Hová tűnt húsz kiló
| Hová tűnt húsz kiló Csukás István, |
| egy éve még megvolt, fénykép van róla, |
| ennyin már érdemes eltöprengeni, hús |
| a húsomból: mennyországba vagy pokolba? |
|
| Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb: |
| vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek? |
| És honnan hiányzik, ha hiányzik, |
| hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg? |
|
| És ami eltűnt, hús és lélek, ugyan |
| a jobbik részem volt vagy a rosszabbik, |
| fölösleges volt és azért tűnt el, netán |
| aki itt maradt, én vagyok fölösleges itt? |
|
| Én voltam az a húsz kiló is, hiszen |
| amit megettem, magammá változtattam át! |
| De most mi történt, ami tőlem elvette, |
| az micsoda és mivé hizlalja magát? |
|
| A semmi dagad és felcsinált hasában |
| ott kucorog ez a bizonyos húsz kiló, |
| várva, hogy végleg megszűnjön, e fordított |
| születésre e felnőttből készült embrió? |
|
| Így múlok el, részletekben, kilónként? |
| S míg élek, beszélhetek-e múlt időben |
| magamról? Abbahagyom, még belezavarodom, |
| mert amúgy maradt ám belőlem bőven! |
|
|
Vad versenyfutás
| Vad versenyfutás a bőröm alatt, |
| legelöl merészen a szív halad. |
|
| Kihagy, nagyot üt, zsibbadva fáj. |
| Alig lemaradva követi a máj. |
|
| Duzzad, dagad, szétfolyva lohol, |
| robbanva hajtja az alkohol. |
|
| Leégett őserdőként füstöl a tüdő, |
| ájultan üszkösödik a bent rekedt idő. |
|
| Kövesedik a vese, pliocén lelet, |
| marokkő, amivel vadászni lehet. |
|
| És az agy, ahol trónol az ész, |
| bedöglött plasztikbomba az egész. |
|
| Mit számít, hogy felkel vagy lemegy a nap? |
| Minden szervem a cél felé szalad. |
|
|
Timár Béla halálára
| nem tartózkodott Budapesten. |
|
| Vagy lehet, hogy éppen félrenézett, |
| mit számít neki egy élet. |
|
| Mit számít neki egy halál, |
| fásultan öröklétet zabál. |
|
| Ha Ő teremtett, mért hagy el a végén? |
| Döglegyek másznak a képén. |
|
| Mért nincs, ha van, keserű felnőtt |
| gyerekként mért káromolom Őt? |
|
| Nem kellene ezt is a többihez írni, |
| s összepréselt szájjal szótlanul kibírni? |
|
| Hogy ajándék minden, ritka ünnep, |
| hogy élve leéljük életünket. |
|
| Hogy mindig más hal meg – ócska vonat, |
| kattog fejemben a gyáva gondolat. |
|
| S mennyi trükk van még, befalazott ablak – |
| Eltűnt barátom, száraz szemmel elsiratlak. |
|
|
Vers séta közben
| Lecsapok rá, képzeletben, |
| szőrt köpködök, éles fogam |
|
| Csak egy perc, csak egy villanás, |
|
| Továbbmegyünk, mintha semmi |
|
|
Csillag, vonat, tücsök
| vígan kattogva fut felém, |
| hogy ne féljek, hogy édes |
| a tücskök együgyűn kontráznak, |
| de szintén a kezdetek óta |
| ciripelik, hogy igen, igen, |
| a gyönyörűségtől a fűben; |
| echózzák, hogy bizony szép volt, |
| szinkópásan elcsúszva a semmibe; |
| először a vonat robog el, |
| azután a tücsök hallgat el, |
| és a végén csak a csillag. |
|
Elég egy oldalpillantás
| ősz kapaszkodik vérző körmökkel |
|
