Étellift a pokolba

1995

 

 

 

 

Hová tűnt húsz kiló

Hová tűnt húsz kiló Csukás István,
egy éve még megvolt, fénykép van róla,
ennyin már érdemes eltöprengeni, hús
a húsomból: mennyországba vagy pokolba?
Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb:
vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek?
És honnan hiányzik, ha hiányzik,
hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg?
És ami eltűnt, hús és lélek, ugyan
a jobbik részem volt vagy a rosszabbik,
fölösleges volt és azért tűnt el, netán
aki itt maradt, én vagyok fölösleges itt?
Én voltam az a húsz kiló is, hiszen
amit megettem, magammá változtattam át!
De most mi történt, ami tőlem elvette,
az micsoda és mivé hizlalja magát?
A semmi dagad és felcsinált hasában
ott kucorog ez a bizonyos húsz kiló,
várva, hogy végleg megszűnjön, e fordított
születésre e felnőttből készült embrió?
Így múlok el, részletekben, kilónként?
S míg élek, beszélhetek-e múlt időben
magamról? Abbahagyom, még belezavarodom,
mert amúgy maradt ám belőlem bőven!

 

 

 

Vad versenyfutás

Vad versenyfutás a bőröm alatt,
legelöl merészen a szív halad.
Kihagy, nagyot üt, zsibbadva fáj.
Alig lemaradva követi a máj.
Duzzad, dagad, szétfolyva lohol,
robbanva hajtja az alkohol.
Leégett őserdőként füstöl a tüdő,
ájultan üszkösödik a bent rekedt idő.
Kövesedik a vese, pliocén lelet,
marokkő, amivel vadászni lehet.
És az agy, ahol trónol az ész,
bedöglött plasztikbomba az egész.
Mit számít, hogy felkel vagy lemegy a nap?
Minden szervem a cél felé szalad.

 

 

 

Timár Béla halálára

Február 2-án az Isten
nem tartózkodott Budapesten.
Vagy lehet, hogy éppen félrenézett,
mit számít neki egy élet.
Mit számít neki egy halál,
fásultan öröklétet zabál.
Ha Ő teremtett, mért hagy el a végén?
Döglegyek másznak a képén.
Mért nincs, ha van, keserű felnőtt
gyerekként mért káromolom Őt?
Nem kellene ezt is a többihez írni,
s összepréselt szájjal szótlanul kibírni?
Hogy ajándék minden, ritka ünnep,
hogy élve leéljük életünket.
Hogy mindig más hal meg – ócska vonat,
kattog fejemben a gyáva gondolat.
S mennyi trükk van még, befalazott ablak –
Eltűnt barátom, száraz szemmel elsiratlak.

 

 

 

Lapszéli vers

Se elöl, se hátul,
se fönt, se lent,
ülök a kert közepén.
Közepesen hull a fény.
Semmit se jelent,
csak zöldell a levél,
önmagával azonos.
Engem is kimos,
majd megszárít a szél,
minden zavaros
ügyemből a derű
s a nyugalom
önmagamra cserél.
Boldogan hagyom.
S az öröm magába temet.
Mint fiát az atyja,
Horatius simogatja
a fejemet.

 

 

 

Vers séta közben

Cica surran a dáliák
között puha testtel,
megfeszülve követem őt
véres kutyaszemmel.
Lecsapok rá, képzeletben,
törik finom csontja,
szőrt köpködök, éles fogam
piros vérét ontja.
Csak egy perc, csak egy villanás,
vér íze a számon –
s becsukódik a szakadék
a feltörő vágyon.
Továbbmegyünk, mintha semmi
nem is történt volna,
az elszakadt pillanat is
szépen egybeforrva.
Ugrik tovább a képzelet
újabb látomásra:
a kertben az öreg pincék
baszó kecske-háta.

 

 

 

Csillag, vonat, tücsök

Csillag, vonat, tücsök
a nyári éjszakában,
hatalmas hármashangzat,
égig érő zene indázik
fúgaszerűen: a vonat
megrakva gyerekkorral,
vígan kattogva fut felém,
átrobog szívemen a
halhatatlan rakomány,
hogy ne féljek, hogy édes
és gyönyörű az élet,
vagy legalábbis lehetne;
a tücskök együgyűn kontráznak,
egy ütemmel lemaradva,
de szintén a kezdetek óta
ciripelik, hogy igen, igen,
hangszer-testük remeg
a gyönyörűségtől a fűben;
a csillagok éteri herélt
hangon, túl mindenen
echózzák, hogy bizony szép volt,
szinkópásan elcsúszva a semmibe;
először a vonat robog el,
azután a tücsök hallgat el,
és a végén csak a csillag.

 

 

 

Elég egy oldalpillantás

Elég egy oldalpillantás,
s eltűnik a nyár,
ősz kapaszkodik vérző körmökkel
a ház falán,
a borostyán közt bogárhulla,
madármúmia,
tudja jól a nyári sereg,
hogy el kell múlnia,
de kinőtt, röpült, mászott
mégis boldogan,
mert e kurta végtelenben
neki dolga van.
Rábiccentek megnyugodva,
mint egy imára,
én is ilyen árnyat vetek
az idő falára,
ha majd egyszer oldalt pillant
lustán az Isten,
recehártyájára ég
a testem.

 

 

 

Abody nevét is

Abody nevét is kihúzhatjuk,
így fogy s tűnik az ifjúságom.
Megtelik a túlvilági tabló
e pót-érett találkozáson.
Egy-két üres hely vár még reánk is,
nem foglalhatja el senki más;
döccen egyet a világ? Legfeljebb
a tévében műsorváltozás.

 

 

 

Már öregebb vagyok, mint Kosztolányi

Már öregebb vagyok, mint Kosztolányi –
De mire jó e buta hencegés?
Könnyű a halottak vállára állni,
mi lesz nagyobb, csakis köztünk a rés!
Az idő szemétdombján kotkodálni
ki bír tovább, bizony édeskevés;
verset, percet magunk alá csinálni,
nevetnivaló e mennybemenés.
Legyél újra apánk, s mi gyermeked,
hajolj át szépen időt és teret,
csinálj csodát, mert itt maradtunk árván.
Ne intsd, ne mondd, hogy már nem akarod,
véreid vagyunk, mai magyarok,
magunkat látjuk sírodat kitárván.

