Éjfél után ne félj?

I. m. Vas István És előtte? Hogy is van ez, szívem mint a nyúl remeg, oda se figyelve, fél bizony vadul. Közben persze ezt-azt csinálok, élek, ahogy lehet, véres habból ellebegő szappanbuborék-verseket, majd zavartan letörlöm, gondolva finom mosolyodra, hogy hány tonna semmiből is lesz újra hány tonna, mert minden trükk ismert, minden fogás ósdi, de a menekülő szív, de a félelem valódi, mert túl könnyű minden vers, túl nehéz a vers, széteső szavaim közé most is csöndet keversz, a havas fák között holdbeli kávéház nyílik, ámulva figyellek, ifjú költő, ahogy illik, ülsz az asztalfőn, nem számít, bölcsen legyintgetve, a földöntúli felfoghatatlan időkre, terekre, mert újra jön a tavasz, nyár, ősz s újra hó, csak ez a költemény lesz végleg az utolsó; fölemelsz és előléptetsz minket, mint annyiszor: most lett belőlünk elárvult és szomorú utókor.