Egy kiscsacsi története

Hol volt, hol nem volt, a szoba sarkában, a virágtartón volt egyszer egy kiscsacsi. Samu volt a neve, szürke a bundája, lakkozott a patája, s a füle – ahogy az egy rendes csacsihoz illik is – nagy volt.

Ajándékba hozták, kicsomagolták a selyempapírból, összecsókolták, hogy: „Jaj de kedves kiscsacsi!” – Aztán letették a virágtartóra, s ottfelejtették.

Ő pedig álldogált illedelmesen, visszamosolygott az emberekre, s nézte a szobát, az ablakot, a falon a fényképeket. Különösen a csillár tetszett neki, ahogy este kigyúl, elalszik.

„Ha madár lennék – gondolta magában –, vagy legalább csak légy, egyszóval ha szárnyam lenne, fölrepülnék, s megnézném, hogy mi van benne.”

Egy reggel aztán úgy gondolta, hogy ideje lenne körülnézni egy kicsit, és bemutatkozni. Óvatosan lemászott a virágtartóról, és elindult.

A szekrény volt legközelebb, odaállt elébe, és így szólt:

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

– Én vagyok a szekrény!

Nem volt valami kellemes a hangja, inkább olyan nyikorgó. „Nem baj” – gondolta a kiscsacsi, meghajolt és továbbment.

Odaért az ágyhoz, megállt előtte, és így szólt:

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

– Jé, kiscsacsi! Jaj de kedves kiscsacsi! Én vagyok az ágy!

Az ágynak selymes hangja volt, és látszott, hogy nagyon szeret beszélni. „Az se baj” – gondolta a kiscsacsi, meghajolt és továbbment.

A falnál állt a szék. Odaért a székhez, megállt előtte.

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

Ám a szék nem válaszolt. „Biztosan nem hallotta” – gondolta magában a kiscsacsi, és még egyszer elmondta a mondókáját. Ám a szék most sem válaszolt. „Hiszen ez alszik!” – szólt a kiscsacsi, és lábujjhegyen továbbment.

Egyszer csak visszahőkölt. A meglepetéstől szólni sem tudott. Vele szemben állt egy pont olyan kiscsacsi, mint ő! Szürke volt a bundája, lakkozott a patája.

Végre összeszedte a bátorságát, és közelebb lépett. Úgy tűnt, mintha a másik kiscsacsi is lépett volna egyet.

„Milyen különös” – gondolta a mi kiscsacsink, és így szólt:

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

Ám a másik kiscsacsi nem válaszolt. De különben nem volt barátságtalan.

A kiscsacsi álldogált még egy darabig. Szeretett volna beszélgetni, de úgy látszik, a másik kiscsacsi hallgatag természetű volt. Csak álldogált, és nézett kíváncsian.

– Engem ajándékba hoztak! – törte meg a csendet végül is a kiscsacsi.

De a másik erre se szólt egy szót se.

„Nem baj – gondolta a kiscsacsi –, azért jó, hogy nem vagyok egyedül!” Meghajolt és elindult. Úgy látta, hogy a másik is meghajolt, s elindult valahová.

Kíváncsi volt, hogy hová megy, és visszafordult. De a másik is rögtön megfordult. A kiscsacsi elröstellte magát a kíváncsiskodásért, és gyorsan még egyszer meghajolt. A másik udvariasan biccentett és továbbment.

„Nem baj – gondolta a kiscsacsi –, majd megbarátkozunk, és nagyokat beszélgetünk.”

Körbejárta a szobát, megnézte a képeket, könyveket, egy kicsit meghemperedett a szőnyegen, majd visszamászott a virágtartóra. Kényelmesen elhelyezkedett, és sorra vette új ismerőseit. „Az ott a szekrény, kicsit mogorva, de nem barátságtalan. Az ott az ágy, szép selymes hangja van, és szeret sokat beszélni. Az ott a szék, igaz, hogy alszik. Megvan a csillár is, most sötét.”

Kicsit fölágaskodott, hogy hátha meglátná a másikat. De az nem volt sehol. „Biztosan elbújt – gondolta magában. – Nem baj, majd holnap megkeresem!” És a kiscsacsi elmosolyodott örömében, és egy picit a virágtartónak támaszkodva elaludt.

Egy légy keringett a szobában fáradhatatlanul.

A csillárra repült és – zzz! – máris a szekrény sarkán rezegtette szárnyait.

A kiscsacsi kíváncsian nézte a virágtartóról. S mi tagadás, bizony irigyelte is.

„De jó a légynek! – gondolta magában. – Ide repül, oda repül.”

A légy tovább cikázott a szobában, finoman zümmögött a szárnya.

Egyszer csak valahonnan, talán a sarokból, előugrott egy szőrös, bajuszos, villogó szemű valami, és – hamm! – bekapta a legyet.

A kiscsacsi rettenetesen megijedt. De aztán összeszedte a bátorságát, és így szólt:

– Azonnal engedje el a legyet!

A szőrös, villogó szemű valami kitátotta a száját, és a légy, kicsit megszédülve, kirepült belőle. A szőrös, villogó szemű valami becsukta végre a száját, és mély, morgó hangon megszólalt:

– Ezer egér farkincája! Hát te ki vagy?

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi – válaszolt vékony hangon a kiscsacsi.

– Úgy? Én pedig Mirr-Murr, a kandúr. Ismersz?

– Most már igen – felelte a kiscsacsi.

A kandúr ugrálni kezdett, a fogait csattogtatta.

– A rettenetes egérvadász! – szólt két ugrás között.

– És most mit csinálsz? – kérdezte a kiscsacsi.

– Tornázom – felelte a kandúr. – Hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból!

Valóban félelmetes volt a kandúr, ahogy a szőrét borzolta, fogait csattogtatta.

A kiscsacsi tisztelettel nézte. Észrevette, hogy a légy is előmerészkedik a szekrény tetején, és borzongva le-lepillant.

A kiscsacsi ránézett, de a légy észre sem vette. „Azért nem szép – gondolta egy kicsit megbántva a kiscsacsi –, hogy észre sem vesz. Végül is én mentettem meg!” Aztán a kandúrhoz szólt:

– És hány egeret fogtál már?

A kandúr abbahagyta a szőrborzolást és a fogcsattogtatást, leült, és nagyon szomorú képet vágott.

– Egyet se – suttogta szégyenkezve. – Ez az életem nagy tragédiája. Nincsen egér! Sehol. Se a padláson, se a pincében. Egy se! Egy ilyen icipici se.

Lehajtotta a fejét, és felsóhajtott:

– Tejet eszem. Kenyérrel.

A kiscsacsi úgy hallotta, mintha a légy kuncogott volna a szekrény tetején. Felháborodott.

– A legyet mért kaptad be? – kérdezte, és a szekrény felé nézett. A kuncogás abbamaradt.

– Az illúzió miatt – felelte a kandúr.

– Illúzió? Az mi? – kérdezte a kiscsacsi.

– Elképzelem, hogy a légy az egér. Meglesem, bekerítem, ugrok egy nagyot, és bekapom!

A kiscsacsi együttérzően bólintott. Ez láthatóan jólesett a kandúrnak. Barátságosan dorombolt.

„Nem baj – gondolta magában a kiscsacsi –, hogy nem fog egeret. Attól még egész rendes kandúr. És félelmetes is, mikor tornászik. És a légy jobban teszi, ha fél tőle!”

Eszébe jutott valami, és megmondta a kandúrnak:

– Ha látok egy egeret, szólok neked.

– Nagyon hálás leszek – csillant fel a kandúr szeme. – Igazán nagyon hálás leszek. Akkor majd meglátod, mit tud Mirr-Murr, a kandúr!

Kihúzta magát, peckesen sétált fel-alá, és fogait csattogtatta a légy felé.

A konyhából hangok hallatszottak: „Hol az a macska? Biztosan megint beszökött a szobába! Összetör mindent az a bolond kandúr a folytonos ugrálásával!”

A kandúr sietősen odasúgta a kiscsacsinak:

– Dolgom van! Aztán ha látsz egy egeret, ne felejts el szólni! – És kiszaladt a szobából.

A légy újra kezdte a keringést, szemtelenül zümmögött hozzá, de a kiscsacsi nem figyelt rá, új barátjára gondolt, a kandúrra, és megfogadta, hogy feltétlenül fog szólni neki, ha lát egy egeret.

A kiscsacsinak feltűnt, hogy a szék mindig alszik. Hátát a falnak támasztotta, s átaludta az egész napot. Szép szék volt, a támláját faragások díszítették, a karfája végén két fényes rézgomb csillogott.

„Csak egy percre ébredne fel, hogy bemutatkozhassak neki – gondolta magában a kiscsacsi. – Majd figyelni fogom!”

Egyszer csak a szék megmozdult, mintha nyújtózkodott volna. A kiscsacsi gyorsan lemászott a virágtartóról, odasietett a székhez, és így szólt:

– Én vagyok Samu, a kiscsacsi. És te ki vagy?

– Hogy? Ki van itt? Ja, én vagyok a szék! – És ásított egyet. A kiscsacsi türelmesen várt, míg a szék befejezi az ásítást, és megkérdezte:

– Mitől vagy ilyen álmos?

