Étellift a pokolba

Hová futok, mért izgulok, mintha vonatjegyem volna, s lekésem a csatlakozást: ételliftet a pokolba. Nézek a szerelvény után, telerakva zsúfolásig, megkönnyebbülök, hogy nem én haltam meg, hanem a másik. Kaptam még egy napot, percet, de zsebemben a meghívó a többi igazolvány közt, széle szakadt, betű fakó. Ődöngök még s ragyogok is, de már mint a délutáni napsütésben a házfalak, jó mellette álldogálni. Megtört fényben majd a szemem fénye is végül megtörik, csak a hús lesz, mi nem érzi, ha az ételliftbe lökik. Pokolba megy az is, aki nem akart itt dudás lenni, elsimul a föld felettünk, nincs különbség többé semmi. Mert itt fent volt a mennyország, életünk isteni része, csupa fény és csupa álom, csak hogy mi nem vettük észre.