Ki jön be az ajtón?

Ki jön be az ajtón, kopogtatás nélkül? Félig alszom és csak álmodok? Vagy még félig ébren, ez egybemosódik, s nem nyikordul az ajtósarok. Levegő se rezzen, pedig immár ketten fogyasztjuk el bent az oxigént. Nézem sápadt arcát és kopott ruháját, szánakozva figyelem szegényt. S szólok: „Mondd, megérte? Mit kaptál cserébe éhezésért, rossz albérletért? Szűkölve és fázva, egy kölcsönnadrágban, miben hittél, mondd, az istenért? Tengermélyről szöktél és vonatra szálltál, köldökzsinór-kötél nyakadon: holtakat a sírból ha félig kihúzod, te akkor se futhatsz szabadon! Nem várt reád Párizs, megrekedtél Pesten, telefirkált papír a szárnyad, végig kiröhögtek, itt-ott le is köptek, sárként ragadt rád a gyalázat. Nőtől nőig éltél, végül mind eltűntek, fagyott lepedő a szerelem, ruha helyett verset, cipő helyett verset, hogy képzelted, adtál félszegen!” Nem felel, csak néz rám, húszéves kis őrült, lassan csuromvíz lesz az ingem, a fejem lehajtom és zavartan érzem: szánakozva ő figyel engem.