– Lakodalomban voltam – felelte a szék –, és egész éjjel nem aludtam.

– Lakodalomban? Hát ez nagyon érdekes! Hogy kerültél oda? – kérdezte a kiscsacsi.

– Kölcsönkértek – válaszolta a szék, és lehunyta a szemét.

A kiscsacsit nagyon érdekelte a lakodalom, és egy kicsit megrázta a szék lábát.

– Mi az? Ki van itt? – ébredt fel a szék.

– Én vagyok – szólt a kiscsacsi. – Nem mesélnél valamit a lakodalomról?

– Szívesen – felelte a szék. – Az úgy kezdődött, hogy kölcsönkértek.

„Ezt már hallottam” – gondolta a kiscsacsi, de nem szólt közbe, nehogy megharagudjon a szék.

– És bevittek egy nagy-nagy szobába. A szobában állt egy hosszú-hosszú asztal. Az asztalon volt sok-sok tányér. És a tányéron volt sok-sok…

A szék ásított egyet, és elaludt.

A kiscsacsi nem tudta, hogy mit csináljon. De mert nagyon érdekelte a lakodalom, óvatosan megrázta a szék lábát.

– Mi az? Ki az? Ja… – ébredt fel a szék. – Hol is hagytam abba?

– A tányéron volt sok-sok… – emlékeztette a kiscsacsi.

– Csont! – vágta rá a szék.

– Csont? – hökkent meg a kiscsacsi.

– Ja … – mondta a szék – csont az később volt, mikor már lerágták róla a húst. Aztán jöttek a vendégek, engem a főhelyre állítottak. A menyasszony ült rám. Bizony! – dicsekedett a szék. – Aztán jött egy ember, szalag volt a kalapján, és verseket mondott.

– Milyen verseket? – kérdezte a kiscsacsi.

– Várj csak. Mindjárt eszembe jut – mondta a szék.

 

Ma itt mindenki nevessen, a fazékba beleessen!

 

– Biztos, hogy így volt? – kérdezte a kiscsacsi.

– Biztos! – felelte megsértődve a szék. – Ha nem hiszed, nem mesélek tovább!

– Hiszem, hiszem – szólt a kiscsacsi. – Csak mondjad!

– És aztán táncoltunk. Ha láttad volna, milyen szépen táncoltunk! A piszkafa ugrott középre, derékon kapta a seprűt, s úgy járták a csűrdöngölőt!

– Hol? A szobában? – kérdezte a kiscsacsi.

– Nem – mondta a szék –, a kamrában. Minket kivittek. Kellett a hely bent. De a zene azért behallatszott. És a zsírosbödön énekelt mély hangon. Várj csak, ezt énekelte:

 

Dönödönö-dön, éljen a bödön!

 

– Nagyon szép – mondta a kiscsacsi.

– Várj csak – mondta a szék –, a tejescsupor is énekelt:

 

Por-por-por, éljen a csupor!

 

Ezt énekelte. Áá! – ásított a szék. – Ennyire emlékszem a lakodalomból.

– Nagyon érdekes volt – szólalt meg a kiscsacsi. – És te igazán nagyon fontos helyen álltál!

– Ugye? – kérdezte a szék. – Most már érted, hogy miért vagyok olyan álmos?

„Eltúlzod ezt az álmosságot!” – gondolta magában a kiscsacsi, de nem mondta meg a széknek.

Megköszönte a beszélgetést és elbúcsúzott, de a szék nem válaszolt, már az igazak álmát aludta.

Egy pamutgombolyag gurult be a szobába a félig nyitott ajtón. Mirr-Murr, a kandúr szaladt utána, rugdosta, és teli torokból kiáltozott:

– Passzold le! Lődd kapura! Góóól!

A kiscsacsi kíváncsian nézte a virágtartóról. Előrehajolt, hogy jobban lásson, de Mirr-Murr nem törődött vele, folytatta a rugdosást és az ordítozást.

A kiscsacsi nem bírta tovább a hallgatást, megkérdezte:

– Mit csinálsz, Mirr-Murr?

Mirr-Murr foghegyről válaszolt:

– Focizok! Én vagyok a gólkirály!

A kiscsacsi nem értette egészen, de nem akart teljesen tudatlannak látszani, és bólintott. Nagyon szeretett volna játszani ő is, de Mirr-Murr olyan fölényesen viselkedett! „Gólkirály! – gondolta magában. – Én még sosem voltam gólkirály!”

Megvárta, míg Mirr-Murr közelebb jön, és megkérdezte:

– Ezt ketten nem játszhatják?

– De – felelte Mirr-Murr –, te leszel a közönség.

– Jó – mondta örömmel a kiscsacsi. – Mit csináljak?

– Maradj a helyeden, és kiabálj! – felelte Mirr-Murr.

– Mit kiabáljak? – kérdezte a kiscsacsi.

Mirr-Murr türelmetlenül válaszolt:

– Hát azt, hogy: passzold le! Meg: lődd kapura! Meg: góóól! Ennél egy kicsit ugrálhatsz is. Most támadásba lendülök! – folytatta Mirr-Murr, és újra elkezdte rugdosni a pamutgombolyagot, rohangált vele ide-oda a szobában.

A kiscsacsi meg elkezdte kiabálni, hogy: „Passzold le! Lődd kapura! Góóól!” – és ugrált a virágtartón.

„Egészen érdekes játék ez! – vigasztalta magát. – Majd jól megfigyelem, és legközelebb én leszek a gólkirály!”

A sok rugdosástól a pamutgombolyag kezdett meglazulni, a szál vége kicsúszott. A kandúr azonban annyira beleélte magát a játékba, hogy nem vette észre. És bizony, egyszer csak teljesen kibomlott a gombolyag, és Mirr-Murr belegabalyodott. A szál rátekeredett mind a négy lábára, hogy moccanni sem bírt.

A kiscsacsi nem értette, de azért lelkesen kiabált:

– Passzold le! Lődd kapura!

Mirr-Murr megzavarodva ráncigálta az összekuszálódott pamutot, szeretett volna kiszabadulni, de csak annál jobban belegabalyodott.

A kiscsacsi tele torokból biztatta:

– Góóól! – És egy kicsit ugrált hozzá.

Mirr-Murr nagyon dühösen nézett, s rámordult a kiscsacsira:

– Samu! Hagyd már abba ezt a buta kiabálást!

A kiscsacsi megsértődve elhallgatott. „Így is jó – gondolta magában –, én el is hallgathatok!” – és nézni kezdte a csillárt.

Mirr-Murr egyre dühösebben rángatta, húzgálta a pamutot, de nem tudott belőle kiszabadulni. Végre fáradtan, csüggedten leült a földre.

A kiscsacsi odapillantott, de aztán tüntetően újra a csillárt kezdte bámulni.

Mirr-Murr vékony, könyörgő hangon megszólalt:

– Hm. Segíthetnél. Hallod?

A kiscsacsi ránézett.

– Úgy gondoltam – folytatta Mirr-Murr –, hogy megkereshetnéd a szál végét.

A kiscsacsi megsajnálta. Olyan ügyefogyott volt a kandúr képe! Lemászott a virágtartóról, és keresgélni kezdte a szál végét.

– Megvan! – szólt.

– Bogozd ki – kérte Mirr-Murr.

– Legközelebb, ugye, én is lehetek gólkirály? – kérdezte a kiscsacsi, és kibogozta Mirr-Murrt.

Mirr-Murr ránézett, hogy nem csúfolódik-e, de a kiscsacsinak nagyon barátságos volt az arca.

– Igen – mondta Mirr-Murr –, legközelebb te leszel a gólkirály. Én pedig – csillant fel a szeme – Gólzsák leszek, a híres kapus!

Egymásra nevettek, majd Mirr-Murr sietve összenyalábolta a pamutot, és kiszaladt vele a szobából.

A kiscsacsi a virágtartón éppen szunyókálni kezdett, mikor lépteket hallott a szobában. Kinyitotta a szemét, hát mit látott? Alig akart hinni a szemének! A szoba közepén egy kisegér szaladgált izgatottan ide-oda, aztán leült a szőnyegre, s elkezdett bőgni. Csak úgy potyogtak a könnyei.

A kiscsacsi várt egy kicsit, míg az egér abbahagyja a bőgést, és megkérdezte:

– Hát te hogy kerülsz ide?

A kisegér megtörülgette a szemét, és hüppögve válaszolt:

– Eltévedtem. Bújócskát játszottunk. És én jól el akartam bújni. Öh-öh-öh!

S a kisegér újra elkezdett bőgni. A kiscsacsi éppen vigasztalni akarta, mikor kaparászást hallott az ajtón.

„Ez csak Mirr-Murr lehet!” – gondolta, és megijedt, hogy mi lesz most? Figyelmeztetni akarta a kisegeret, de az nem volt sehol. Nézelődött, s látta, hogy a kisegér elbújt a varrókosár mögé.

De ekkorra már kinyílt az ajtó, s Mirr-Murr jött be rajta szimatolva.

– Szervusz, Mirr-Murr! Mit csinálsz? – próbált társalogni vele a kiscsacsi, hogy elterelje a figyelmét.

