Nem csak én lesem a semmit

Nem csak én lesem a semmit, nem bizony, ha egy kicsit enyhül a vacogásom, csitul nagyképűnek mondható kétségbeesésem, s visszasuttyanva bőrömbe körülnézek, nem csak a témában, hanem a környezetemben, vagyis a világban, amelynek én igen szerény része vagyok, de csak akkor, ha igen szerény vagyok, s már együtt lessük a semmit, ami bűzös hiénapofával körülöttünk ólálkodik, hipnotizálva meredünk a téli üres égre, pislogni se mer a kilőtt szemű utcai lámpa, vak szemgödör a madárfészek is, az orgonabokor sündisznó-állásba gömbölyödik, a rügyek visszahúzódtak, mint a sumó birkózók heréje, a fagy nikkelezi a fát, remeg egyet s megdermed tragikus pózban, beállok közéjük, megdermedek én is, egymásnak súgjuk: ne félj, vagy legalább ne nagyon! Nem moccanunk, ősi csel ez, hibernálva várjuk a tavaszt, hogy kiolvasszon halottainkból.