Dalok a súlyfürdőből

Nem egyszerre, mint születtem,   így kopok el, részletekben!   Derű helyett jön rigolya,   ha becsíp a nyakcsigolya. * Hát üdvözöllek, kopogtató öregség! Ez az egész egy borzasztó nagy hülyeség. Hiszen ha a szememen át belém látnál: ott kószálok még valahol Ararátnál. Zöld csőrömben zöld ág, futok az iskolából, mezítlábas kölyök, a június rám szól: erre a nyár, fán fészek, folyóban kérész, mind a tiéd, s van időd, hisz örökké élsz! *   A villamosnak nincs csigolyája,   a platánnak sincs csigolyája,   az őszi napnak sincs csigolyája,   ami meszesedve fájna!   A villamos visz a fürdőbe,   a platán bólogat tűnődve,   az őszi nap szeme lábad könnybe,   egyedül lépek a küszöbre. * Itt aztán már nincs mese, lehull a lepel, piszkafát, pocakot semmi se takar el! Kint marad a hiúság s az ifjúság. Csupaszon, kopaszon, mint az Úr színe előtt. Első nap zavarban fogom a lepedőt. Kint maradtak a menők és a nők. Mint egy kolostorban, szűzi a hangulat, látni lógó herét és füstös lukat. Értünk nem mond misét a nemiség. * Annyiszor álmodtam, hogy felakasztanak, de nem hittem, hogy egyszer eljön ez a nap. Nem igazi akasztás, ez még csak próba, nem kellek egészben, váltanak apróba. Mit adsz érte, Uram, s én mivel fizetek? Zörög a pénztárgép, s én újraszületek? Filléred így forog ócska butik-soron? Lógok, mint a csecsemő a köldökzsinóron. * Nyúlik a nyakam lassacskán, ülünk, mint tóban a békák, hogy brekegni volna kedvem, de itt nem értik a tréfát. Komoly pofát vágok én is, szenvedőkkel együtt ringok, bolyong egy sunyi buborék: valaki a vízbe fingott. * A ruhámat a kabinban hagytam, a pénzemet a kabinban hagytam, s igazolványt, betétlapot; tiszta költői állapot! Hogyha majdan végképp elmegyek, gazdagabb ennél én sose legyek, nincs gondom, mit hagyok hátra, s mit viszek el odaátra. *   Ma szépen minden összeáll:   szívemben lapul a halál,   kint nap süti a háztetőt,   és gyönyörű e délelőtt! *   Itt már az is eufória,   ha végigcaplat Zsófia,   a szomszéd női kabinos,   kócos haja glória!   Dagadt lába visszeres,   eltűnt lepedőt keres,   kárál, nyög – a férfiszív   mégis így dobban: szeress! * Uram, nézz le teremtményeidre, itt lógunk a vízben, mint a holtak, lakásból, életből, szerelemből minket már félig kipakoltak. S mint akiket bevagoníroztak, az út előtt egybegyűjtve ringunk, s nem szégyelljük: nagyobb szégyen vár ránk, nyögünk, sírunk, álmodunk és fingunk.