– Szaglászok. A nyomok erre vezetnek! – mondta Mirr-Murr, és nagyon harciasnak látszott.

– Milyen nyomok? – kérdezte a kiscsacsi.

– Egérnyomok! – válaszolta Mirr-Murr.

– Á – mondta a kiscsacsi –, tévedsz te. Biztosan tévedsz.

Ám Mirr-Murr nem válaszolt rá semmit. Veszélyesen közeledett a varrókosárhoz. A kiscsacsi nagyon izgatott lett. Nem tudta, hogyan beszélje le Mirr-Murrt az egérvadászatról. „Valamit ki kellene találni! Valamit ki kellene találni!” – hajtogatta magában, de nem jutott eszébe semmi.

Szemével megkereste a kisegeret, inteni akart neki, hogy fusson el. De a kisegérnek esze ágában sem volt elfutni.

Hirtelen mozdulattal kikapta a gyűszűt a varrókosárból, a fejére csapta, egy kötőtűt kihúzott a pamutgombolyagból, és kiugrott Mirr-Murr elé.

Mirr-Murr rettenetesen megijedt. Hátrahőkölt. A kisegér összeráncolt szemöldökkel tartotta felé a kötőtűt.

– Ö, ö – szólalt meg végre Mirr-Murr –, erre jártam.

– Örvendek a szerencsének – mondta vékony hangon a kisegér.

– Hehe – nevetgélt Mirr-Murr, s óvatosan hátralépett.

Ám a kisegér nem tágított, ment utána, s Mirr-Murr orrát célozgatta a kötőtűvel.

– Nem lehetne ezt az izét arrébb vinni? – kérdezte Mirr-Murr. – Még megkarcolod vele az orromat!

Nagyon nevetséges volt Mirr-Murr, ahogy kapkodta a fejét, és hátrafelé sompolygott. A kiscsacsi megsajnálta és közbeszólt:

– Még nem is mondtad, hogy mi a neved.

– Cin-Cin a nevem – mondta a kisegér. – A macskák réme! – tette hozzá.

„Nono – gondolta magában a kiscsacsi –, túlzásba viszed te ezt a hősiességet! Egy nagyszájú kisegér vagy, ez az igazság. Várj csak!”

S a kiscsacsi elváltoztatta a hangját, és nyávogott egyet: „Nyáuuu!”

Cin-Cin rémülten eldobta a kötőtűt, és a varrókosár mögé szaladt.

– Gyere elő, te buta! – mondta neki a kiscsacsi. – Ne félj! Csak én nyávogtam.

Min-Murr zavartan köhécselt.

– Na gyere – mondta aztán –, nem bánt senki. Csak játszottunk. De te nem érted a tréfát.

A kiscsacsi rámosolygott Mirr-Murra. „Mégiscsak derék kandúr ez a Mirr-Murr – gondolta magában –, nem akarta bántani az egeret. Csak játszott!”

Cin-Cin előbújt a varrókosár mögül, és sírásra görbült a szája.

– De hogyan találok én haza?

– Jó, jó. Csak ne bőgj – mondta a kiscsacsi –, majd Mirr-Murr hazavisz. Ugye, Mirr-Murr?

– Ühüm – morgott Mirr-Murr.

A kiscsacsi ránézett.

– Jól van, ülj a hátamra – mondta barátságosan Mirr-Murr.

Cin-Cin elbúcsúzott a kiscsacsitól, felkapaszkodott Mirr-Murr hátára, s elmentek.

A kiscsacsi nagyon örült, hogy így végződött ez a dolog, nézte őket, míg el nem tűntek az ajtó mögött, elmosolyodott, és visszamászott a virágtartóra.

Nyitva volt az ablak; szellőztettek, és nyitva felejtették. A szobába különös illatok áramlottak be, sose hallott lárma, zaj csapta meg a kiscsacsi fülét.

Izgatottan fészkelődött a virágtartón, és kíváncsian bámulta az ablakot. Kék eget látott, fehér felhők úsztak rajta.

„Repülnek, mint a madarak – gondolta magában –, és magasabban, sokkal magasabban, mint a légy!”

Egyszer csak az ablakpárkányra szállt valami. Fekete gombszeme volt és apró csőre. Jobbra nézett, balra nézett, bekukkantott a szobába, ugrált egy picit cérnavékony lábain, aztán hátravetette a fejét, és elkezdett fütyülni.

Csodálatosan fütyült. A kiscsacsi ámult-bámult, a száját is nyitva felejtette, úgy hallgatta.

Mikor vége lett a füttynek, felsóhajtott.

– De gyönyörű!

A Gombszemű, apró csőrű kedvesen rámosolygott Samura, a kiscsacsira.

– Tavasz van, azért – mondta. És újra elkezdett fütyülni.

Mirr-Murr sompolygott oda a virágtartóhoz, kicsit meghúzta a kiscsacsi lábát, és súgva kérdezte:

– Mi ez a fütyörészés itt?

– Tavasz van, hallod, tavasz van! Azért – súgta vissza a kiscsacsi. – Hallgasd te is. Ugye, milyen gyönyörű?

– Tavasz, tavasz – morogta Mirr-Murr. – Azért még nem kellene ilyen rondán fütyülni!

– Irigy vagy – súgta a kiscsacsi –, mert te nem tudsz ilyen szépen fütyülni.

– Én? – kérdezte Mirr-Murr. – Ez is valami? Na várj csak! Figyelj rám!

Megfeszítette a lábát, hátravetette a fejét, és elkezdett rettenetesen nyávogni.

– Nyáu! Nyáu! Nyáu!

A Gombszemű, apró csőrű megriadva abbahagyta a fütyülést, a kiscsacsi pedig rémülten befogta a fülét.

De Mirr-Murr nem hagyta abba, csak amikor kifogyott a szuszból. Leült a hátsó lábára, és diadalmas arccal körülnézett.

– Na? Milyen volt?

A kiscsacsi nem válaszolt, a Gombszeműre nézett. Az vidáman ugrált cérnavékony lábain, és hahotázott.

A kiscsacsi is elnevette magát. „Nahát, ez a Mirr-Murr – gondolta magában –, jól felsült a tudományával!”

Mirr-Murr sértődött ábrázattal nézte a nevetgélő Gombszeműt meg a kiscsacsit.

– Mit nevettek? – kérdezte sértődötten. – Igazán nem értem, mit nevettek!

– Semmit. Most már igazán semmit! – válaszolta a kiscsacsi. – De olyan furcsa volt, mikor te fütyültél. Hallgassuk inkább a Gombszeműt! – tette hozzá. – Fütyülj még valamit a tavaszról! – szólt fel az ablakpárkányra a Gombszeműnek.

A Gombszemű bólintott, és elkezdett trillázni szép, ezüstös hangon.

Az volt az énekében, hogy vége van a télnek, a hidegnek, nem kell többé fázni, vacogni az eresz alatt a szellős kuckóban. Az volt az énekében, hogy már kinyílt az ég, mint valami óriási ablak, és besüt rajta a napsugár dombra, rétre, virágra, boldog cinkékre, rigókra.

A kiscsacsi sok mindent nem értett belőle, mert hiszen végeredményben egy tapasztalatlan, szobába-zárt szürke kiscsacsi volt.

Meg is kérdezte Mirr-Murrtól:

– Te érted ?

– Értem – válaszolta Mirr-Murr. – Ez a tavasz, mikor már a fákra is lehet mászkálni, meg ilyesmi – tette hozzá, és már egyáltalán nem volt mérges, amiért kinevették.

A Gombszemű befejezte a fütyülést, és barátságosan meghajolt.

– Ne menj még! – kérte a kiscsacsi.

A Gombszemű elmosolyodott, és így válaszolt:

– Mennem kell. Még nagyon sok nyitott ablak van, ahol be kell jelentenem a tavaszt.

Azzal megcsattogtatta a szárnyait, körözött egy kicsit az ablak előtt, majd elrepült, egyre kisebb lett, akkora, mint egy gombostű feje, s végül mint egy jelenés, eltűnt a kiscsacsiék szeme elől.

Mirr-Murr jött be nagy csörömpöléssel az ajtón, egy vízzel teli lavórt húzott maga után. A szoba közepére állította, és nevetve nézett fel a virágtartón álldogáló kiscsacsira.

– Figyelj jól, ilyet még nem láttál! – szólt neki. Azzal kiszaladt, és egy csomó újságot hozott be.

A kiscsacsi kíváncsian nézte, hogy mit mesterkedik Mirr-Murr. Aztán megkérdezte:

– Mit csinálsz, Mirr-Murr?

– Tengeri csatát vívok – válaszolta Mirr-Murr.

„Tengeri csatát – morfondírozott magában a kiscsacsi –, ilyet én még nem is hallottam!” És borzasztó kíváncsian figyelte a kandúrt.

Mirr-Murr pedig összehajtogatta az újságpapírt, hajókat csinált belőle, mikor kész lett egy, beletette a lavórba.

– Ezt most vízre bocsátjuk – tette hozzá ilyenkor. A lavór nemsokára teli lett papírhajókkal. Volt ott kisebb, nagyobb, hegyes orrú meg széles testű, igazán nagyon változatos formájú hajókat gyártott Mirr-Murr.