| a borostyán közt bogárhulla, |
|
| de kinőtt, röpült, mászott |
|
| ha majd egyszer oldalt pillant |
|
|
Abody nevét is
| Abody nevét is kihúzhatjuk, |
| így fogy s tűnik az ifjúságom. |
| Megtelik a túlvilági tabló |
| e pót-érett találkozáson. |
|
| Egy-két üres hely vár még reánk is, |
| nem foglalhatja el senki más; |
| döccen egyet a világ? Legfeljebb |
|
|
Már öregebb vagyok, mint Kosztolányi
| Már öregebb vagyok, mint Kosztolányi – |
| De mire jó e buta hencegés? |
| Könnyű a halottak vállára állni, |
| mi lesz nagyobb, csakis köztünk a rés! |
|
| Az idő szemétdombján kotkodálni |
| ki bír tovább, bizony édeskevés; |
| verset, percet magunk alá csinálni, |
| nevetnivaló e mennybemenés. |
|
| Legyél újra apánk, s mi gyermeked, |
| hajolj át szépen időt és teret, |
| csinálj csodát, mert itt maradtunk árván. |
|
| Ne intsd, ne mondd, hogy már nem akarod, |
| véreid vagyunk, mai magyarok, |
| magunkat látjuk sírodat kitárván. |
|
|
W. S. a bolondokházában
| Isten kiöltött nyelve vagyok, |
| vizsgálgatnak a professzorok, |
| nem is sejtik, hogy ki a beteg, |
| s aszpirint én hiába szedek. |
|
| Estelente fölmegy a lázam, |
| semmi kedvem, hogy magyarázzam: |
| nem enyém a szív, máj és vese, |
| nem miénk vagyunk, én se, te se. |
|
| S ha én, se te nem miénk vagyunk, |
| kit ábrázol kihűlő agyunk, |
| ki képzelt el, s őt ki képzeli, |
| honnan jöttök Semmi Lényei? |
|
| S hová mentek? S én hová megyek? |
| A plafonon sétáló legyek, |
| legyek lábán felfordult világ; |
| ennyit tudtam én is legalább. |
|
|
| egyszerre anyám, szeretőm és hitvesem. |
| Leegyszerűsödött a végén, |
| amit nem értettem igazán sohasem, |
|
| hogy mennyi téboly, szoknya, nadrág |
| divatszintjén volt mennyi-mennyi harc, |
| hókuszpókusz és lélekgyógyász, |
| elrejtett nemi szerv s lefátyolozott arc. |
|
| Egyszerre voltam nő és férfi, |
| növény is, ásvány is és isten-sziluett, |
| az idő markában szunnyadva |
| bátran végigképzeltem minden életet. |
|
| Ki voltam sok, válok majd eggyé, |
| talányos embriót megszül majd a halál, |
| kipottyantva a semmiségbe, |
| ott nincs-ajkam milyen anyaemlőt talál? |
|
|
| vess bukfencet a semmibe. |
| A köpenyem: kórházi lepedő. |
| A semmi: minden, ami leendő. |
|
| Mi van köztem és a nap között? |
| Egy rigó van köztem és a nap között. |
|
| Mi van köztem és a nap között? |
| Egy gyerek van köztem és a nap között. |
|
| Mi van köztem és a nap között? |
| Arcod van köztem és a nap között. |
|
| Mi van köztem és a nap között? |
| Nincs semmi köztem és a nap között. |
|
|
|
A múzsa noszogat
| A Múzsa noszogat, R. P. szájával szól: |
| „Miért hagytad abba a versírást?” |
| A Rádió egyik stúdiójában állunk, kétfelől |
| a zongorára dőlve, berezonál tőlünk |
| a közömbös hangszer, rutinosan, ahogy |
| egy jó márkához illik. Rezdülök én is, |
| csikorogva, először a fogamban az ideg, |
| azután a fejbőröm, hömbölyögve szűkül |
| a gyomrom, sziszegve leereszt a tüdőm, |
