Ki ette meg a nyarat?

Ki ette meg a nyarat? Tegnap még itt volt, mértük a lázát: 37 fok árnyékban, vagyis a fák hóna alatt. Most se láz, se nyár, a fák dideregve kapkodnak a levelek után, rémes csontvázak, kiköpött halszálkák. De ki ette meg a nyarat? A kutyámra nézek gyanakodva: fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog, megsértődve morog: „Megint mindent rám kennek…” A fecskéket figyelem, zsinórírást bögöztek a villanydróton, silabizálom, de nem tudom elolvasni, miről szól, kinek szól? Legyintek, á, nekik ez túl nagy falat! Macska füstöl át a kerítésen, szájában egéríz, verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik nyárevéssel, a harmadik szomszédból gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül a napraforgó cintányérja. Fülelek, talán tud valamit. Talán a virágok! A kertben rózsa, kannavirág, büdöske, a kifeszített madzagon hajnalka tornázik; szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!” A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés! Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok, de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán nem buta, mert hova tűnik, ami volt? S dideregve kapkodok a leveleim után, mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog pillanatra, és miért voltam, hogyha eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?