Reggelizés közben egy rossz hír

Tej, tojás, sonka az asztalomon, gyönyörrel
árad szét bennem a reggeli, könnyűvé tesz
s már-már felemel a jó ízek élvezete, a
mindennapi öröm, a szobában rádió zsong,
fél füllel hallgatom a tudós vitát, s abból
is csak egy mondatot: ötmilliárd év múlva
kihűl a Nap – rágok tovább s szórakozottan
agyam is rág, mi is lesz ötmilliárd év múlva,
illetve hogy mi nem lesz, boldog agyvérszegénységgel
kipillantok a kertbe: rézsút fénydeszkák feszülnek
a cseresznyefáról a fűre, majd a szél lécekre
fűrészeli, meglibbentve az ágakat, majd a fény-
deszkákat, fény-léceket átszeli egy rigó könnyedén,
csoda ez is, együgyű varázslat, cinke tornázik,
darázs búg, tükörben fésülködik a virág,
szemben az ablak mosolyt villant, a kutya
ámulva hunyorog, orráról légy startol pimaszul,
macska füstöl át a kerítésen, mindennapos
játék ez, bár megunhatatlan, mi lesz vele
ötmilliárd év múlva, kávé, cigaretta zúdítja
agyamba a vért, de most mintha nem tudnék
felébredni teljesen, mintha nem záródna az ajtó
az álom és az ébrenlét között, ötmilliárd év
múlva és nem lesz – leng ide-oda az a bizonyos ajtó,
zár nélkül és kilincs nélkül lengeti a robbanó
és követhetetlenül táguló látomás: nem lesz fű
és nem lesz fa és nem lesz darázs és nem lesz virág
és nem lesz nappal és nem lesz éj, bogarak
hátán indián-minta, rügyek állán pehelyszakáll,
macska-szemben ásványfény, madarak önkívületröpte,
nők mosolya, mellük íve, mély alvásban elcsurranó
édes nyál, és nem lesznek színek, ízek, engesztelő
szép zenék, tájak, utak, tű-zsongású világvárosok,
cápa-suhanású repülők, és nem lesz szem és nem
lesz szív, és kilobban az utolsó elme, mely még
felfogja a fekete korongot, ahol a Nap volt –
és nem lesz és nem lesz és nyoma se marad,
magamból kilőve, mint őrült űrhajós motyogom,
hogy majd nem lesz halálom után ötmilliárd évvel!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]