| a szívem bokszkesztyű, behúz egy jó nagyot, |
| bordámban a csontok összekoccannak pengve, |
| két vesém egymást fényképezi, két japán, |
| lesből, a májam síkosan menekül, beleim |
| rátekeredve fojtogatják, a csigolyák görcsösen |
| markolják a gerincvelőt, két golyóm |
| összebújik vacogva, térdem aludttejjé válva |
| megroggyan. Oké, Múzsa! Kezdődhet a dal! |
|
Vadgesztenye koppan a fejemen
| Vadgesztenye koppan a fejemen, itt az ősz, |
| na, ez aztán elcsépelt költői téma! |
| A vadgesztenyét mindenesetre zsebre vágom, |
| ajándék ez is, vagyis ingyen van, mint |
| a levegő, vagy a fák aranya, vagy a bokor |
| sün-szuszogása, mohón begyűjtök mindent, |
| jó lesz még – mikor is, mire is? Jó lesz |
| bizony! Madár fürdik a kerti csapnál, |
| kutyafej nyúlik ki a kerítésen, körte |
| bimbamoz, dió pislog manószemként |
| a ráncos szemhéj mögül, elteszem ezt is |
| a többihez, hogy a végén ne üres kézzel menjek. |
|
Gyerekarcom visszanéz rám
| Gyerekarcom visszanéz rám a tükörből, |
| nem tudok mit kezdeni vele, de azért |
| próbálkozom: rávigyorgok, kacsintok, semmi, |
| mintha jég mögül nézne rám, elég hűvösen, |
| ahogy grimaszolok és idétlenkedek egyre |
| fáradtabban, elszálló hittel, öregedő bohóc, |
| hogy kicsaljak legalább egy irgalmas mosolyt, |
| egy rezzenést, egy rebbenést, valami kis fényt, |
| onnan, honnan, kitől, kinek, lehunyom |
| a szemem, lassan felnyitom: eltűnt, s eltűntem |
| én is, csak a tükör, csak a tükör, csak a tükör. |
|
Totózzon! – búgja a vadgalamb
| Totózzon! – búgja a vadgalamb, |
| a nyárnak támasztva a hátam derűsen |
| hallgatom az égi intést, világosan értem |
| a madarak nyelvét, egy légkalapács-fejű |
| harkály megsorozza a fát: ratatata, |
| a kukac gumi sikolya elpattan, a varjú |
| fékcsikorgása recseg, a verebek kávét |
| darálnak uzsonnára, és a seregélyek |
| sípládát csinálnak a mogyoróbokorból; |
| szállj be te is, énekelj velünk – hívogatnak, |
| de eszemben sincs versenyezni, bölcsen befogom |
| a szám, s megvetően lepöttyint egy rigó. |
|
Ez a tányérképű szeptemberi hold
| Ez a tányérképű szeptemberi hold |
| álmos kíváncsisággal követ, reggel |
| tejért ballagunk a boltba, azután |
| kiülünk a tópartra, nézegetjük a vizet, |
| lassan átmos őszi nyugalma, neki |
| az arcát tükörben, nekem a lelkemet, |
| bámulunk lustán a nyár után, nagy |
| tarka lepkeszárny, hova tűnt, majd azon is |
| elmerengünk, hogy mivé lesz ez az őszi |
| zűrzavar, hiába tudjuk, fel sose fogjuk, |
| majd leborotválja a tél a vízből |
| kiálló sörtét, torzsat, holdat, zűrzavart, |
| a hegy mögött már feni fagy-élű kését. |
|
Magyar táj, magyar ecsettel
| A fűben guggol egy szovjet katona, |
| haza menne, de már nincs hova. |
|
| És ahonnan menne, az sincs többet. |
| Asztrál-seggel szennyezi a földet. |
|
| Körülálljuk, sértőt a sértett, |
| guggol közöttünk a keserves kísértet. |
|
|
Máj-dal
| Egymást lessük félidőben: |
|
| s együtt sóhajtjuk a végén: |
|
|
Helyetted élek, azt hiszed?
