Isten inkognitóban

Isten inkognitóban itt járt, vagyis nem láttam, mivel láthatatlan, de itt járt, semmi kétség, illetve csupa kétség az áttetsző délelőtt, a hisztérikusan törékeny ablaküveg, nekiverődök, mint a légy, de nem szabadulhatok, mert az áttetsző délelőttöt is én képzelem, amúgy kilátok belőle, magamból, mint az üvegen, de nem menekülhetek, élek, motozok, cigarettázok a rövid szünetekben, álcázom magam, mosolygok és nem írok verset, még nem, még szédülök a képzelt repüléstől, gyomrom felhúzódik a súlytalanságtól, a légüres papírtól, vonzásra vágyom, mely lehúz a földre, a bútorok józan élei közé, a fa, a fém, a műanyag vegetációjába, az emlékek zsíros kártyalapjaival csinálok egy-két trükköt, most gyerek vagyok, most ifjú, most férfi, majd újra összekeverem, senkit se tudok becsapni, magamat a legkevésbé, a tükör is ugyanazt a képet exponálja tíz éve, húsz éve, megjegecesedik az időben, mint ez a délelőtt, megelőlegezi saját halálát, mint ahogy én minden pillanatban, s nem tudok kitörni, mert bennem játszódik az egész, befelé múlok el s egyszerre, s a rövid szünetekben a nikotin rugdossa a szívemet: növesszen szárnyat, repüljön vagy legalább tapogassa ki az áttetsző magányt belülről, töltse ki ezt az áttetsző délelőttöt, a rám dermedő halotti maszkot, zümmögve, sírva vagy éppen mosolyogva, mert itt járt valaki, onnan tudom, hogy egyszerre vagyok hitetlen és hinni szeretnék valamiben.