 

 

 

W. S. a bolondokházában

 

1

Isten kiöltött nyelve vagyok,
vizsgálgatnak a professzorok,
nem is sejtik, hogy ki a beteg,
s aszpirint én hiába szedek.
Estelente fölmegy a lázam,
semmi kedvem, hogy magyarázzam:
nem enyém a szív, máj és vese,
nem miénk vagyunk, én se, te se.
S ha én, se te nem miénk vagyunk,
kit ábrázol kihűlő agyunk,
ki képzelt el, s őt ki képzeli,
honnan jöttök Semmi Lényei?
S hová mentek? S én hová megyek?
A plafonon sétáló legyek,
legyek lábán felfordult világ;
ennyit tudtam én is legalább.
 

2

A hárommellű ápolónő
egyszerre anyám, szeretőm és hitvesem.
Leegyszerűsödött a végén,
amit nem értettem igazán sohasem,
hogy mennyi téboly, szoknya, nadrág
divatszintjén volt mennyi-mennyi harc,
hókuszpókusz és lélekgyógyász,
elrejtett nemi szerv s lefátyolozott arc.
Egyszerre voltam nő és férfi,
növény is, ásvány is és isten-sziluett,
az idő markában szunnyadva
bátran végigképzeltem minden életet.
Ki voltam sok, válok majd eggyé,
talányos embriót megszül majd a halál,
kipottyantva a semmiségbe,
ott nincs-ajkam milyen anyaemlőt talál?
 

3

Kapaszkodj a köpenyembe,
vess bukfencet a semmibe.
A köpenyem: kórházi lepedő.
A semmi: minden, ami leendő.
 

4

Mi van köztem és a nap között?
Egy rigó van köztem és a nap között.
Mi van köztem és a nap között?
Egy gyerek van köztem és a nap között.
Mi van köztem és a nap között?
Arcod van köztem és a nap között.
Mi van köztem és a nap között?
Nincs semmi köztem és a nap között.
 

5

Egy dalmát
ette a vadalmát,
egy fogát kitörték,
nem eszik csak körtét,
meghagyták az ínyét,
nem eszik csak dinnyét.

 

 

 

Féldal

Reggel rigó,
este tücsök,
nappal meg a
seregélyek,
azért hogy én
némán ülök,
körülöttem
szól az ének!

 

 

 

A múzsa noszogat

A Múzsa noszogat, R. P. szájával szól:
„Miért hagytad abba a versírást?”
A Rádió egyik stúdiójában állunk, kétfelől
a zongorára dőlve, berezonál tőlünk
a közömbös hangszer, rutinosan, ahogy
egy jó márkához illik. Rezdülök én is,
csikorogva, először a fogamban az ideg,
azután a fejbőröm, hömbölyögve szűkül
a gyomrom, sziszegve leereszt a tüdőm,
a szívem bokszkesztyű, behúz egy jó nagyot,
bordámban a csontok összekoccannak pengve,
két vesém egymást fényképezi, két japán,
lesből, a májam síkosan menekül, beleim
rátekeredve fojtogatják, a csigolyák görcsösen
markolják a gerincvelőt, két golyóm
összebújik vacogva, térdem aludttejjé válva
megroggyan. Oké, Múzsa! Kezdődhet a dal!

 

 

 

Vadgesztenye koppan a fejemen

Vadgesztenye koppan a fejemen, itt az ősz,
na, ez aztán elcsépelt költői téma!
A vadgesztenyét mindenesetre zsebre vágom,
ajándék ez is, vagyis ingyen van, mint
a levegő, vagy a fák aranya, vagy a bokor
sün-szuszogása, mohón begyűjtök mindent,
jó lesz még – mikor is, mire is? Jó lesz
bizony! Madár fürdik a kerti csapnál,
kutyafej nyúlik ki a kerítésen, körte
bimbamoz, dió pislog manószemként
a ráncos szemhéj mögül, elteszem ezt is
a többihez, hogy a végén ne üres kézzel menjek.

 

 

 

Gyerekarcom visszanéz rám

Gyerekarcom visszanéz rám a tükörből,
nem tudok mit kezdeni vele, de azért
próbálkozom: rávigyorgok, kacsintok, semmi,
mintha jég mögül nézne rám, elég hűvösen,
ahogy grimaszolok és idétlenkedek egyre
fáradtabban, elszálló hittel, öregedő bohóc,
hogy kicsaljak legalább egy irgalmas mosolyt,
egy rezzenést, egy rebbenést, valami kis fényt,
onnan, honnan, kitől, kinek, lehunyom
a szemem, lassan felnyitom: eltűnt, s eltűntem
én is, csak a tükör, csak a tükör, csak a tükör.

 

 

 

Totózzon! – búgja a vadgalamb

Totózzon! – búgja a vadgalamb,
a nyárnak támasztva a hátam derűsen
hallgatom az égi intést, világosan értem
a madarak nyelvét, egy légkalapács-fejű
harkály megsorozza a fát: ratatata,
a kukac gumi sikolya elpattan, a varjú
fékcsikorgása recseg, a verebek kávét
darálnak uzsonnára, és a seregélyek
sípládát csinálnak a mogyoróbokorból;
szállj be te is, énekelj velünk – hívogatnak,
de eszemben sincs versenyezni, bölcsen befogom
a szám, s megvetően lepöttyint egy rigó.

 

 

 

Ez a tányérképű szeptemberi hold

Ez a tányérképű szeptemberi hold
álmos kíváncsisággal követ, reggel
tejért ballagunk a boltba, azután
kiülünk a tópartra, nézegetjük a vizet,
lassan átmos őszi nyugalma, neki
az arcát tükörben, nekem a lelkemet,
bámulunk lustán a nyár után, nagy
tarka lepkeszárny, hova tűnt, majd azon is
elmerengünk, hogy mivé lesz ez az őszi
zűrzavar, hiába tudjuk, fel sose fogjuk,
majd leborotválja a tél a vízből
kiálló sörtét, torzsat, holdat, zűrzavart,
a hegy mögött már feni fagy-élű kését.