Mikor készen lett velük, elkezdett kutatni a szemével a szobában.

– Mit keresel? – kérdezte a kiscsacsi.

– A legyet – felelte Mirr-Murr. – Kinevezném hajóskapitánynak.

De a légy nem volt sehol.

„Biztosan elbújt – gondolta a kiscsacsi. – Lehet, hogy nem akart hajóskapitány lenni? Én szívesen lennék, de engem ilyesmire sosem kérnek meg.”

Mirr-Murr is abbahagyta a keresést.

– Nem baj – legyintett. – Pedig jó kalóz lett volna. Mert hogy olyan fekete – tette hozzá. – A kalózok mind feketék! Nem nagyon szeretnek mosdani. Csak ha elsüllyesztik őket.

És Mirr-Murr elkezdett rettenetes pofákat vágni. Vicsorgatta a fogát, és meresztette a bajuszát. Csinált papírból egy csákót, a fejére csapta, és azt mondta:

– Akkor én leszek a kalóz. És mind elsüllyesztem!

A kiscsacsi kicsit beljebb húzódott a virágtartón, és úgy nézte Mirr-Murrt. „Milyen jó – gondolta magában –, hogy mégsem lettem hajóskapitány!”

Mirr-Murr pedig elkezdte süllyeszteni a hajókat. Rájuk csapott a mancsával, és a papírhajók szép lassan mind elsüllyedtek.

Csak egy hajó, a legnagyobb úszkált még a lavórban, azt Mirr-Murr sehogyan sem találta el.

Mindig mellé csapott, a hajó balra úszott. Roppant ügyesen mindig kikerülte Mirr-Murr mancsát.

A kiscsacsi érdeklődve figyelte, és egyszer csak észrevette, hogy van valaki a hajón. Jobban odanézett, s nem hitt a szemének! Úgy bizony! A légy volt! S mintha csúfondárosan nevetett volna.

Mirr-Murr pedig egyre dühösebben vadászott a hajóra. Izgatottan szaladgált körbe a lavór körül, s leste, hogy honnan tudna rácsapni. Egyszer csak összehúzta magát, ugrott egy nagyot, és – zutty! – beleesett a vízbe.

A kiscsacsi megijedt, gyorsan lemászott a virágtartóról, és odament a lavórhoz.

– Beleestél? – kérdezte, de aztán rögtön rájött, hogy felesleges volt a kérdés.

Mirr-Murr az első ijedtség után végre felállt a lavórban, és így szólt:

– Nem akarsz fürdeni? Nagyon egészséges a tengeri fürdő!

A kiscsacsi megrázta a fejét.

– A légy volt! – mondta izgatottan. – A légy volt a hajón!

– Á, nem érdekes, egy cseppet sem érdekes! – mondta Mirr-Murr.

– Azt már el is felejtettem. Most strandolok.

Mosolyogni próbált, de bizony nem sikerült. Fázott, és vizes volt, és elkezdett vacogni a foga.

– Se-se-segíts! Segíts kimászni! – mondta végül.

Kintről hangok hallatszottak: „Hol a lavór? – kérdezte valaki. – Az előbb még itt volt a konyhában!”

– Gyo-gyo-gyorsan! – vacogta Mirr-Murr.

A kiscsacsi odaállt szorosan a lavórhoz, Mirr-Murr belekapaszkodott a nyakába, és kimászott. Kicsit összevizezte a kiscsacsit, de az nem bánta.

Mirr-Murr fogta a lavórt, és húzni kezdte kifelé. Az ajtóból visszaszólt:

– Különben igazad volt. Fürödni csak nyáron lehet! Ilyenkor még nem olyan jó! Hapci, hapci! – tüsszögött nagyokat, majd kiment.

A kiscsacsi visszamászott a virágtartóra, és szívből sajnálta Mirr-Murrt, amiért beleesett a vízbe. De aztán el is mosolyodott, mikor eszébe jutott, hogy milyen furcsán nézett ki a kandúr, mikor vacogott a lavórban.

„A kalóz – gondolta magában –, a híres kalóz! Mégis belepottyant a vízbe!”

Szép napfényes délután volt. A kiscsacsi a virágtartón állva nézte egy betévedt napsugár útját. A vékony csík először a szőnyegen futott végig, majd felmászott a falon, megcsillant a fényképen, s végül megpihent a csilláron.

„Érdekes – gondolta magában a kiscsacsi –, szárnya sincs, és mégis fel tud menni a csillárig!”

A nézelődést Mirr-Murr zavarta meg. Bejött az ajtón, valami furcsa gömb volt nála, a feje fölött tartotta.

A kiscsacsi megszólította:

– Nézd csak, Mirr-Murr! A napsugár! Szárnya sincs, és mégis repül!

Mirr-Murr nem sok ügyet vetett a napsugárra.

– Tudod mit – mondta –, mi is fogunk repülni.

A kiscsacsi elámult, és nagyon izgatott lett.

– De hát hogyan? – kérdezte. – Nincsen szárnyunk.

– Látod ezt? – szólt Mirr-Murr a gömbre mutatva.

– Mi ez? – kérdezte a kiscsacsi.

– Ez lesz a mi szárnyunk! – felelte Mirr-Murr.

A kiscsacsi nézegette a gömböt, de hát az sehogyan sem hasonlított szárnyra. A légynek – hiszen jól megfigyelte – egészen másmilyen szárnya volt.

Ám Mirr-Murr nem sokat magyarázkodott, csak foghegyről vetette oda, hogy ez léggömb, minden gyerek tudja, s azt is, hogy ha elengedik, fölrepül. Munkához is látott rögtön, a léggömböt a virágtartóhoz kötötte, és előhúzta a kalapdobozt a sarokból, kidobta belőle a kalapot, és így szólt:

– Na, ez jó lesz. Ez lesz a kosár!

A kiscsacsi ott téblábolt körülötte, mindenképpen segíteni akart. Nagyon szeretett volna repülni.

Mirr-Murr madzagot fűzött a kalapdobozba, s rákötötte a léggömböt.

– Szállj be gyorsan! – kiáltotta a kiscsacsinak. – Indulunk!

A kiscsacsi dobogó szívvel mászott a kalapdobozba, Mirr-Murr utánaugrott.

Vártak, ám a kosár nem mozdult. A kiscsacsi megkérdezte:

– Igazán fogunk repülni?

Mirr-Murr zavartan nézelődött, rázogatta a kalapdobozt, aztán felderülve a fejére csapott.

– Hát persze – mondta –, elfelejtettem eloldani! – Eloldotta a léggömböt a virágtartóról, és a kalapdoboz, csodák csodája, elkezdett emelkedni!

A kiscsacsi borzasztó izgatott lett.

– Repülünk! – suttogta. – Repülünk, mint a légy.

Mirr-Murr bólintott, és kormányozgatta a léghajót. Ha jobbra dűlt, jobbra mentek, ha balra dűlt, akkor balra.

A szekrény sarka felé igyekeztek, s szerencsésen ki is kötöttek rajta. A kiscsacsi borzongva pillantgatott lefelé. Megnézte a szőnyeget, az ágyat, a székeket s a virágtartót. Csodálatos volt ilyen magasból látni őket!

Közben Mirr-Murr kutató pillantásokkal nézett körül a szekrény tetején. A legyet kereste.

A légy gyanútlanul aludt. Lábát a feje alá húzta, szárnyával betakarózott. Mirr-Murr, mikor észrevette, kiugrott a kalapdobozból, és elindult a légy felé. Ám a kalapdoboz is elindult a lendülettől, egyre távolabb repült a kiscsacsival a szekrény sarkától.

Mirr-Murr ott maradt a szekrény tetején, s a légy is felébredt, megzavarodva zümmögött, mikor meglátta Mirr-Murrt, aztán gyorsan elrepült.

A léghajó a csillár felé tartott. A kiscsacsi boldogan kapaszkodott a dobozba. „Most megnézem a csillárt” – gondolta magában.

De aztán eszébe jutott Mirr-Murr. Hiszen ő ott maradt a szekrény tetején. Látta is, hogy integet neki a kandúr kézzel-lábbal, meg kiabál, hogy: „Hahó, gyere vissza!”

Igen ám, de hogy?

Mirr-Murr valamit mutogatott, hogy dőljön jobbra meg balra.

A kiscsacsi még egyszer megnézte a csillárt. „Pont olyan, mint lentről – gondolta magában –, csak nagyobb.” Aztán jobbra dőlt meg balra, s szépen visszakormányozta a léghajót a szekrény tetejére.

Mirr-Murr boldogan beleugrott, megölelte a kiscsacsit örömében.

– Már azt hittem, hogy itt fogom tölteni a telet – mondta.

– De hogy megyünk vissza a földre? – kérdezte a kiscsacsi.

– Bízd csak rám! – mondta Mirr-Murr, azzal elővett egy gombostűt, s beleszúrta a léggömbbe. A levegő lassan szivárogni kezdett a léggömbből, ők pedig szépen leereszkedtek a szőnyegre.

