodott a mézeskalácsos sátra mögül.

Elhaladtak a csizmadia sátra előtt, ahol egy rúdon sorjáztak a csizmák; útba ejtették a törökmézest, aki egy bárddal vágta a törökmézet; elhagyták a fazekasokat, szűcsöket, a kendőárusokat. A Hétfejű fújta a tüzet, Ferdinánd dudált, a többiek meg éles hangon kiáltozták:

– Megjött a Pintyőke cirkusz, világszám! Káprázatos látnivalók! Csodálatos mutatványok! Egy óra kacagás!

A csizmadia, a törökmézes, a fazekas, a szűcs, a kendőárus tágra nyílt szemmel bámulta a felvonulást. Nem vitás, elég nagy feltűnést keltettek, és mondani sem kell, hogy a gyerekek azonnal felfigyeltek a cirkuszra, és csapatostul követték a menetet.

Pintyőke elégedetten dünnyögött. „Nagyon jó! Az a legfontosabb, hogy a gyerekek jöjjenek. Minden cirkuszigazgató ennek örül a legjobban!”

A gyerekek nevetgélve, ragyogó szemmel mentek a cirkusz után. Közöttük volt természetesen a lacikonyha rőzsehordó gyereke is, hóna alatt egy nyaláb rőzsével, úgyhogy a lacikonyhában megint kialudt a tűz. A lacikonyhás a haját tépte mérgében. De hát ez most egyáltalán nem számított, mivel az emberek a cirkuszt akarták látni, és senki sem kért lacipecsenyét.

A cirkusz végre kiért a vásár közepére. Pintyőke leállította a zenét, vagyis Ferdinándot, és így szólt a cirkuszhoz:

– Bátorság! Mindennek sikerülni kell! Remélem, nincs senkinek lámpaláza?!

Az igazság az, hogy bizony majdnem mindenkinek lámpaláza volt, de nem mondták. Különösen Samu izgult, a kiscsacsi, s mivel jó szíve volt, másokért izgult, a barátaiért. „Csak sikerüljön!” – suttogta magában, és az élőképre gondolt, amit ők fognak előadni.

Pintyőke szétszórta a fűrészport, majd felöltözött a ládából, felhúzta a csizmát, a vállára terítette a selyemköpenyt, a fejére csapta a cilindert, zsebre dugta a két macskát. Majd megigazította Ferdinánd krumpliorrát, és a félkörben álldogáló, várakozó közönség elé lépett. „Zene!” – súgta Ferdinándnak. Ferdinánd dudált, Pintyőke így szólt:

– Mélyen tisztelt publikum! Szeretve szeretett közönség! Az a rendkívüli szerencse ért, hogy bejelenthetem: a Pintyőke cirkusz, világszám megkezdi csodálatos, soha nem látott, soha nem tapasztalt műsorát! Óriási figyelmet kérek! Minden idegszálával figyeljen mindenki, hogy el ne mulasszon semmit!

Pintyőke egyszerre váratlanul vihogni kezdett, hogy hihihi, majd arrébb táncolt, és bocsánatot kért. Az történt ugyanis, hogy egy hangyaboly kellős közepébe lépett, és mivel a csizmája lyukas volt, a hangyák mászkáltak Pintyőke talpán, és csiklandozták. De gyorsan abbahagyta a vihogást, és bejelentette az első számot:

– Mélyen tisztelt publikum, következik az első szám: akrobatamutatvány!

Jobb kezében magasra tartotta a karikát, s a basszuspapagáj forgott, mint a motolla. „Meddig csináljam?” – súgta közben. „Míg el nem szédülsz!” – súgta vissza Pintyőke.

Mikor már szédülni kezdett, a basszuspapagáj abbahagyta a forgást, és meghajolt. Nagy tapsot kapott. Pintyőke megvárta, míg elhalkul a taps, és bejelentette a második számot:

– Szeretve tisztelt közönség! Következik a második szám: Ferdinánd, a zenebohóc!