 

 

 

Magyar táj, magyar ecsettel

A fűben guggol egy szovjet katona,
haza menne, de már nincs hova.
És ahonnan menne, az sincs többet.
Asztrál-seggel szennyezi a földet.
Körülálljuk, sértőt a sértett,
guggol közöttünk a keserves kísértet.

 

 

 

Máj-dal

Kinyírom a májam,
a májam kinyír engem.
Egymást lessük félidőben:
az állás döntetlen.
Én nyelem a mérget,
ő meg feldolgozza,
nem érdekli hülyeségem,
sem, hogy mi okozza.
Vagyunk zsák s a foltja
már örökre ketten,
s együtt sóhajtjuk a végén:
tettem, amit tettem.

 

 

 

Helyetted élek, azt hiszed?

Helyetted élek, azt hiszed?
Azt képzeled, hogy helyetted él
a költő? Szememmel nézel,
fülemmel hallasz, orrommal
szimatolsz, tüdőmmel lélegzel?
Együtt ejtjük teherbe a Múzsát,
szuszogva, lihegve a kuplerájban,
de a nemibeteg-gondozóba
már egyedül járok? S ha náthás
vagyok, rosszkedvű, vagy eliszom
az eszemet? Akkor is velem
repülsz? Egészen a pocsolyáig?
Esendő vagyok, mint mindenki,
s nem biztatlak semmire,
mint az öntapadós Isten.
A költő nem művese,
s nem lélegeztető gép.

 

 

 

Ez a csöpögős orrú ősz

Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utol Szárszón,
a postára ballagtam éppen a napilapokért.
– Szia! – köszöntem neki. – Szia, ősz! Hogy vagy?
– Szcsrr! – szörcsögött bánatosan, és tény, hogy
csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák,
a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva
a fejükre húzták a fészküket, csak én és
a vasúti sín nem bújtunk sehová, vonultunk
hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett
a saját baján, a vasúti sín az elgurult
fejű költőn, a csöpögős orrú ősz, hogy
mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért
halunk meg egy kicsit minden ősszel.

 

 

 

Járom a piacot

Járom a piacot gyerekes áhítattal,
kóválygok föl-alá, kinyitva minden
érzékszervemet, ízlelek, látok, szagolok
és tapogatok és fülelek is kofa-szót,
háziasszony-zsörtölődést, elharsogott titkos
ételreceptet: csak magának, aranyoskám,
és tegyen bele bazsalikomot is! Látom
az ízes szavakat, sőt szagolom: csombor,
ánizs, csiperke! Megsimogatom a lánymellű
almákat, csipegetem a töppedt mazsolát,
nyelvem hegyét megégetem a macskapöcse
paprikával, majd borogatom savanyú, hűs
káposztalével, diót csörgetek, arcomon
mókus-mosoly, ám gyomromban vadászizgalom,
nézem a véres húsokat, a félmosolyú
disznófejet, az aranyló kacsákat, a kéklő
gyöngytyúkot, micsoda leves lesz belőle,
össze is állítom az ebédet, kényesen válogatva,
nagyokat nyelve elképzelem, húzom az időt,
s nem főzöm meg. Valahogy úgy vagyok, mint a szerelemmel.

 

 

 

A vers már túl van minden forradalmon

A vers már túl van minden forradalmon,
ásítva nézi e toldozott-foldozott forradalmat!
Az üres papíron katedrálisok épülnek-omolnak,
sóhajtásomból só rakódik a kedves arcra,
játék ez is, tudom, grimasz a vesegörcs után,
utcakővel bevert kirakat, mögötte hivalkodik
a megfizethetetlen luxus: a jóság, a szeretet,
a türelem, a becsület és a többi, amire már
csak halványan emlékszünk, félborjúként
felfüggesztve lóg a kereszten, amiért eddig éltünk;
mitől van kedvem játszani, szavakkal vacakolni?
Mégis a vers lehet Isten szájába dugott hőmérő,
vagy utolsó korty a végleg eltűnő ivóvízből.

 

 

 

A lábam is költő, a hasam is költő?

A lábam is költő, a hasam is költő?
Amit felveszek, a cipő is? És a nadrág,
és a kalap? A fogason a felöltő, az is költő?
Magától ír a golyóstoll, az írógép a tokjában
verset zongorázik, ablak muzsikál, a huzat
szaggatottan huhog, a szék lába jambusokban
biceg, a telefon tücsökként ciripel, a hőmérő
némán fölakasztja magát, az is költő,
a hamutartó borongva gyászol, a fésű röhög.
Hol végződök én, és hol kezdődik a világ?

 

 

 

Lehunyom a szemem: álmodok

Lehunyom a szemem: álmodok,
kinyitom a szemem: ébren vagyok.
Derűsen utánozom az eget: nappal
és éjszaka, aztán szorongva valami
mást: élünk, meghalunk; egy rugóra
járok a világgal, csak én néha eltévesztem.

 

 

 

Gyerekversek

Arra jött egy Dacia,
benne ült a bácsija.
Arra jött egy Samara,
benne ült a szamara.
Arra jött egy kis Fiat,
az hozta a kisfiát.
Balladácska
Bagoly mondja bögölynek:
hülye bögöly dögölj meg!