Igaz, leszállásnál egy kis baj történt, mert pont a kalapon kötöttek ki. Mirr-Murr azonban nem sokat törődött vele, belegyömöszölte a dobozba a kalapot, a léggömböt meg hóna alá csapva, elbúcsúzott a kiscsacsitól.

A kiscsacsi sokáig merengett még a repülésen. Mosolyogva nézte a csillárt. „Ott voltunk – gondolta magában. – Lepipáltuk a legyet!”

A kiscsacsi délelőtt sétált egy kicsit a szobában. Elment a szekrényig, bekukucskált az ágy mögé.

Hát az ágy mögött talált valamit, papírból volt, ki lehetett nyitni, és képek voltak benne.

„Na, ezt megnézem!” – gondolta magában a kiscsacsi, a hóna alá csapta, felmászott vele a virágtartóra, és nézegetni kezdte a képeket.

Észre se vette, hogy Mirr-Murr lopakodik be a szobába.

A kandúr köszönt, aztán kiszaladt.

Mikor újra visszajött, valami furcsa volt a szemén, s mintha bizonytalanul lépkedne.

A kiscsacsi meg is kérdezte:

– Mi van a szemeden?

– Szemüveg – mondta Mirr-Murr. – Látom – folytatta tovább –, hogy könyv van nálad, olvasni akarok.

– Te olvasni is tudsz? – kérdezte csodálkozva a kiscsacsi.

– Igen – mondta Mirr-Murr –, de csak szemüveggel.

A kiscsacsi lemászott a virágtartóról, és odanyújtotta a könyvet Mirr-Murrnak.

– Olvass nekem belőle valami szép mesét! – kérlelte szelíden.

A kandúr nyúlt a könyv után, de mintha nem látott volna jól, egészen másfelé nyújtotta a mancsát. A kiscsacsi csodálkozott, de végre Mirr-Murr kezébe nyomta a könyvet, és várakozva leült a szőnyegre.

Mirr-Murr megigazította a szemén a szemüveget, kinyitotta a könyvet, és megköszörülte a torkát.

A kiscsacsi látta, hogy a ló, amelyik a könyvre volt rajzolva, mintha fordítva állna. De nem szólt, várta a mesét. Mirr-Murr dünnyögött magában, a szemüvegét igazgatta, a torkát köszörülte.

A kiscsacsi megszólalt:

– A ló.

– Mi van a lóval? – kérdezte Mirr-Murr.

– Égnek áll a lába – mondta a kiscsacsi.

– Biztosan alszik – mondta Mirr-Murr. – Ne zavarj!

A kiscsacsi hallgatott egy darabig, aztán így szólt:

– Nem alszik. Nyitva van a szeme!

– Kinek ? – kérdezte Mirr-Murr.

– A lónak – mondta a kiscsacsi.

– Milyen lónak? – kérdezte Mirr-Murr.

– Amelyik a könyvön van – válaszolta a kiscsacsi.

Mirr-Murr odanézett, elpirult, zavartan krákogott, aztán megfordította a könyvet.

– Kölcsönszemüveg – mondta végül. – Ezzel nem látok olyan jól.

– Hát tedd le! – mondta a kiscsacsi.

– Igazad van – szólt Mirr-Murr, letette a szemüveget, és megkönnyebbülten felsóhajtott. S elkezdte betűzni az írást: – „Hol volt, hol nem volt…”

A kiscsacsi figyelt.

– „Volt a héten egy ló!” – folytatta Mirr-Murr.

– Hol? – kérdezte a kiscsacsi.

– A héten – mondta Mirr-Murr. – Tudod, ez olyan, mint a múlt héten meg a jövő héten!

A kiscsacsi nem értette.

– „És ott füvet legelt…” – betűzte Mirr-Murr, aztán megállt, letette a könyvet.

– Ezt én sem értem – mondta.

A kiscsacsi félénken megszólalt:

– Nem a réten volt az a ló?

– Réten? – kérdezte Mirr-Murr. – Lehet. Mégsem látok jól szemüveg nélkül.

– De egészen jól olvasod – biztatta a kiscsacsi. – Folytasd!

Mirr-Murr hálásan rámosolygott, és felolvasta a mesét. Itt-ott döcögve ment, mert Mirr-Murr bizony nem ismert minden betűt, de azt a részét kitalálták, és így egész jól elszórakoztak.

A baj csak az volt, hogy a végén bizony a kiscsacsinak elnehezedtek a szempillái, és mi tagadás, elaludt. Olyan sokáig tartott, míg Mirr-Murr betűzgette a mesét.

Mirr-Murr felnézett, először megsértődött, majd elmosolyodott az alvó kiscsacsin. Hóna alá csapta a könyvet, és lábujjhegyen kiment.

De nemsokára visszajött: a szemüveget itt felejtette. Feltette a szemére, és tapogatózva, mint a rövidlátók, kitámolygott a szobából.

Mirr-Murr, a kandúr sompolygott be a szobába, felébresztette a kiscsacsit a virágtartón, és jó reggelt köszönt neki.

– Gyere gyorsan, most nincs itthon senki! Mutatok valamit – sürgette.

– Hová? – kérdezte a kiscsacsi.

– A konyhába – válaszolta Mirr-Murr.

Útnak indultak, a kiscsacsi észrevette, hogy a légy is kidugta a fejét a szekrény tetején, és utánuk jött.

Ment, ment a kis csapat. Elöl Mirr-Murr, a kandúr, utána a kiscsacsi, s felettük repült a légy.

– A legyet nem hívtam! – morgott Mirr-Murr.

– Hadd jöjjön ő is – szólt a kiscsacsi.

A konyha csodálatos volt! Rézedények villogtak, üvegtálak csillogtak. A kiscsacsi ámult-bámult.

Mirr-Murr azonban továbbhúzta, s a kályha mögül előkotort egy szép piros bársonytakarót. A kiscsacsi dicsérte is, tetszett neki a bársonytakaró.

– Névnapomra kaptam – mondta Mirr-Murr. – A tisztelőimtől!

A légy rászállt a kályhára, és megnézte a bársonytakarót. A kiscsacsi várta, hogy majd megdicséri, mert hiszen valóban nagyon szép volt a piros bársonytakaró. Ám a légy egy szót sem szólt. Sőt úgy tűnt, mintha gúnyosan nevetett volna, és elrepült.

Mirr-Murrnak láthatóan nem esett jól a légy viselkedése.

– Nagyon szép takaró – dicsérte tovább a kiscsacsi –, és jó puha.

Ám a kandúr a legyet figyelte. A légy fölrepült az asztalra, ahol egy tányéron tejszínhab állt, és elkezdett torkoskodni.

– Azonnal hagyd abba! – kiáltott rá Mirr-Murr.

A kiscsacsi is mérgesen csóválta a fejét. „Mégsem illő – gondolta –, hogy meghívják valahová, és azonnal torkoskodni kezd!”

A légy azonban oda se figyelt rájuk, folytatta a lakmározást.

Mirr-Murr fenyegetően meresztette a bajszát, és a légy felé csapott. A légy zümmögve felrepült, de a tányér a kandúr fejére esett. Csupa tejszínhab lett Mirr-Murr.

Prüszkölve, krákogva mosta magáról a habot, a kiscsacsi segített neki.

– Nahát, ez a légy! – mondta.

Mirr-Murr nagy nehezen letörölte fejéről a tejszínhabot, és felmérte a pusztulást. Hát bizony, a tejszínhab kiömlött, a tányér összetört.

Szemével a legyet kereste. A légy eltűnt.

Ám ekkor hangok hallatszottak az ajtó felől.

– Gyere gyorsan! – súgta a kandúr, kézen fogta a kiscsacsit, és egy ládához húzta. Fölnyitotta a láda tetejét, és belemásztak. Elöl Mirr-Murr, utána a kiscsacsi.

A ládában nagyon sötét volt. Kucorogtak egy jó darabig, szólni se mertek.

A konyhában nagy ribillió volt a kiömlött tejszínhab miatt.

A kiscsacsi hallotta a sötétben, hogy Mirr-Murr dühöng a légyre.

Egyszer csak érezték, hogy valaki fölemeli a ládát, és elindul velük.

– Hát ez mi? – kérdezte ijedten a kiscsacsi.

– Utazunk – felelte Mirr-Murr. De a hangja nem hallatszott ijedtnek. Sőt egyre vidámabb lett. – Semmit se félj – mondta –, míg engem látsz! Én már utaztam. Nagyon érdekes dolog!

A kiscsacsi nem szólt semmit, csak magában gondolta, hogy nem látja ugyan Mirr-Murrt, de már nem fél. És az utazás valóban jó dolog lehet. És mindenesetre itt van Mirr-Murr, aki tapasztalt macskának látszik, és akiben megbízhat.

És mert sötét volt, s a láda kellemesen ringatózott, hát mi tagadás, szépen elaludt.

A ládát, amelyben Mirr-Murr, a kandúr és a kiscsacsi rejtőzött, a szomszéd nagyfiúra bízták, hogy adja fel a postára. Ám Jóska, így hívták a fiút, átfocizta a délutánt, s csak este jutott eszébe a láda. De a posta már zárva volt, így hát hazavitte.

Letette a lomos szobába, és így szólt:

– Majd holnap elviszem!

