Reggelizés közben egy rossz hír

Tej, tojás, sonka az asztalomon, gyönyörrel árad szét bennem a reggeli, könnyűvé tesz s már-már felemel a jó ízek élvezete, a mindennapi öröm, a szobában rádió zsong, fél füllel hallgatom a tudós vitát, s abból is csak egy mondatot: ötmilliárd év múlva kihűl a Nap – rágok tovább s szórakozottan agyam is rág, mi is lesz ötmilliárd év múlva, illetve hogy mi nem lesz, boldog agyvérszegénységgel kipillantok a kertbe: rézsút fénydeszkák feszülnek a cseresznyefáról a fűre, majd a szél lécekre fűrészeli, meglibbentve az ágakat, majd a fény- deszkákat, fény-léceket átszeli egy rigó könnyedén, csoda ez is, együgyű varázslat, cinke tornázik, darázs búg, tükörben fésülködik a virág, szemben az ablak mosolyt villant, a kutya ámulva hunyorog, orráról légy startol pimaszul, macska füstöl át a kerítésen, mindennapos játék ez, bár megunhatatlan, mi lesz vele ötmilliárd év múlva, kávé, cigaretta zúdítja agyamba a vért, de most mintha nem tudnék felébredni teljesen, mintha nem záródna az ajtó az álom és az ébrenlét között, ötmilliárd év múlva és nem lesz – leng ide-oda az a bizonyos ajtó, zár nélkül és kilincs nélkül lengeti a robbanó és követhetetlenül táguló látomás: nem lesz fű és nem lesz fa és nem lesz darázs és nem lesz virág és nem lesz nappal és nem lesz éj, bogarak hátán indián-minta, rügyek állán pehelyszakáll, macska-szemben ásványfény, madarak önkívületröpte, nők mosolya, mellük íve, mély alvásban elcsurranó édes nyál, és nem lesznek színek, ízek, engesztelő szép zenék, tájak, utak, tű-zsongású világvárosok, cápa-suhanású repülők, és nem lesz szem és nem lesz szív, és kilobban az utolsó elme, mely még felfogja a fekete korongot, ahol a Nap volt – és nem lesz és nem lesz és nyoma se marad, magamból kilőve, mint őrült űrhajós motyogom, hogy majd nem lesz halálom után ötmilliárd évvel!