 

 

 

Rassz-versek és gén-dalok

Egy csecsen
rágódik egy csecsen.
Tele szájjal interjúvolna:
kecske csecs ez, avagy juh volna?
*
Egy zürjén
elmereng élete zűrjén:
a bolhák mind rámugornak,
mért születtem finnugornak?!
*
Egy hucul
nyulat nyúz kurucul,
így szól: énrám ne pikkelj,
mért nincs rajtad halpikkely?
*
Egy nyenyec
azt mondja, hogy konyec!
Nem eszem több pirogot,
mivel a cár kirúgott!
*
Egy jordán
csücsül a járdán.
Héber volt az a teve,
aki ide leteve!
*
Egy oláh
kecskéjét korholá:
sose végzünk így, te mamlasz,
hogyha folyton eliramlasz!
*
Egy osztják
megy, ahol a pofont osztják.
Mégis mienk ez a kantin:
osztják kapja, csattan chantin!
*
Egy mormon
üvölt: hol a hormon?!
Farkát hiába pacskolja,
mivel üres a zacskója.
*
Egy matyó
veszettül kamatyó’:
te lány, te mit keseregsz,
képzeld, hogy Mathias rex!
*
Egy tót
rúgja az ajtót.
E kop-kop nem haveri,
ne engedd be: kiveri!
*
Egy druida
rohan a budira.
Hol az a gaz kelta,
aki lekakálta?!
*
Egy mordvin
morog: ez a bor mord vin!
Nem is iszom egyelőre,
amíg nincs jobb, mint e lőre!
*
Egy japán
dühöng egy mappán:
nincs rajta Alaszka,
ezt valaki elbaszta!
*
Egy dán
feküdt a járdán.
Férfi és nő mind meghága,
furcsa város Koppenhága!
*
Egy albán
átúszott az Elbán.
Ez már Európa?
Ekkor vágták orrba.

 

 

 

Mi akadályoz, hogy ezt a verset megírjam?

Mi akadályoz, hogy ezt a verset megírjam?
A kutya, a postás, a nap, az árnyék, egy légy.
Már emelem a tollat, homlokom csupa redő,
feszül bennem az ihlet, mint az űrhajóban
a sűrített levegő, már emelkedek a székről,
mikor beszökik a kutyám a nyitva hagyott ajtón,
szeme csillog, foga villog, pofáján bohócvigyor,
pacsit ad, szalutál, cipőmre fekve szuszog,
visszahuppanok a székre, megsimogatom, elalszik,
vagy csak úgy csinál, mert üvöltve kirohan:
csönget a postás, rohanok én is, átveszem,
amit naponta zúdít rám a világ, meghívót,
idézést, gyászhírt, örömhírt, szavazócédulát,
megköszönöm, a papírkosárba dobom, kizárom
a kutyával együtt, végre csönd van, jöhet a vers,
most meg a nap süt be az ablakomon, közben
egy métert fordult a Föld, suhantam vele én is,
bár nincs szárnyam, tudnék róla, csillog a papír,
antarktiszi hómező, majd árnyék feketedik,
tintafolt, bután bámulom a tollam, eső lesz,
egy légy süvít be, bizseregve megül az asztalon,
aprót sóhajtva feladom az egészet s így szólok:
lehet, hogy Isten küldött, éppen ezért ne félj,
nem csaplak agyon, legalább te repülj!

 

 

 

Ki ette meg a nyarat?

Ki ette meg a nyarat? Tegnap
még itt volt, mértük a lázát:
37 fok árnyékban, vagyis a fák
hóna alatt. Most se láz, se nyár,
a fák dideregve kapkodnak a levelek
után, rémes csontvázak, kiköpött
halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
A kutyámra nézek gyanakodva:
fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,
megsértődve morog: „Megint mindent
rám kennek…” A fecskéket figyelem,
zsinórírást bögöztek a villanydróton,
silabizálom, de nem tudom elolvasni,
miről szól, kinek szól? Legyintek,
á, nekik ez túl nagy falat! Macska
füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,
verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
nyárevéssel, a harmadik szomszédból
gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
a napraforgó cintányérja. Fülelek,
talán tud valamit. Talán a virágok!
A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!”
A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán
nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
S dideregve kapkodok a leveleim után,
mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
pillanatra, és miért voltam, hogyha
eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?

 

 

 

Reggelizés közben egy rossz hír

Tej, tojás, sonka az asztalomon, gyönyörrel
árad szét bennem a reggeli, könnyűvé tesz
s már-már felemel a jó ízek élvezete, a
mindennapi öröm, a szobában rádió zsong,
fél füllel hallgatom a tudós vitát, s abból
is csak egy mondatot: ötmilliárd év múlva
kihűl a Nap – rágok tovább s szórakozottan
agyam is rág, mi is lesz ötmilliárd év múlva,
illetve hogy mi nem lesz, boldog agyvérszegénységgel
kipillantok a kertbe: rézsút fénydeszkák feszülnek
a cseresznyefáról a fűre, majd a szél lécekre
fűrészeli, meglibbentve az ágakat, majd a fény-
deszkákat, fény-léceket átszeli egy rigó könnyedén,
csoda ez is, együgyű varázslat, cinke tornázik,
darázs búg, tükörben fésülködik a virág,
szemben az ablak mosolyt villant, a kutya
ámulva hunyorog, orráról légy startol pimaszul,
macska füstöl át a kerítésen, mindennapos
játék ez, bár megunhatatlan, mi lesz vele
ötmilliárd év múlva, kávé, cigaretta zúdítja
agyamba a vért, de most mintha nem tudnék
felébredni teljesen, mintha nem záródna az ajtó
az álom és az ébrenlét között, ötmilliárd év
múlva és nem lesz – leng ide-oda az a bizonyos ajtó,
zár nélkül és kilincs nélkül lengeti a robbanó
és követhetetlenül táguló látomás: nem lesz fű
és nem lesz fa és nem lesz darázs és nem lesz virág
és nem lesz nappal és nem lesz éj, bogarak
hátán indián-minta, rügyek állán pehelyszakáll,
macska-szemben ásványfény, madarak önkívületröpte,
nők mosolya, mellük íve, mély alvásban elcsurranó
édes nyál, és nem lesznek színek, ízek, engesztelő
szép zenék, tájak, utak, tű-zsongású világvárosok,
cápa-suhanású repülők, és nem lesz szem és nem
lesz szív, és kilobban az utolsó elme, mely még
felfogja a fekete korongot, ahol a Nap volt –
és nem lesz és nem lesz és nyoma se marad,
magamból kilőve, mint őrült űrhajós motyogom,
hogy majd nem lesz halálom után ötmilliárd évvel!

 

 

 

Éjfél után ne félj?