Aztán csend lett. A kandúr már éppen ki akart mászni, mikor hangok hallatszottak. A kiscsacsi visszahúzta Mirr-Murrt.

– Pszt! – súgta. – Hallgasd csak!

Hallgatóztak, a lélegzetüket is visszatartva.

– Az ördög vigye el! – mérgelődött valaki. – Nem tudok kimászni alóla. Pont rátették a lábamra ezt a ládát!

– Emeljük csak meg! – szóltak mások is. – Hó-rukk!

A láda egy kicsit megbillent.

– Másszunk ki – súgta a kiscsacsi –, segítsünk nekik.

Mirr-Murr felemelte a láda tetejét, és kiszólt:

– Várjatok! Kimászunk, és segítünk nektek!

S azzal kiugrott a ládából, kisegítette a kiscsacsit is, majd felemelték a láda sarkát.

– Köszönöm – szólalt meg az, akinek a láda alá szorult a lába. – Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. Én vagyok a Paprikajancsi!

Körbemutatott.

– És ezek a barátaim. Bóbice, a néger baba és Csinnadratta, az ólomkatona.

Bóbice és Csinnadratta barátságosan elmosolyodott és meghajolt.

– Én vagyok a kiscsacsi – szólalt meg a kiscsacsi. – És ez itt Mirr-Murr, a rettenetes egérvadász! – tette hozzá kis gondolkodás után.

– Hogy kerültetek a ládába? – kérdezte Paprikajancsi.

– Utazunk – felelte a kiscsacsi –, egy kicsit világot akarunk látni.

– Vigyetek el minket is – szólalt meg Bóbice –, Afrikába!

A kiscsacsi Mirr-Murr-ra nézett, az bólintott.

– Rendben van – szólt a kiscsacsi –, de még van időnk. Csak reggel utazunk tovább.

– Addig játsszunk! – ajánlotta Paprikajancsi.

– Játsszunk! Játsszunk! – mondta Bóbice és Csinnadratta is.

– De mit? – kérdezte a kiscsacsi.

– Színházasdit – mondta Paprikajancsi.

Mindnyájan örömmel fogadták az ötletet. A ládát kinyitották, kinevezték színpadnak, arra állt fel a szereplő. A többiek meg leültek elébe.

Elsőnek Bóbice állt fel a ládára, és vékony hangon énekelni kezdett:

 

Süss fel nap, fényes nap! Kertem alatt a ludaim megfagynak!

 

A többiek megtapsolták érte.

Bóbice hajlongva köszönte a tapsot, majd átadta a helyét Paprikajancsinak.

Paprikajancsi megköszörülte a torkát, és belekezdett egy versbe:

 

Megy a szőrös, át a vízen, nagy a botja. Hogyha mégis visszajönne, mese volna! Ej, törököm-törököm-törököm, adj garast!

 

Mindnyájuknak nagyon tetszett a szavalás, és meg is tapsolták érte Paprikajancsit.

Várták a következőt, ám a színpadra egyelőre senki se ment föl.

– Most mi következünk – súgta a kiscsacsi Mirr-Murrnak. – Menj fel a ládára.

– De mit adjak elő? – kérdezte Mirr-Murr.

– Tornázhatnál egy kicsit – válaszolta a kiscsacsi.

Mirr-Murr fogta magát, felment a ládára, és elkezdett tornászni.

Nagyon szépen csinálta. Eleinte zavarban volt, de később belejött. Paprikajancsi meg is jegyezte elismerően:

– Ez a valódi svédtorna!

Sok-sok tapsot kapott Mirr-Murr. Hajlongott is, alig akart lejönni a ládáról.

Több jelentkező nem volt, no meg álmosak is lettek már, így a kiscsacsi javaslatára bemásztak mindnyájan a ládába. Jó erősen magukra húzták a láda tetejét, és dobogó szívvel várták a reggelt, mikor majd elindulnak világ körüli útjukra.

A ládát, amelyben a kiscsacsi, Mirr-Murr, Paprikajancsi, Bóbice és Csinnadratta utazott, egy napig vitte a posta vonaton, autón. Az úton nem sok kaland akadt, és különben sem láttak semmit, mert átaludták a napot.

Aztán egy zöld autó egy ház elé állt velük, a nagy bajuszú postás átadta a ládát egy asszonynak, és így szólt:

– Na, megjött a láda Pestről. Lehet benne újra küldeni almát!

Az asszony mosolyogva bólintott, megköszönte, fogta a ládát, és hátravitte az udvarba. Letette az üres nyúlketrec eresze alá, és visszament a házba.

A ládában csönd volt. Elsőnek Mirr-Murr ébredt fel, és nyújtózkodni kezdett.

– Áá! De nagyot aludtam!

Felnyomta a láda tetejét, kilesett, és a többieket is felébresztette.

– Ébredjetek! Megérkeztünk!

– Hová? – kérdezték mind, kidörzsölték szemükből az álmot, és tanakodni kezdtek, hogy hová is kerültek. Kíváncsian leselkedtek kifelé a ládából, de kimenni egyikük sem mert.

Egy szép nagy udvart láttak, sűrűn benőve fűvel, gyommal, lapulevéllel.

– Jé, hát már Afrikában vagyunk? – kérdezte Bóbice.

– Nem hiszem – válaszolta Mirr-Murr, és leselkedett tovább.

Egyszer csak odasétált elébük egy tűzpiros tarajú, sarkantyús valami, és így szólt:

– Kukurikuuu!

Szépen csengő hangja volt, csak éppen nem értették, hogy mit mond.

Paprikajancsi összeszedte a bátorságát, és válaszolt neki:

– Kukurikuuuu!

A tűzpiros tarajú, sarkantyús valami mintha megsértődött volna. Csodálkozva nézte Paprikajancsit, gőgösen felvetette a fejét, és továbbment.

Nem értették a dolgot. Paprikajancsi igazán jól utánozta a tűzpiros tarajút! Miért sértődött hát meg?

Egy nagy, barna bundás, hosszú farkú jött feléjük, megnézte őket mosolyogva, és így szólt:

– Nézd csak, de kedves játékok! Honnan jöttetek?

– Messziről – mondta a kiscsacsi. – Én vagyok a kiscsacsi – tette hozzá.

A többiek is mind bemutatkoztak, és a barna bundás is megmondta a nevét:

– Én vagyok a Morzsa.

A kiscsacsi megkérdezte, hogy miért haragudott meg az előbb a tűzpiros tarajú. Morzsa nevetett.

– Mit mondtatok neki? – kérdezte.

– Azt, hogy kukurikuu – felelte Paprikajancsi.

– Azért haragudott meg – mondta Morzsa –, mert azt hitte, hogy csúfoljátok. Az a neve, hogy Kukoriku. Ő köztünk a kakas.

Morzsa megkedvelte a kis társaságot, és azt ajánlotta, hogy üljenek fel a hátára, majd ő megmutatja nekik az udvart.

Fel is kapaszkodtak mind, Csinnadratta kivételével. Csinnadratta azt gondolta magában, hogy ő bizony itt marad, és őrizni fogja a ládát. Nem szólt a többieknek, csak szépen csendesen lemaradt, mikor Morzsa elindult.

Hát ahogy ott állt, álldogált a láda előtt, két kis pelyhes csibe szaladt elébe, és éktelenül csivitoltak, csipegtek:

– Én vagyok a begyesebb!

– Én vagyok a tollasabb!

– Azért is én vagyok a szebb!

– Én vagyok az okosabb!

Így veszekedtek, civakodtak, megállás nélkül mondták a magukét.

Aztán észrevették Csinnadrattát, és odarohantak hozzá, hogy tegyen igazságot, mondja meg, melyikük a szebb.

Csinnadratta nem sok különbséget látott köztük: tollas volt ez is, az is; begyes volt ez is, az is, de főleg egyformán buta, veszekedős kiscsirke volt mind a kettő!

Rövid tűnődés után így válaszolt nekik:

– Ahogy így nézlek benneteket, ez is pelyhes, az is tollas, és mind a ketten nagyon helyes kiscsibék lennétek, ha nem civakodnátok annyit. Így teszek hát igazságot – folytatta –, hogy mindig az a szebb közületek, aki nem veszekszik!

A csibék tátott csőrrel bámulták Csinnadrattát, és nagyon csendben, szépen elmentek. Az ólomkatona pedig elmosolyodott, és őrizte tovább a ládát.

Már jó ideje éltek az udvaron a világutazó kiscsacsi és barátai, mikor egy reggel Paprikajancsi azt mondta nekik, hogy jó lenne, ha bemutatnának valamit. Mert – mondta –, feltétlenül meg kell hálálni valamivel azt a sok kedvességet, amit új ismerőseiktől kaptak.

– Igen, feltétlenül! – helyeselt Samu, a kiscsacsi. – De mivel háláljuk meg?

A többiek is gondolkozni kezdtek, de nem jutott eszükbe semmi.

– Mondd meg te! – mondták Paprikajancsinak.

– Hát – válaszolta Paprikajancsi –, játszhatnánk színházat. Úgy, mint a múltkor, csak tovább. Egy-két próbát csinálnánk, a ládát átalakítanánk, és este már meg is tarthatnánk az előadást.

