Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat, ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, ki adtál életet, adj neki most álmot, és mivel ígértél, szavadat kell állnod, mert ő mindig hitt és sose kételkedett, szájára suttogva vette a nevedet. Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen, hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve: helyettem nézzél be a mély sírgödörbe, próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb! Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod, amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel, csak csont, csak por, ami volt valamikor ember, mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány, magadat operálod e föld alatti ambulancián. Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod a semmiből a semmibe a létező világot, anyát és gyereket, az élőt s a holtat, s mert Te teremtetted, nem is káromolhat, csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét, nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét; én sem káromollak, hallgasd meg imámat: Istenke, vedd térdedre édesanyámat!