I. m. Vas István

 
És előtte? Hogy is van ez, szívem mint a nyúl
remeg, oda se figyelve, fél bizony vadul.
Közben persze ezt-azt csinálok, élek, ahogy lehet,
véres habból ellebegő szappanbuborék-verseket,
majd zavartan letörlöm, gondolva finom mosolyodra,
hogy hány tonna semmiből is lesz újra hány tonna,
mert minden trükk ismert, minden fogás ósdi,
de a menekülő szív, de a félelem valódi,
mert túl könnyű minden vers, túl nehéz a vers,
széteső szavaim közé most is csöndet keversz,
a havas fák között holdbeli kávéház nyílik,
ámulva figyellek, ifjú költő, ahogy illik,
ülsz az asztalfőn, nem számít, bölcsen legyintgetve,
a földöntúli felfoghatatlan időkre, terekre,
mert újra jön a tavasz, nyár, ősz s újra hó,
csak ez a költemény lesz végleg az utolsó;
fölemelsz és előléptetsz minket, mint annyiszor:
most lett belőlünk elárvult és szomorú utókor.

 

 

 

Isten megnyomja a tavasz-gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,
s a régi verkli pattogva beindul,
a rigó kiköpi a téli szutykot,
csőrt csücsörít s fütyül bolondul,
a rügyek apró rajzfilmgyárak:
megrajzolják a millió levelet,
szuszog, dohog a vakondjárat,
megindul a forgalom odalent,
a nárcisz kis pöckét kinyomja,
a kapkodva vetkőző égre mereszti,
a vadrózsának tavalyi a rongya,
hullna már, de még nem ereszti,
dagad az akác nyakán az ér,
az éltető nedv lüktetve kering,
bámulok a kertben ösztövér,
apadó hitemmel, s megtelek megint
együgyű csodával, éltető nedvvel,
s kinövök a földből, mint a bokrok,
s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:
jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

 

 

 

Isten inkognitóban

Isten inkognitóban itt járt, vagyis
nem láttam, mivel láthatatlan, de itt
járt, semmi kétség, illetve csupa kétség
az áttetsző délelőtt, a hisztérikusan törékeny
ablaküveg, nekiverődök, mint a légy, de nem
szabadulhatok, mert az áttetsző délelőttöt
is én képzelem, amúgy kilátok belőle, magamból,
mint az üvegen, de nem menekülhetek,
élek, motozok, cigarettázok a rövid szünetekben,
álcázom magam, mosolygok és nem írok verset,
még nem, még szédülök a képzelt repüléstől,
gyomrom felhúzódik a súlytalanságtól, a légüres
papírtól, vonzásra vágyom, mely lehúz
a földre, a bútorok józan élei közé, a fa,
a fém, a műanyag vegetációjába, az emlékek
zsíros kártyalapjaival csinálok egy-két trükköt,
most gyerek vagyok, most ifjú, most férfi,
majd újra összekeverem, senkit se tudok
becsapni, magamat a legkevésbé, a tükör is
ugyanazt a képet exponálja tíz éve, húsz
éve, megjegecesedik az időben, mint ez
a délelőtt, megelőlegezi saját halálát,
mint ahogy én minden pillanatban, s nem
tudok kitörni, mert bennem játszódik az egész,
befelé múlok el s egyszerre, s a rövid szünetekben
a nikotin rugdossa a szívemet: növesszen
szárnyat, repüljön vagy legalább tapogassa
ki az áttetsző magányt belülről, töltse ki
ezt az áttetsző délelőttöt, a rám dermedő halotti
maszkot, zümmögve, sírva vagy éppen mosolyogva,
mert itt járt valaki, onnan tudom, hogy egyszerre
vagyok hitetlen és hinni szeretnék valamiben.

 

 

 

Szavakkal szólni nehéz róla

Szavakkal szólni nehéz Róla.
Nem érzi Őt a kutya orra.
Nem fogja meg semmilyen háló,
nem találja el késdobáló.
Nincs árnyéka és nincsen teste,
nem Ő van a képekre festve.
Nincs a vízben és nincs a Földben,
és nem születik anyaölben.
Nem kiabál és nem is hallgat,
nem kér és nem is ad irgalmat,
nem fáj, nem szenved és nem örül,
nincs társa és nincs egyedül.
Mégis elmém s szívem kívánja,
bár mindennek csak a hiánya,
semmibe nyúló libigóga,
s jaj lenne, ha lemászna róla!

 

 

 

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

 

 

 

Az alaszkai farkas

Már harmadik éjjel zengett a vonítás,
tu-tú-tu, tu-tú-tu, szinkópásan visszaverődött
a hold tányérjáról, bolgár ritmusba
törve pattogott a házfalak közt, meg-
csúszott kanyarogva a papok mini-
stadionján, nagyot huppant a kemping
sátrain, talán a tóra is kimerészkedett,
de mindenesetre visszajött s zengett
fáradhatatlanul. Először azt hittem,
álmomban hallom, szoktam ilyet álmodni, hogy
én vonítok, azután azt hittem, hogy a kutyám,
de ő horkolt, mint egy gőzfűrész, szörcsögve,
bugyborékolva, teljesen háziasítva, mint egy
családtag, vagyis hogy néha versenyben
fújjuk a kását, míg a feleségem meg nem
unja, átnéztem rá is óvatosan, nem ő volt,
édesen aludt, s már gyanakodni kezdtem,
hogy mégiscsak álmodom az egészet,
s azt is álmodom, hogy ébren vagyok, ilyet is
szoktam álmodni, ébren is, nyitott szemmel,
talán azért lettem költő, hogy egyszerre
vagyok két helyen, ami normális emberrel
nem fordul elő, de visszatérve a vonításra,
tőlem függetlenül szólt, kívül zavaros
érzékszerveimen, vagyis a valóságban, bár
amelynek én is része vagyok, de hagyjuk,
elég annyi, hogy már harmadik éjjel nem
tudtam aludni s elhatároztam, hogy
kivételesen alaposan utána járok.
Először Czár Laciékhoz mentem, de náluk
tacskó van s nem vonít, azután Kapuvári
Marciékhoz, náluk meg macska van,
s kizárólag nyávog, ahogy rendes emberekhez,
illetve macskákhoz illik, s nagyon
örülnének, ha megszűnne ez az idegesítő
vonítás, mert ők sem tudnak aludni.
Azután Farkasházyékhoz mentem, aha,
itt lehet a háza, ki van írva a névtáblára,
de miért doktor? Ám senki sem volt otthon,
az ajtón cédula: „Kulcs Pákozdyéknál!”
Átmentem oda is, se kulcs, se farkas,
és ők se tudnak aludni. Mentem tovább,
a Három Nyárfa kocsmába, és ekkor
megláttam: a középső nyárfa alatt aludt,
szép fejét a lábára hajtva! Suttogva
beszéltem a pincérrel, igen, az övé, még
ma elviszi, már többen is panaszkodtak,
menjek nyugodtan haza, nem kínozzák,
nem beteg, csak nem tud ugatni, mivel
farkas, csak vonítani tud. A kerítésnél
még visszafordultam s imígyen szóltam:
„Nem férsz bele e világba, pedig gyönyörű vagy,
csak más a hangod, mint amit még el tudunk
viselni errefelé. Tudom, én is fújtam:
lehet bőre barna vagy fehér… a tiéd
álomszép kékesszürke, s csak e versbe férsz
bele. Ez is több a semminél.” És a vége?
Most már nyugodtan alszik mindenki,
csak én riadok fel: valami hiányzik.