Az ötlet mindnyájuknak nagyon tetszett.

– Plakátot is rajzolhatnánk – mondta Mirr-Murr. – Én már láttam olyat.

Elfogadták a plakátot is, és megbízták vele Mirr-Murrt, hogy rajzolja meg, és ragassza ki a nyúlketrec oldalára, lehetőleg feltűnő helyre, hogy mindenki lássa.

Mirr-Murr el is indult, keresett egy nagy papírt, és félrevonulva rajzolgatni kezdett rá.

Addig a többiek is munkához láttak. Bóbice ruhákat varrt színes vászondarabokból. Csinnadratta gallyakból lócákat, székeket eszkábált: arra ül majd a közönség. Paprikajancsi pedig a kiscsacsival a láda oldalára írta nagy betűkkel: Babaszínház. A z betűn kicsit gondolkoztak, de különben rendben ment.

De legszebben azért mégiscsak a plakát sikerült. Egyszerűen gyönyörű volt; Mirr-Murr kiszögezte a nyúlketrec oldalára, a többiek körülállták, és úgy bámulták. Volt azon minden! Először is le volt rajzolva Paprikajancsi, a kiscsacsi, Bóbice, Csinnadratta, legalul pedig Mirr-Murr.

Ezen bizony eltátották a szájukat.

– Hogy csináltad? – kérdezte a kiscsacsi, és rettenetesen büszke volt Mirr-Murr-ra.

– Csak úgy emlékezetből – válaszolta Mirr-Murr.

– Nahát! – mondta Bóbice. – És mégis hogy hasonlít mindegyikünkre!

Aztán megcsodálták még a ruhákat, amelyeket Bóbice varrt, és a felírást a láda oldalán és a lócákat, székeket is.

– Csak egy baj van – mondta Csinnadratta. – Mit fogunk eljátszani?

– Az ám! – szólt a kiscsacsi. – Bár Bóbice énekelhetne, Paprikajancsi esetleg szavalhatna, Mirr-Murr pedig tornászhatna.

De Paprikajancsi csak mosolygott.

– Nem, nem – mondta. – Ma este a Tündér-királykisasszonyt fogjuk adni, meg a Hétfejű Sárkányt!

A többiek szólni sem tudtak az ámulattól.

Paprikajancsi folytatta:

– Bóbice lesz a Tündér-királykisasszony. Csinnadratta fogja kiszabadítani. Mirr-Murr lesz a paripa, a kiscsacsi pedig a súgó.

– A súgó ? Az mi ? – kérdezte a kiscsacsi.

– Az minden rendes színházban van – válaszolta Paprikajancsi. – A legfontosabb ember! Ő súg a színészeknek.

– Az már más! – mondta a kiscsacsi. – Vállalom!

– Csak egy baj van – szólt Csinnadratta. – Ki lesz a Hétfejű Sárkány?

– Én! – felelte Paprikajancsi.

– Nem jó! – mondta Csinnadratta. – Neked csak egy fejed van.

– Az ám – mondták a többiek is –, neked csak egy fejed van.

– Nem baj – válaszolta Paprikajancsi –, Mirr-Murr rajzol még hatot egy papírra, és azt a nyakamba akasztom.

Ebbe mindnyájan belenyugodtak, és elvonultak tanulni a szerepeket.

Este aztán jött ám a közönség! Ott volt az udvar apraja-nagyja. Elfoglalták a lócákat, székeket, akinek nem jutott hely, az leült a földre, a galambok pedig egyenest az üres nyúlketrecre guggoltak.

Megkezdődött az előadás. Paprikajancsi mint Hétfejű Sárkány (nyakában a hat fejjel) őrizte Bóbicét, a Tündér-királykisasszonyt, Csinnadratta pedig jött Mirr-Murr-ral, aki most paripa volt, és kiszabadították.

Egyedül a kiscsacsi nem tudta, hogy mit csináljon, súgott, suu-gott, de azért az is nagyon jól hangzott, olyan volt, mintha a szél zúgna.

Nagyon nagy sikerük volt. Sok-sok tapsot kaptak. A galambok meg azt búgták, hogy: még, még! De hát már késő volt. Paprikajancsiék meghajoltak, megköszönték a tapsot. A közönség pedig hazament aludni.

A színházasdi óta az udvar lakói szívükbe zárták a kiscsacsiékat.

De a legnagyobb sikert mégiscsak Mirr-Murr aratta a plakátjával. Itt is, ott is suttogták róla, hogy milyen nagy festő, és Mirr-Murr is kezdett peckesebben járni. Különös szokásokat vett fel egyik napról a másikra. Valahonnan szerzett egy selyemdarabot, s azt a nyakába kötötte sálnak. Aztán meg egy széndarabot talált, s azzal telirajzolt minden tiszta papirost. S mikor összegyűlt belőle egy csomó, kiszögelte a nyúlketrec oldalára, s fölülre odaírta nagybetűkkel:

 

KIÁLLÍTÁS NYITVA EGÉSZ NAP!

 

Jöttek is az udvar lakói, megnézték a képeket. Nagyon tetszett mindenkinek. Mirr-Murr pedig szerényen elmosolyodott, mikor dicsérték.

– Született tehetség vagy! – mondta Morzsa, s megveregette Mirr-Murr vállát.

Aztán egyszer csak odarobogott Tyúkanyó rengeteg csirkéjével, és azt mondta Mirr-Murrnak, hogy rajzolja le őket.

Mirr-Murr felnézett az égre, összehúzta a szemét, aztán azt mondta:

– Rendben van. Most jó a világítás. Üljetek le.

Leültette őket. Középre Tyúkanyót, s egyik oldalára is tíz csibét, a másik oldalára is tíz csibét.

– Ne mozogjatok! – szólt a csibékre. S elővett egy nagy papírt, letette a földre, s elkezdte rajzolni őket.

– Mosolyogjatok! – szólt Tyúkanyó csibéire.

Mirr-Murr pedig elkezdte nagy gonddal rajzolni Tyúkanyót.

De közben bizony a csibék elunták a várakozást. Izegni-mozogni kezdtek. S az egyik kiscsibe a sor végéről óvatosan, lábujjhegyen átment a sor másik végére, olyan óvatosan, hogy a kandúr észre se vette. A többiek majd megpukkadtak a nevetéstől. Aztán, mikor Mirr-Murr egy pillanatra nem nézett oda, még egy kiscsibe átment, úgyhogy az egyik oldalon nyolcan maradtak, a másik oldalon meg tizenketten lettek.

Mirr-Murr közben lerajzolta Tyúkanyót a papír közepére, s hozzákezdett, hogy a csibéket is lerajzolja.

Rajzolja, rajzolja, először az egyik sort. De hát a csibék, míg nem nézett oda, átszökdöstek a másik oldalra. Úgyhogy az egyik oldalon csak kettő maradt.

Mirr-Murr kicsit csodálkozott ugyan, de lerajzolta azt a kettőt. Aztán nagy komolyan hozzáfogott, hogy a másik sort is lepingálja, meresztgette a szemét, nézegette a világítást.

De a csibék visszaszökdöstek, úgyhogy ott csak három maradt. Mirr-Murr lerajzolta őket.

Végre kész lett a kép, s megmutatta Tyúkanyónak.

– Hát a többi csibém hol van? – kérdezte Tyúkanyó. – Itt csak ötöt látok, nekem pedig húsz van! Akárkitől megkérdezheted! Mindenki tudja!

Mirr-Murr vakarta a fejét, nem tudta, mit csináljon. Látja ő, hogy húsz kiscsibe van, de mikor rajzolta őket, akkor csak ennyi volt!

A kiscsacsi, aki ott állt a nyúlketrecnél, odament Mirr-Murrhoz, és azt súgta neki:

– Mondd, hogy jöjjön vissza később! A többit bízd rám!

Mirr-Murr megmondta Tyúkanyónak, hogy jöjjön később, kicsit még csiszolni kell a képen. Tyúkanyó el is ment a csibéivel. A kiscsacsi azonban az egyik csibét visszacsalogatta.

– Gyere – mondta neki –, most téged egyedül fogunk lerajzolni.

A kiscsibe büszkén kifeszítette a begyét, tollas kis fejét gőgösen feltartotta. A kiscsacsi odasúgta Mirr-Murrnak:

– Rajzold le annyiszor, ahány csibe hiányzik! Úgyse lehet észrevenni, olyan egyformák.

Mirr-Murr le is rajzolta az egyik oldalra nyolcszor, a másik oldalra hétszer a csibét. Még egyszer megszámolták a kiscsacsival, hogy megvan-e mind a húsz. Aztán Mirr-Murr összetekerte szépen a képet, s elindult, hogy elvigye Tyúkanyónak.

– Ez volt a legnehezebb munkám! – mondta a kiscsacsinak. – Köszönöm, hogy segítettél!

A kiscsacsi bólintott, de mire válaszolt volna, Mirr-Murr már messze járt a képpel.

Szép nyári délután terült az udvarra. Csend volt, a levél se rezzent, mindenki szunyókált az árnyékban. Tyúkanyó a csibéivel az eperfa alatt, Morzsa a hűvös kutyaólban, Kukoriku, a kakas a lapulevelek között, a kiscsacsiék pedig a ládában.