| Helyetted élek, azt hiszed? |
| Azt képzeled, hogy helyetted él |
| a költő? Szememmel nézel, |
| fülemmel hallasz, orrommal |
| szimatolsz, tüdőmmel lélegzel? |
| Együtt ejtjük teherbe a Múzsát, |
| szuszogva, lihegve a kuplerájban, |
| már egyedül járok? S ha náthás |
| vagyok, rosszkedvű, vagy eliszom |
| az eszemet? Akkor is velem |
| repülsz? Egészen a pocsolyáig? |
| Esendő vagyok, mint mindenki, |
|
Ez a csöpögős orrú ősz
| Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utol Szárszón, |
| a postára ballagtam éppen a napilapokért. |
| – Szia! – köszöntem neki. – Szia, ősz! Hogy vagy? |
| – Szcsrr! – szörcsögött bánatosan, és tény, hogy |
| csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák, |
| a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva |
| a fejükre húzták a fészküket, csak én és |
| a vasúti sín nem bújtunk sehová, vonultunk |
| hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett |
| a saját baján, a vasúti sín az elgurult |
| fejű költőn, a csöpögős orrú ősz, hogy |
| mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért |
| halunk meg egy kicsit minden ősszel. |
|
Járom a piacot
| Járom a piacot gyerekes áhítattal, |
| kóválygok föl-alá, kinyitva minden |
| érzékszervemet, ízlelek, látok, szagolok |
| és tapogatok és fülelek is kofa-szót, |
| háziasszony-zsörtölődést, elharsogott titkos |
| ételreceptet: csak magának, aranyoskám, |
| és tegyen bele bazsalikomot is! Látom |
| az ízes szavakat, sőt szagolom: csombor, |
| ánizs, csiperke! Megsimogatom a lánymellű |
| almákat, csipegetem a töppedt mazsolát, |
| nyelvem hegyét megégetem a macskapöcse |
| paprikával, majd borogatom savanyú, hűs |
| káposztalével, diót csörgetek, arcomon |
| mókus-mosoly, ám gyomromban vadászizgalom, |
| nézem a véres húsokat, a félmosolyú |
| disznófejet, az aranyló kacsákat, a kéklő |
| gyöngytyúkot, micsoda leves lesz belőle, |
| össze is állítom az ebédet, kényesen válogatva, |
| nagyokat nyelve elképzelem, húzom az időt, |
| s nem főzöm meg. Valahogy úgy vagyok, mint a szerelemmel. |
|
A vers már túl van minden forradalmon
| A vers már túl van minden forradalmon, |
| ásítva nézi e toldozott-foldozott forradalmat! |
| Az üres papíron katedrálisok épülnek-omolnak, |
| sóhajtásomból só rakódik a kedves arcra, |
| játék ez is, tudom, grimasz a vesegörcs után, |
| utcakővel bevert kirakat, mögötte hivalkodik |
| a megfizethetetlen luxus: a jóság, a szeretet, |
| a türelem, a becsület és a többi, amire már |
| csak halványan emlékszünk, félborjúként |
| felfüggesztve lóg a kereszten, amiért eddig éltünk; |
| mitől van kedvem játszani, szavakkal vacakolni? |
| Mégis a vers lehet Isten szájába dugott hőmérő, |
| vagy utolsó korty a végleg eltűnő ivóvízből. |
|
A lábam is költő, a hasam is költő?
| A lábam is költő, a hasam is költő? |
| Amit felveszek, a cipő is? És a nadrág, |
| és a kalap? A fogason a felöltő, az is költő? |
| Magától ír a golyóstoll, az írógép a tokjában |
| verset zongorázik, ablak muzsikál, a huzat |
| szaggatottan huhog, a szék lába jambusokban |
| biceg, a telefon tücsökként ciripel, a hőmérő |
| némán fölakasztja magát, az is költő, |
| a hamutartó borongva gyászol, a fésű röhög. |
| Hol végződök én, és hol kezdődik a világ? |
|
Lehunyom a szemem: álmodok
| Lehunyom a szemem: álmodok, |
| kinyitom a szemem: ébren vagyok. |
| Derűsen utánozom az eget: nappal |
| és éjszaka, aztán szorongva valami |
| mást: élünk, meghalunk; egy rugóra |
| járok a világgal, csak én néha eltévesztem. |
|
Rassz-versek és gén-dalok
| Tele szájjal interjúvolna: |
| kecske csecs ez, avagy juh volna? |
|
| a bolhák mind rámugornak, |
| mért születtem finnugornak?! |
|
| így szól: énrám ne pikkelj, |
| mért nincs rajtad halpikkely? |
|
| sose végzünk így, te mamlasz, |
| hogyha folyton eliramlasz! |
|
| megy, ahol a pofont osztják. |
| osztják kapja, csattan chantin! |
|
| te lány, te mit keseregsz, |
| képzeld, hogy Mathias rex! |
|
| morog: ez a bor mord vin! |
| amíg nincs jobb, mint e lőre! |
|
| Férfi és nő mind meghága, |
|
|
Mi akadályoz, hogy ezt a verset megírjam?