 

 

 

Két sírvers, előlegbe

 

Domokos Mátyás

Alapított egy akadémiát,
most odalent hallgatja az iát,
nem enged be oda senki fiát:
„Nincs hely, szamarak! Éljek én! Vivát!”
 

Réz Pál

Habár egyszer meg kell holni,
örökké él már a Holmi!
Kár a földet lapátolni,
onnan is fog Osvátolni.

 

 

 

Együgyű ének

Isten hogyha szóra bír,
közöttünk van a papír.
Neki énekelek ma,
s kell közénk a pelenka.
Mert az irhám csatakos,
habár félszázada mos
záporral és esővel,
mosdókesztyű-felhővel.
Hiába fogy a szappan,
mindig piszkos maradtam,
kapzsi, irigy és hazug,
nincs bennem egy tiszta zug.
Kölyökként is rossz voltam,
ordítottam s kortyoltam
tintalevest és i-át,
s elloptam a léniát.
Most sarokban térdelek,
fájnak az ízületek,
belém hasít, mint a kés:
utolért a büntetés.
Lehet ám, hogy meghalok,
és ez micsoda dolog!
Isten, akkor mit csinálsz?
Nem lesz, akire vigyázz.
Így beszélünk, Ő meg én,
s papíron a költemény.
Végül testem ha eldől,
kibont majd a versekből.

 

 

 

Dalok a súlyfürdőből

 
Nem egyszerre, mint születtem,
 
így kopok el, részletekben!
 
Derű helyett jön rigolya,
 
ha becsíp a nyakcsigolya.
*
Hát üdvözöllek, kopogtató öregség!
Ez az egész egy borzasztó nagy hülyeség.
Hiszen ha a szememen át belém látnál:
ott kószálok még valahol Ararátnál.
Zöld csőrömben zöld ág, futok az iskolából,
mezítlábas kölyök, a június rám szól:
erre a nyár, fán fészek, folyóban kérész,
mind a tiéd, s van időd, hisz örökké élsz!
*
 
A villamosnak nincs csigolyája,
 
a platánnak sincs csigolyája,
 
az őszi napnak sincs csigolyája,
 
ami meszesedve fájna!
 
A villamos visz a fürdőbe,
 
a platán bólogat tűnődve,
 
az őszi nap szeme lábad könnybe,
 
egyedül lépek a küszöbre.
*
Itt aztán már nincs mese, lehull a lepel,
piszkafát, pocakot semmi se takar el!
Kint marad a hiúság
s az ifjúság.
Csupaszon, kopaszon, mint az Úr színe előtt.
Első nap zavarban fogom a lepedőt.
Kint maradtak a menők
és a nők.
Mint egy kolostorban, szűzi a hangulat,
látni lógó herét és füstös lukat.
Értünk nem mond misét
a nemiség.
*
Annyiszor álmodtam, hogy felakasztanak,
de nem hittem, hogy egyszer eljön ez a nap.
Nem igazi akasztás, ez még csak próba,
nem kellek egészben, váltanak apróba.
Mit adsz érte, Uram, s én mivel fizetek?
Zörög a pénztárgép, s én újraszületek?
Filléred így forog ócska butik-soron?
Lógok, mint a csecsemő a köldökzsinóron.
*
Nyúlik a nyakam lassacskán,
ülünk, mint tóban a békák,
hogy brekegni volna kedvem,
de itt nem értik a tréfát.
Komoly pofát vágok én is,
szenvedőkkel együtt ringok,
bolyong egy sunyi buborék:
valaki a vízbe fingott.
*
A ruhámat a kabinban hagytam,
a pénzemet a kabinban hagytam,
s igazolványt, betétlapot;
tiszta költői állapot!
Hogyha majdan végképp elmegyek,
gazdagabb ennél én sose legyek,
nincs gondom, mit hagyok hátra,
s mit viszek el odaátra.
*
 
Ma szépen minden összeáll:
 
szívemben lapul a halál,
 
kint nap süti a háztetőt,
 
és gyönyörű e délelőtt!
*
 
Itt már az is eufória,
 
ha végigcaplat Zsófia,
 
a szomszéd női kabinos,
 
kócos haja glória!
 
Dagadt lába visszeres,
 
eltűnt lepedőt keres,
 
kárál, nyög – a férfiszív
 
mégis így dobban: szeress!
*
Uram, nézz le teremtményeidre,
itt lógunk a vízben, mint a holtak,
lakásból, életből, szerelemből
minket már félig kipakoltak.
S mint akiket bevagoníroztak,
az út előtt egybegyűjtve ringunk,
s nem szégyelljük: nagyobb szégyen vár ránk,
nyögünk, sírunk, álmodunk és fingunk.

