W. S. a bolondokházában

1 Isten kiöltött nyelve vagyok, vizsgálgatnak a professzorok, nem is sejtik, hogy ki a beteg, s aszpirint én hiába szedek. Estelente fölmegy a lázam, semmi kedvem, hogy magyarázzam: nem enyém a szív, máj és vese, nem miénk vagyunk, én se, te se. S ha én, se te nem miénk vagyunk, kit ábrázol kihűlő agyunk, ki képzelt el, s őt ki képzeli, honnan jöttök Semmi Lényei? S hová mentek? S én hová megyek? A plafonon sétáló legyek, legyek lábán felfordult világ; ennyit tudtam én is legalább.   2 A hárommellű ápolónő egyszerre anyám, szeretőm és hitvesem. Leegyszerűsödött a végén, amit nem értettem igazán sohasem, hogy mennyi téboly, szoknya, nadrág divatszintjén volt mennyi-mennyi harc, hókuszpókusz és lélekgyógyász, elrejtett nemi szerv s lefátyolozott arc. Egyszerre voltam nő és férfi, növény is, ásvány is és isten-sziluett, az idő markában szunnyadva bátran végigképzeltem minden életet. Ki voltam sok, válok majd eggyé, talányos embriót megszül majd a halál, kipottyantva a semmiségbe, ott nincs-ajkam milyen anyaemlőt talál?   3 Kapaszkodj a köpenyembe, vess bukfencet a semmibe. A köpenyem: kórházi lepedő. A semmi: minden, ami leendő.   4 Mi van köztem és a nap között? Egy rigó van köztem és a nap között. Mi van köztem és a nap között? Egy gyerek van köztem és a nap között. Mi van köztem és a nap között? Arcod van köztem és a nap között. Mi van köztem és a nap között? Nincs semmi köztem és a nap között.   5 Egy dalmát ette a vadalmát, egy fogát kitörték, nem eszik csak körtét, meghagyták az ínyét, nem eszik csak dinnyét.