Ferdinánd középre jött, nagyokat ugrott, közben dudált és fintorgott. A gyerekek jobbra-balra dőltek a nevetéstől, mikor meglátták a bemeszelt arcú, krumpliorrú, fintorgó Ferdinándot.

– Még! Még! Hogy volt! – kiáltozták, és Ferdinánd boldogsága nem ismert határt. Lihegett, már kezdett kifáradni; de adott még egy ráadást.

– Éljen Ferdinánd! Ilyen mókás zenebohócot még nem láttam! – kiáltotta egy gyerek, mikor véget ért a taps.

– Most pedig következik a harmadik szám: Pintyőke, a világhírű bűvész. Kérem a segédemet, hogy hozza be a kellékeket.

Morzsa behozta az asztalt, a kendőt, a varázspálcát. A két macska már, mint tudjuk, ott lapult a jobb, illetve a bal zsebben. Pintyőke megköszönte, majd így szólt:

– Hölgyeim és uraim! A Pintyőke cirkusz, világszám világhírű bűvésze mutatja be a tudományát! Varázsolni fogok! Letakarom ezt a cilindert ezzel a kendővel. Mint Önök is láthatják, a cilinder üres. Egy húzás a varázspálcával jobbra, egy húzás a varázspálcával balra, hókusz-pókusz, csiribi-csiribá! Mi van a cilinderben? Egy nyúl van a cilinderben!

S ráütött először az egyik zsebére, majd a másik zsebére. A két macska a kendő alatt ügyesen bemászott a cilinderbe. Pintyőke ekkor a fülénél fogva kihúzta Mirr-Murrt, és megmutatta a közönségnek. Majd újra körözött a varázspálcával, elmondta a varázsigét, és Oriza-Triznyákot is kihúzta a cilinderből.

A közönség tapsolt, a két macska meg hajlongott. Pintyőke mosolyogva fogadta a sikert.

– Most pedig következik a negyedik szám: a tűznyelés! Nincs valakinek egy szál gyufája?

– Nekem van! – lépett elő a lacikonyhás, és meggyújtott egy szál gyufát.

A Hétfejű fújta, fújta a tüzet mind a hét fejével. A közönség álmélkodott, és egy lépéssel hátrább lépett. Gyönyörű volt a tűz. A Hétfejű ekkor a hatalmas lángot visszaszívta, és becsukta mind a hét száját. Óriási tapsot kapott. A lacipecsenyés vörösre tapsolta a tenyerét, és így kiáltozott:

– Bravó! Bravó! Én igazán tudom értékelni a tüzet!

Pintyőke bejelentette az ötödik számot:

– Következik Balambér, az állatok királya! Most bőgj, Balambér! És vicsorogj is!

Balambér úgy bőgött, hogy az emberek ereiben megfagyott a vér az ijedségtől. És közben vicsorgott is. Nagyon félelmetes volt a csupa lyuk subában! A taps után azonban Balambér barátságosan, szelíden elmosolyodott, hogy ne féljenek tőle a gyerekek. Azok megkönnyebbülve visszamosolyogtak rá.

– Most pedig utolsó számunk következik. Egy élőképet fogunk bemutatni! – mondta Pintyőke.

Előrejött Samu, a kiscsacsi, és letérdelt. Majd jött Bóbice, és ráfeküdt a hátára. Csinnadratta kivonta a kardját, Paprikajancsi pedig mint királyfi, fel akarta ébreszteni Bóbicét. S ekkor történt a baj.

Samu, a kiscsacsi annyira izgult, hogy szinte remegett. S ekkor eszébe jutott, hogy van neki egy varázssípja, amit a szegény embertől kaptak. Biztos, ami biztos, belefújt, s közben erősen arra gondolt, hogy „aludni”, ő úgy értette, hogy Bóbice aludjon, és jól sikerüljön az élőkép. De ezt nem gondolta hozzá, csak azt az egy szót, hogy aludni. S ahogy belefújt a sípba, egyszerre mindenki álmos lett. Ásítoztak, majd lefeküdtek a földre, és elaludtak.