| Mi akadályoz, hogy ezt a verset megírjam? |
| A kutya, a postás, a nap, az árnyék, egy légy. |
| Már emelem a tollat, homlokom csupa redő, |
| feszül bennem az ihlet, mint az űrhajóban |
| a sűrített levegő, már emelkedek a székről, |
| mikor beszökik a kutyám a nyitva hagyott ajtón, |
| szeme csillog, foga villog, pofáján bohócvigyor, |
| pacsit ad, szalutál, cipőmre fekve szuszog, |
| visszahuppanok a székre, megsimogatom, elalszik, |
| vagy csak úgy csinál, mert üvöltve kirohan: |
| csönget a postás, rohanok én is, átveszem, |
| amit naponta zúdít rám a világ, meghívót, |
| idézést, gyászhírt, örömhírt, szavazócédulát, |
| megköszönöm, a papírkosárba dobom, kizárom |
| a kutyával együtt, végre csönd van, jöhet a vers, |
| most meg a nap süt be az ablakomon, közben |
| egy métert fordult a Föld, suhantam vele én is, |
| bár nincs szárnyam, tudnék róla, csillog a papír, |
| antarktiszi hómező, majd árnyék feketedik, |
| tintafolt, bután bámulom a tollam, eső lesz, |
| egy légy süvít be, bizseregve megül az asztalon, |
| aprót sóhajtva feladom az egészet s így szólok: |
| lehet, hogy Isten küldött, éppen ezért ne félj, |
| nem csaplak agyon, legalább te repülj! |
|
Ki ette meg a nyarat?
| Ki ette meg a nyarat? Tegnap |
| még itt volt, mértük a lázát: |
| 37 fok árnyékban, vagyis a fák |
| hóna alatt. Most se láz, se nyár, |
| a fák dideregve kapkodnak a levelek |
| után, rémes csontvázak, kiköpött |
| halszálkák. De ki ette meg a nyarat? |
| A kutyámra nézek gyanakodva: |
| fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog, |
| megsértődve morog: „Megint mindent |
| rám kennek…” A fecskéket figyelem, |
| zsinórírást bögöztek a villanydróton, |
| silabizálom, de nem tudom elolvasni, |
| miről szól, kinek szól? Legyintek, |
| á, nekik ez túl nagy falat! Macska |
| füstöl át a kerítésen, szájában egéríz, |
| verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik |
| nyárevéssel, a harmadik szomszédból |
| gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül |
| a napraforgó cintányérja. Fülelek, |
| talán tud valamit. Talán a virágok! |
| A kertben rózsa, kannavirág, büdöske, |
| a kifeszített madzagon hajnalka tornázik; |
| szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!” |
| A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág |
| üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka |
| tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés! |
| Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok, |
| de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán |
| nem buta, mert hova tűnik, ami volt? |
| S dideregve kapkodok a leveleim után, |
| mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog |
| pillanatra, és miért voltam, hogyha |
| eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam? |
|
Reggelizés közben egy rossz hír
| Tej, tojás, sonka az asztalomon, gyönyörrel |
| árad szét bennem a reggeli, könnyűvé tesz |
| s már-már felemel a jó ízek élvezete, a |
| mindennapi öröm, a szobában rádió zsong, |
| fél füllel hallgatom a tudós vitát, s abból |
| is csak egy mondatot: ötmilliárd év múlva |
| kihűl a Nap – rágok tovább s szórakozottan |
