Az alaszkai farkas

Már harmadik éjjel zengett a vonítás,
tu-tú-tu, tu-tú-tu, szinkópásan visszaverődött
a hold tányérjáról, bolgár ritmusba
törve pattogott a házfalak közt, meg-
csúszott kanyarogva a papok mini-
stadionján, nagyot huppant a kemping
sátrain, talán a tóra is kimerészkedett,
de mindenesetre visszajött s zengett
fáradhatatlanul. Először azt hittem,
álmomban hallom, szoktam ilyet álmodni, hogy
én vonítok, azután azt hittem, hogy a kutyám,
de ő horkolt, mint egy gőzfűrész, szörcsögve,
bugyborékolva, teljesen háziasítva, mint egy
családtag, vagyis hogy néha versenyben
fújjuk a kását, míg a feleségem meg nem
unja, átnéztem rá is óvatosan, nem ő volt,
édesen aludt, s már gyanakodni kezdtem,
hogy mégiscsak álmodom az egészet,
s azt is álmodom, hogy ébren vagyok, ilyet is
szoktam álmodni, ébren is, nyitott szemmel,
talán azért lettem költő, hogy egyszerre
vagyok két helyen, ami normális emberrel
nem fordul elő, de visszatérve a vonításra,
tőlem függetlenül szólt, kívül zavaros
érzékszerveimen, vagyis a valóságban, bár
amelynek én is része vagyok, de hagyjuk,
elég annyi, hogy már harmadik éjjel nem
tudtam aludni s elhatároztam, hogy
kivételesen alaposan utána járok.
Először Czár Laciékhoz mentem, de náluk
tacskó van s nem vonít, azután Kapuvári
Marciékhoz, náluk meg macska van,
s kizárólag nyávog, ahogy rendes emberekhez,
illetve macskákhoz illik, s nagyon
örülnének, ha megszűnne ez az idegesítő
vonítás, mert ők sem tudnak aludni.
Azután Farkasházyékhoz mentem, aha,
itt lehet a háza, ki van írva a névtáblára,
de miért doktor? Ám senki sem volt otthon,
az ajtón cédula: „Kulcs Pákozdyéknál!”
Átmentem oda is, se kulcs, se farkas,
és ők se tudnak aludni. Mentem tovább,
a Három Nyárfa kocsmába, és ekkor
megláttam: a középső nyárfa alatt aludt,
szép fejét a lábára hajtva! Suttogva
beszéltem a pincérrel, igen, az övé, még
ma elviszi, már többen is panaszkodtak,
menjek nyugodtan haza, nem kínozzák,
nem beteg, csak nem tud ugatni, mivel
farkas, csak vonítani tud. A kerítésnél
még visszafordultam s imígyen szóltam:
„Nem férsz bele e világba, pedig gyönyörű vagy,
csak más a hangod, mint amit még el tudunk
viselni errefelé. Tudom, én is fújtam:
lehet bőre barna vagy fehér… a tiéd
álomszép kékesszürke, s csak e versbe férsz
bele. Ez is több a semminél.” És a vége?
Most már nyugodtan alszik mindenki,
csak én riadok fel: valami hiányzik.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]