Mint valami szárny, igen, mint valaha fehér szárnya a gyalog elsíető időnek, furcsa módon megható szárny-törmelék, olyan ez a fal tövébe mosott, elázott újság. S jellemző rám, hogy szorongva böngészem hullafoltos lapjait s szárnyakról s eltűnő időről képzelgek a falnak dőlve, én, aki még emlékszem a halhatatlanság ízére: a vakító, napsütötte házfalnak dőlő kamaszra – de most csak magányosabbá tesz ez a seholsincs napsütés, talán érthető, ha azt mondom, hogy egymást fogalmazzuk életre: én és az eldobott újság. Könnyedén, hiszen nincs istenibb csaló, mint a képzelet. „Reggeli hózápor” – olvasom, és elgyönyörködöm a reggeli hózáporban, holott, kedélytelen eső csöpög, mintha mosogatórongyot csavarnának és délután van. „Felhívás Chiléért!” – lobog a két szó, mint zászló és nyele és belepirulok, hogy megint és újra megtizedeltek, kiheréltek, felakasztottak, börtönbe vetettek egy kis népet, látom sápadtan a halottakat, az öszzepréselt ajkú élőket, a világból kihazudottakat, a kivégzett elnököt, s látom a mosolygókat, a csatornából előmászókat, és hányinger fog el és ökrendezek… Megalázva tovább lapozok, átfutva a
„Béketanácsot”, a „Tömegtüntetéseket”, a „Nixon-Dobrinyin megbeszélést”, az „Incidens a 101. kilóméterkőnélt”, önkivületben olvasom a „Tv-noteszt”, lassan magamhoz térek, s ácsorgok a bárgyú mondaton: „A műsor készítői is érezhetik, hogy valami nem stimmel, mert újabban újításokkal próbálkoznak.” Szinte megkönnyebbülök, mint a fuldokló, „Félmillió személyautó” – henceg a másik oldal, „A jövő év végétől”. De hol van innen a jövő év? Hunyorogva nézünk a jövő évbe. Igen, végülis a legnagyobb csoda, ami velem történhetik, hogy élek, s helyénvaló az „Itt a budapestiek beszélnek” korlátolt, de töretlen s megtörhetetlen optimizmusa! Mint a verset, mit senki költő nem mer megírni, olvasom: „Nyolcvankét esztendős egyedülálló asszony vagyok. Egészségi állapotom is gyenge. Kétszer jártam… (itt elázott a betű, de ezek a kihagyások nem csökkentik a hatást) levő tüdőbeteg-gondozóban. Már az első alkalommal tisztelték koromat… ron kivül… szítették el a filmfelvételt… félórás pihenőket iktatott be a felvételek közé. A szünetekben kedvesen elbeszélgetett velem, érdeklődött életemről. Amikor végeztem, taxiért
telefonált… Eddigi hosszú életemben… de ahogy velem Anna
nővér… az felejthetetlen marad. Köszönöm.” Elmerengek a nyolcvankét esztendőn, úristen, beomló bánya fülzúgató döbbenése, porszem se táncol, egy árva porszem sincs a porrá lett világból; röntgenképen a tüdő, de hol van a levegő, hol van az első sírás, hol van az első szó, hol van, hol van? Csak a szél ingatja a fejét, látom, neki-nekiütve a kiakasztott borbélytányérnak, ódon, avitt szél, sokdioptriás versíró szél. S duzzadó izmokkal kihúz e hangulatból a sportrovat, tagoltan, öntelten rikantja a képzavarokat: „Dobogón a súlyemelés élgárdája”, „Izgalmas hajrában – döntetlen” – így, így, valahogy talán így kellene, csak semmi nyavalygás, keményen a világ képébe! De melyik világ képébe? És hol van a világ? Ami bennem van, vagy ami kivülem? S ami bennem van, abból is melyik törtrésze a pillanatnak, s a törtrésznek melyik törtrésze – és így tovább; hiszen néha elevenebben szól, ami lezárult, a múltból a napsütötte falnak támaszkodó fiú, aki nem rajtam mereng, az újságot böngésző magányos figurán; talán az ő világa volt az igazi, az a napsütötte fal. S a többi, a szárnyat lehorzsoló gyaloglás, egyre lejjebb, mintha a tengerbe… Talán érthető, ha úgy kapaszkodunk egymásba, mint
a fuldoklók: én és az
újság, s ráhasalok a legtörékenyebb tutajra, a kinyomtatott dátumra: 1973. december 14. péntek. S úszunk döcögve, szinkópásan dobbanó szívvel: ti-tá-ti, vagyis kissé lemaradva, a tegnapi dátumon, de vitathatatlanul előre. Zeng a főníciai zsivaj, a legyőzhetetlen apróhírdetés: „Állás, adás-vétel, jármű, lakás”. Elbűvölve habozok a Singer varrógép és az aranyozott fakarnis között, pénzt csörgetek izgatottan, én, aki még emlékszem a halhatatlanság ízére, de már nem szégyenkezem a torlódás miatt. Mivel itt növök, mint a fa, harmincnyolc belélegzett évem: pirosbetűs öröm, harmincnyolc kilélegzett évem: keserű sóhajtás. Majdnem derűsen lapozok, mi újat lehet még nekem mondani? És elálló lélegzettel olvasom: „Négy kisgyerek tragikus halála”. És nem látom a könnytől a szöveget, ázó arcomat a jövő felé fordítom és nincs erőm elképzelni a négy üres helyet, a semmibe futó nincs-utat és sírok és nem látlak a könnyeimtől, szép jövő. |