 

 

 

Egy rossz mozdulat, és lő a reuma!

Egy rossz mozdulat, és lő a reuma!
Összerogyok úton és útfélen,
és ez nem csak amolyan költői duma,
fogcsikorgatva cserélem
a pózokat: kicsit fel, kicsit le, majd jobbra;
bár belülről lőnek,
elmehetnék, gondolom közben vigyorogva,
westernfilmbe főszereplőnek!
Ez az én mozim, melyben egyedül játszom
a tragédiát és komédiát,
bukdácsolok a halhatatlan vásznon,
sírok s mutatok i-át,
talán, hogy ne gondoljak addig se a kínra,
talán egy kicsit bolond vagyok,
s a Nagy Forgatókönyvben meg vagyon írva,
hogy a végén meghalok.
De addig játszom, például azt, hogy élek
s vagyok halhatatlan,
keservet, örömöt könnyedén cserélek,
bújok száz alakban,
mi elől, ki elől? Most a reuma lő,
hátha nem talál,
bohóckodva és cikázva szem elől
veszít a halál!

 

 

 

Ki jön be az ajtón?

Ki jön be az ajtón, kopogtatás nélkül?
Félig alszom és csak álmodok?
Vagy még félig ébren, ez egybemosódik,
s nem nyikordul az ajtósarok.
Levegő se rezzen, pedig immár ketten
fogyasztjuk el bent az oxigént.
Nézem sápadt arcát és kopott ruháját,
szánakozva figyelem szegényt.
S szólok: „Mondd, megérte? Mit kaptál cserébe
éhezésért, rossz albérletért?
Szűkölve és fázva, egy kölcsönnadrágban,
miben hittél, mondd, az istenért?
Tengermélyről szöktél és vonatra szálltál,
köldökzsinór-kötél nyakadon:
holtakat a sírból ha félig kihúzod,
te akkor se futhatsz szabadon!
Nem várt reád Párizs, megrekedtél Pesten,
telefirkált papír a szárnyad,
végig kiröhögtek, itt-ott le is köptek,
sárként ragadt rád a gyalázat.
Nőtől nőig éltél, végül mind eltűntek,
fagyott lepedő a szerelem,
ruha helyett verset, cipő helyett verset,
hogy képzelted, adtál félszegen!”
Nem felel, csak néz rám, húszéves kis őrült,
lassan csuromvíz lesz az ingem,
a fejem lehajtom és zavartan érzem:
szánakozva ő figyel engem.

 

 

 

Elmúlás ellen babérlevelet

Elmúlás ellen babérlevelet morzsolok,
jön a kutyám, tüsszögve megszagolja,
gyanakodva néz: játék vagy kitolás?
Úgy dönt, hogy játék, mert győz benne
a szeretet, mindig győz, hogy majdnem
elszégyellem magam, s játszom a kedvéért:
bekapom a babérlevelet s elrágom
fintorogva, s hozzá képzelem a bablevest,
adok neki is a levélből, kiköpi s nem
képzel hozzá semmit, végül is egy kutya,
s fogalma sincs az elmúlásról, homályosan
érzi, hogy elborult az arcom, az elmém,
hozza a labdát s vigyorogva döfködi
a térdem: ezt játsszuk! Majd szinte körbe-
mutat a kertben: a nyarat játsszuk
vagy együk meg a vízcsapnál fürdőző rigókat
vagy a szomszédban szőrt meresztő macskákat
vagy a kerítésre tekeredő virágokat!
Rábólintok, helyes, játsszuk azt, hogy élünk!

 

 

 

Nem csak én lesem a semmit

Nem csak én lesem a semmit,
nem bizony, ha egy kicsit enyhül
a vacogásom, csitul nagyképűnek
mondható kétségbeesésem, s visszasuttyanva
bőrömbe körülnézek, nem csak a témában,
hanem a környezetemben, vagyis a világban,
amelynek én igen szerény része vagyok,
de csak akkor, ha igen szerény vagyok,
s már együtt lessük a semmit, ami
bűzös hiénapofával körülöttünk ólálkodik,
hipnotizálva meredünk a téli üres
égre, pislogni se mer a kilőtt szemű utcai
lámpa, vak szemgödör a madárfészek is,
az orgonabokor sündisznó-állásba gömbölyödik,
a rügyek visszahúzódtak, mint a sumó birkózók
heréje, a fagy nikkelezi a fát, remeg egyet
s megdermed tragikus pózban, beállok
közéjük, megdermedek én is, egymásnak
súgjuk: ne félj, vagy legalább ne nagyon!
Nem moccanunk, ősi csel ez, hibernálva
várjuk a tavaszt, hogy kiolvasszon halottainkból.

 

 

 

Egy kis szabadesés

Egy kis szabadesés reggel nyolc
és kilenc között, túl az evésen, vécén,
fürdésen, vagyis tisztán s tele gyomorral,
s tele hittel, illetve az előző napi
kiürítve, az első korty kávé, az első
cigaretta után repülök, vagyis
zuhanok a felpumpált vérnyomás
szárnyán, amely ötpercenként visszaesik
száz per nyolcvanra, de ki tagadhatná,
hogy repülés ez is, az mindegy, hogy lefelé,
de szabadon, és ez a fontos, mindegy
az irány, hiszen a tér végtelen, még
kis szobámban is, bizony, végtelen,
repülés közben ámulva észlelem ezt is,
míg agyam a koponyatetőhöz préselődik,
benne préselődik a világ vagy csak
az a része, amely belefért az agyamba,
fosszilis lelet, vers lesz belőle, krétakorból
feladott távirat, tudósítás egy másik
krétakornak, zuhanás közben viccelek,
van időm: örülnek majd a krétapornak,
közben kávét kortyolok, rágyújtok,
megállok lebegve, kinézek az ablakon,
a telefont hipnotizálom: szólaljon meg,
mert minden ürügy jó, hogy abbahagyjam,
az ablakon köd-függöny, a telefon
néma, sóhajtva, beletörődve folytatom
a zuhanást, megpróbálom élvezni,
ahogy a megerőszakolt nőknek
tanácsolják, csak egy kicsit sikerül,
pedig hát amúgy profi lennék, elég
régóta űzöm az ipart, ami abból is
kitűnik, hogy kívülről látom magamat,
de aztán lehunyom ezt a külső
szememet, belülről szebb vagyok,
s milyen kár értem, ezen könnyezve
elérzékenyülök, tocsogok az önsajnálat
tengerében, miért, ki sajnáljon, ha
én nem, ki látott engem, ez is
milyen ismerős, de azért még igaz,
de én már egy picit modernebb
vagyok s nem erőltetem, hogy szeressenek;
nem azt mondom, hogy tojok rá,
de idegesít, ha benyálaznak,
az a sok nyálas csók, ami itt
elcsattan naponta az emberiség
homlokán, míg közben rakásra döglenek,
s mi közben kávét kortyolunk, cigarettára
gyújtunk a fűtött szobában, akkor már
őszintébb, ha magamat sajnálom,
tiszta szívből, sírva és átkozódva,
hogy milyen kár lesz értem, micsoda
veszteség, ha egyszer majd földet érek!