Egyedül Bóbice nem volt álmos. A nyúlketrec mellett üldögélt s dudorászott, énekelt szépen csendben.

 

Kiskacsa fürdik fekete tóban…

 

Egyszer csak odagurult elébe egy kismalac, leült, és hallgatta Bóbicét. Bóbice rámosolygott, és folytatta a dalt:

 

Anyjához készül Lengyelországba.

 

A kismalac fészkelődött, izgett-mozgott, hegyezte a fülét.

Szép nyári délután volt, egy légy sem zümmögött, csak Bóbice halk, ezüstös hangocskája hallatszott.

– Még egyszer! – mondta a kismalac. – Kezdd el még egyszer!

Bóbice újra kezdte a dalt:

 

Kiskacsa fürdik fekete tóban…

 

A kismalac áhítatosan hallgatta. Bóbice befejezte a dalt.

– Most én! – mondta a kismalac.

– Jó – mondta Bóbice –, csak halkan.

A kismalac négy lábra állt, felvetette a fejét, és éktelenül elkezdett visítani:

– Uí, uí, uí!

Bóbice befogta a fülét, és rászólt a kismalacra:

– Pszt! Mindenkit felébresztesz!

A kismalac abbahagyta a visítást.

– Így nem lesz jó – mondta Bóbice.

– Taníts meg rá – kérte a kismalac. – Úgy szeretnék énekelni!

– Rendben van. De figyelj jól! – egyezett bele kegyesen Bóbice.

– Figyelek! – mondta a kismalac.

– A legfontosabb a lélegzés! – mondta Bóbice. – Aztán helyesen kell képezni a hangot. Mikor az o betűt énekeljük, a szánkat kerekre nyitjuk. Figyelsz?

– Igen – mondta a kismalac –, a szánkat kerekre nyitjuk!

– Helyes – mondta Bóbice –, most elmondom a szövegét, aztán lalázom a dallamát.

A kismalac türelmetlenül hallgatta, leült meg felállt közben, látszott rajta, hogy szeretne már ő énekelni. Közbe is vágott:

– Tudom már! Tudom már! Most én!

– Jó – mondta Bóbice. – Akkor ahogy tanítottalak. Levegőt veszel, és ügyelsz a hangképzésre!

A kismalac négy lábra állt, felvetette a fejét, behunyta a szemét, és éktelenül elkezdett visítani:

– Uí, uí, uí, uí!

Bóbice rémülten befogta a kismalac száját, ám az nem hagyta magát félbeszakítani, tovább visított:

– Uí, uí!

A láda teteje felpattant, Paprikajancsi, Mirr-Murr és Csinnadratta dugta ki a fejét. Paprikajancsi megszólalt mérgesen:

– Ezer mennykő! Mi ez a zenebona? Mi ez a visítás?

Tyúkanyó és Morzsa rohantak oda.

– Mi az? Mi az?

A kismalac megszégyenülten, lángvörösen elhallgatott, lesunyta a fülét, és lapított. Bóbice megsajnálta.

– Ó, semmi – szólt mosolyogva. – Igazán semmi! Énekeltünk.

– Ez nem éneklés! – mondta Paprikajancsi. – Ez visítás!

– Dehogy! – szólt közbe Bóbice. – Ez az első lecke. A hangképzés. És a kismalacnak egész jó a hangja, csak még csiszolni kell – tette hozzá.

A kismalac boldogan mosolygott Bóbicére.

– Csiszolni, csiszolni! – morgott Paprikajancsi. – Ez úgy szól, mintha rozsdás baltát köszörülnének!

A kismalac mamája érkezett meg, kicsit elkésve, s lihegve kérdezte:

– Mi az? Ki bántott?

– Senki – felelte a kismalac. – Énekelni tanulok. S azt mondta Bóbice, hogy egész jó hangom van, csak még csiszolni kell.

– Az más! – felelte a mamája büszkén. – A mi családunk mindig is híres volt a jó hangjáról. Büszke vagyok rád!

S gőgösen elvonult a kismalaccal.

Paprikajancsi dühösen nézett utánuk. Aztán elkezdte:

– Uí, uí, uí! Egész jó hangom van! Csak még csiszolni kell!

A többiek vidáman nevettek, csak Bóbice nem nevetett.

– Ne búsulj! – mondta neki Paprikajancsi. – Lesz még neked tehetségesebb, de főleg szerényebb tanítványod!

A kiscsacsiék a láda peremén könyököltek, s elmerengve nézegették az eperfát, a nyúlketrecet s az udvar végén a foghíjas léckerítést.

– Jó itt! – sóhajtott fel halkan Mirr-Murr.

A többiek rábólintottak. Nem szóltak, de belül mindegyik ugyanazt érezte, hogy jó itt.

Paprikajancsi, Bóbice, Csinnadratta ugyanarra gondoltak: a lomos szobára. Bizony régóta ott porosodtak, elhagyatva, egyedül.

A kiscsacsi képzeletében megjelent a virágtartó. „Ott se volt rossz gondolta –, és nem szabad hálátlannak lenni!” De azért, ha őszintén be kellene vallani, nagyon egyedül érezte magát ott.

A merengést Morzsa zavarta meg. Feléjük sétált, nézegette barátságosan a könyöklő társaságot, aztán így szólt:

– Megkedveltünk benneteket. Itt általában szeretik egymást.

A kiscsacsiék mosolyogva néztek rá. Morzsa láthatóan akart még valamit mondani. Krákogott, köszörülte a torkát, végül mégiscsak kibökte:

– Ti még nem ismertek mindenkit. Van itt valaki, akit különösen szeretünk!

– És hol van? – kérdezte udvariasan a kiscsacsi.

– Beteg – mondta Morzsa –, ágyban fekszik már egy hete.

A kiscsacsiék elszomorodtak. A betegség, az valami nagyon rossz lehet!

– Egyedül – folytatta Morzsa –, teljesen egyedül fekszik.

Mirr-Murrnak felragyogott az arca.

– Látogassuk meg! – mondta.

A többiek örömmel fogadták az ötletet, legjobban azonban mégiscsak Morzsa örült. A szeme megcsillant az örömtől, bár nem lehetett jól látni, mert a szőr eltakarta.

– Majd játszunk neki, meg mesélünk – mondta Paprikajancsi. – Bízd csak ránk, mi majd felvidítjuk!

– És hol fekszik a beteg?

– A szobában – mondta Morzsa. – Jánoskának hívják. Kisfiú, ötéves. Elviszlek benneteket – folytatta. – Üljetek a hátamra.

Felültek mindnyájan Morzsa hátára, és ő elvitte őket a tornácig.

– Itt menjetek fel – mondta –, jobbra az első ajtó.

A tornácon jó hűvös volt, szőlő futott fel a kifeszített madzagon, s széles levelével árnyékot adott. A levelek közt csíkokban szüremlett be a napsugár: mint egy csomó fényes üvegpálca, olyan volt.

A kis csapat nekiindult, megkeresték az ajtót, és Mirr-Murr óvatosan benyomta.

Mögötte benyomakodtak a többiek is. A szobában félhomály volt, először alig láttak, s mire hozzászokott a szemük, érezték, hogy figyeli őket valaki.

Jánoska nézte őket csillogó szemmel, fél könyökére támaszkodva.

Paprikajancsi szólalt meg először:

– Morzsa küldött. Azt mondta, hogy beteg vagy.

Jánoska bólintott, s intett, hogy jöjjenek közelebb. Odamentek egész közel az ágyhoz. Jánoska felvette őket, s a kék paplanra ültette a kis társaságot.

Hamar összebarátkoztak, a kiscsacsiék egymás szavába vágva mesélték el utazásuk történetét s kalandjaikat az udvaron. Mikor Mirr-Murr azt mesélte, hogyan járt a kiscsibékkel, Jánoska jóízűen felkacagott.

A nevetésre a mamája dugta be a fejét az ajtón.

– Mit nevetsz, lelkem-aranyom?

– Hallgasd csak, mama! – mondta Jánoska nevetve.

– Mit? – jött közelebb a mamája, s mikor meglátta a kiscsacsiékat, megkérdezte: – Hát ők hogy kerültek ide?

– Pestről jöttek – mondta Jánoska. – Az almásládában. – S bemutatta őket sorban, név szerint.

Jánoska mamája ámult-bámult, de leginkább kisfia nevetésének örült, hiszen ez már a gyógyulás biztos jele.

– Ugye, itt maradhatnak? – kérdezte Jánoska mindnyájuk ki nem mondott, de annál nagyobb vágyát. – Mert hogy Pesten úgyse törődött velük senki – folytatta.

– Igen, kisfiam. Ha ők is akarnak.

Megsimogatta Jánoska fejét, rámosolygott a kiscsacsiékra, és kiment.

Hogy akarnak-e maradni? Mikor Jánoska mamája kiment a szobából, mindnyájan elkezdték hevesen bizonygatni, hogy mennyire akarnak!

Így hát a kiscsacsiék ott maradtak Jánoskánál, aki nagyon megszerette őket, és főleg sokat-sokat játszott velük.