Horkolt az egész vásár. Aludt a csizmadia, a törökmézes, a szűcs, a kendőárus, a mézeskalácsos és a lacikonyhás. Aludtak a gyerekek, és aludtak a lovak, a tehenek, a pulykák és a birkák.

Pintyőke a szemét meresztette, nem értette a dolgot. „Az előbb még mindenki ébren volt, nevettek, tapsoltak. Mi történt?” Majd észrevette a kiscsacsi szájában a sípot.

– Te voltál?

– Én – mondta nagyon megszeppenve a kiscsacsi –, de én jót akartam, hogy sikerüljön az élőkép! Én nem tehetek róla, hogy ők aludtak el, és nem Bóbice.

– Jól van, jól van, nincs különösebb baj, de a cirkusznak mindenesetre fuccs. Szedhetjük a sátorfánkat!

Ekkor látta, hogy lihegve szalad feléjük egy köpcös, bajuszos ember. A bíró volt az, akiért elszaladtak a faluba, hogy jöjjön, mert nagy baj történt.

– A bíró vagyok! – mondta lihegve. – Könyörgök, csináljatok valamit! Hallom, hogy te bűvész vagy, te biztosan fel tudod ébreszteni őket. Nem akarom, hogy a mi falunkon nevessen az egész ország!

Pintyőke megnyugodott. Így már egész másképp áll a dolog, ha a bíró nem a tömlöcbe akarja csukni őket, hanem könyörög. Akkor itt ők vannak nyeregben! Komoly képpel válaszolt:

– Hát esetleg tehetek valamit. De annak ára van!

A bíró megértette.

– Ha felébreszted őket, kinevezlek kisbírónak. Itt a kezem, nem disznóláb, csapj bele!

Pintyőke eltűnődött. „Egész életemben csavarogtam. Hátamon volt a házam, keblemen a kenyerem. Párnám legtöbbször az árokpart volt, takaróm pedig a csillagos ég. Elég volt a vándorlásból! Ez a kisbíróság tetszik nekem. Lesz végre házam, kenyerem, tisztelni-becsülni fognak. S lesz egy jó csizmám is, amelynek nem lyukas a talpa!”

– Elfogadom az ajánlatot!

– Holnap már be is állhatsz kisbírónak – örvendezett a pocakos bíró.

– De van egy feltételem!

– Halljuk!

– A barátaimnak is szerezz állást. Együtt voltunk a rosszban, együtt akarok lenni velük a jóban is!

– Rendben van – mondta a bíró –, a barátaidnak is jó dolguk lesz a faluban, megígérem.

– Ennek örülök! – mondta Pintyőke. – Mert nagyon megszerettük egymást, és nagyon fájt volna, ha el kellene válnunk. Most pedig induljunk!

– És mikor ébreszted fel őket? – mutatott a bíró a hortyogó vásárra.

– Majd ha jó messze leszünk! Nem akarom, hogy megharagudjanak ránk, és első dühükben rajtunk töltsék ki a haragjukat – mondta Pintyőke bölcsen.

A bíró belátta, hogy sok igazság van ebben, és elindultak a falu felé. A falu határában Pintyőke belefújt a sípjába, és erősen arra a szóra gondolt, hogy „felébredni”.

És csodák csodája! A vásár egy szemvillanás alatt felébredt. Egy ideig még dühösen keresték a cirkuszt, amely ezt a csúfságot tette velük.

De Pintyőkéék már a faluban jártak. A bíró bevezette őket egy tiszta, zöld ablakos házba.

– Ez a házatok! – mondta.

Beköltöztek a házba, és még ma is ott élnek, ha meg nem haltak!