 

 

 

Albatrosz bevásárlószatyorral

Totyogok, mint albatrosz a fedélzeten,
fölfele a Csatárka utcán,
télen-nyáron, kezemben egy bevásárló-
szatyor, most tél van, kétoldalt
a kerítés hajókorlát,
túlnan zúg a tenger,
fenn végtelen az ég,
de nem nézek se oldalt, se föl,
csak előre, mindig előre,
orrom piros iránytű,
elszántan követem, mint egy felfedező!
Bizony ám, mert belül mindenki
tud repülni s mindenki egy nagy utazó!
Én meg pláne, délelőtt így tizenegy
és féltizenkettő között, ahogy caplatok
a boltba, mert nem az idő számít
és nem a hely, mindenütt ott zúg
a tenger, fölötte a halhatatlan kalap:
az ég, azzal köszönünk Istennek
jó reggelt és jó estét, s ami közte van,
az a miénk, s elvisszük magunkkal.
Szárnyam begyűrve a matróztrikó alá,
hű iránytűm az orrom, azon lélegzek,
kicsit szörcsögve, kicsit taknyosan,
de már nem kell más iránytű,
mivel már nincs is más irány,
mint ami felé totyogok, itt lent
a földön, hol máshol? És köztetek,
albatrosz bevásárlószatyorral,
s mint egy verssort mormolom: „Tej,
kenyér, felvágott, disznósajt és élesztő…”
Csupa fontos dolog, mind kell
a nagy útra, az utolsó nagy utazásra,
mikor majd fölfedezem a Semmit,
mint előttem már annyi nagy utazó,
s ahonnan még nem jött vissza senki!
De most még csak gyakorolok,
izmot edzek, lelket edzek,
szoktatom szívemet, mint az a drága,
s tényleg nem oly nehéz,
s szoktatom a világot is, hogy ne sírjon
nagyon, ne hullasson hamis könnyeket,
mert mi van, ha esetleg visszajövök?
Három nap múlva? Bizony ám, akkor mi van?
Óvatosan kipróbálom a repülést is,
hogy ne érjen készületlenül a mennybemenetel,
lábujjhegyre állok és elrugaszkodom
a járdáról. Még nem tökéletes.
Körülnézek, látta-e valaki?
Nem akarom, hogy idő előtt
kitudódjon, s hogy kiröhögjenek!
Nevessenek csak a totyogásomon,
a bevásárlószatyromon, piros
orromon, majd meglátjuk, ki
nevet a végén. Addig vidáman
köszöngetek a halhatatlan kalappal:
jó reggelt, jó estét mindenkinek!
Én már itt is vagyok a boltban
s elrejtőzök boldogan a teli
polcok között, szimatolok, szaglászok,
megsimogatom a konzervdobozra
festett nyári almát, csipegetek
a sajtból, most nem érek rá meghalni,
majd holnap talán! Ha lesz holnap.

 

 

 

Étellift a pokolba

Hová futok, mért izgulok,
mintha vonatjegyem volna,
s lekésem a csatlakozást:
ételliftet a pokolba.
Nézek a szerelvény után,
telerakva zsúfolásig,
megkönnyebbülök, hogy nem én
haltam meg, hanem a másik.
Kaptam még egy napot, percet,
de zsebemben a meghívó
a többi igazolvány közt,
széle szakadt, betű fakó.
Ődöngök még s ragyogok is,
de már mint a délutáni
napsütésben a házfalak,
jó mellette álldogálni.
Megtört fényben majd a szemem
fénye is végül megtörik,
csak a hús lesz, mi nem érzi,
ha az ételliftbe lökik.
Pokolba megy az is, aki
nem akart itt dudás lenni,
elsimul a föld felettünk,
nincs különbség többé semmi.
Mert itt fent volt a mennyország,
életünk isteni része,
csupa fény és csupa álom,
csak hogy mi nem vettük észre.

 

 

 

Visszatért húsz kiló

Visszatért húsz kiló Csukás István,
szuszogva töltjük ki a nadrágot.
Mivel is köszöntsem, a cukrot nem szeretjük,
férfinak meg nem szoktak adni virágot.
Sört emelek hát, most már úgyis mindegy,
faggatom fölénnyel, mivel ő a kisebb:
hol jártál testem szabad, csavargó része,
milyen ördögöt féltél és milyen istent?
Milyen angyal dajkált és milyen álmot
sugdosott a vakon elenyésző sejtek
csillagporként szállongó tömegébe, s üres
zsebébe milyen világűrnyi Hiány rejtett?
Mert semmi sem történik véletlen,
kicsi s nagy ugyanaz távcsőnek két vége –
mindegy, hogy melyik felén leskelődünk,
belelátunk szorongva Isten kiürült szemébe.
Ilyen volt születésem? S ilyen lesz, mondd,
ilyen egyszerű s könnyű majd a halálom?
Nem vissza-visszatérő részletekben, egyszerre
tűnünk el, s ásít még egy utolsót a hiányom.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]