| agyam is rág, mi is lesz ötmilliárd év múlva, |
| illetve hogy mi nem lesz, boldog agyvérszegénységgel |
| kipillantok a kertbe: rézsút fénydeszkák feszülnek |
| a cseresznyefáról a fűre, majd a szél lécekre |
| fűrészeli, meglibbentve az ágakat, majd a fény- |
| deszkákat, fény-léceket átszeli egy rigó könnyedén, |
| csoda ez is, együgyű varázslat, cinke tornázik, |
| darázs búg, tükörben fésülködik a virág, |
| szemben az ablak mosolyt villant, a kutya |
| ámulva hunyorog, orráról légy startol pimaszul, |
| macska füstöl át a kerítésen, mindennapos |
| játék ez, bár megunhatatlan, mi lesz vele |
| ötmilliárd év múlva, kávé, cigaretta zúdítja |
| agyamba a vért, de most mintha nem tudnék |
| felébredni teljesen, mintha nem záródna az ajtó |
| az álom és az ébrenlét között, ötmilliárd év |
| múlva és nem lesz – leng ide-oda az a bizonyos ajtó, |
| zár nélkül és kilincs nélkül lengeti a robbanó |
| és követhetetlenül táguló látomás: nem lesz fű |
| és nem lesz fa és nem lesz darázs és nem lesz virág |
| és nem lesz nappal és nem lesz éj, bogarak |
| hátán indián-minta, rügyek állán pehelyszakáll, |
| macska-szemben ásványfény, madarak önkívületröpte, |
| nők mosolya, mellük íve, mély alvásban elcsurranó |
| édes nyál, és nem lesznek színek, ízek, engesztelő |
| szép zenék, tájak, utak, tű-zsongású világvárosok, |
| cápa-suhanású repülők, és nem lesz szem és nem |
| lesz szív, és kilobban az utolsó elme, mely még |
| felfogja a fekete korongot, ahol a Nap volt – |
| és nem lesz és nem lesz és nyoma se marad, |
| magamból kilőve, mint őrült űrhajós motyogom, |
| hogy majd nem lesz halálom után ötmilliárd évvel! |
|
Éjfél után ne félj?
|
I. m. Vas István
| És előtte? Hogy is van ez, szívem mint a nyúl |
| remeg, oda se figyelve, fél bizony vadul. |
|
| Közben persze ezt-azt csinálok, élek, ahogy lehet, |
| véres habból ellebegő szappanbuborék-verseket, |
|
| majd zavartan letörlöm, gondolva finom mosolyodra, |
| hogy hány tonna semmiből is lesz újra hány tonna, |
|
| mert minden trükk ismert, minden fogás ósdi, |
| de a menekülő szív, de a félelem valódi, |
|
| mert túl könnyű minden vers, túl nehéz a vers, |
| széteső szavaim közé most is csöndet keversz, |
|
| a havas fák között holdbeli kávéház nyílik, |
| ámulva figyellek, ifjú költő, ahogy illik, |
|
| ülsz az asztalfőn, nem számít, bölcsen legyintgetve, |
| a földöntúli felfoghatatlan időkre, terekre, |
|
| mert újra jön a tavasz, nyár, ősz s újra hó, |
| csak ez a költemény lesz végleg az utolsó; |
|
| fölemelsz és előléptetsz minket, mint annyiszor: |
| most lett belőlünk elárvult és szomorú utókor. |
|
|
Isten megnyomja a tavasz-gombot
| Isten megnyomja a tavasz-gombot, |
| s a régi verkli pattogva beindul, |
| a rigó kiköpi a téli szutykot, |
| csőrt csücsörít s fütyül bolondul, |
| a rügyek apró rajzfilmgyárak: |
| megrajzolják a millió levelet, |
| szuszog, dohog a vakondjárat, |
| megindul a forgalom odalent, |
| a nárcisz kis pöckét kinyomja, |
| a kapkodva vetkőző égre mereszti, |
| a vadrózsának tavalyi a rongya, |
| hullna már, de még nem ereszti, |
| dagad az akác nyakán az ér, |
| az éltető nedv lüktetve kering, |
| bámulok a kertben ösztövér, |
| apadó hitemmel, s megtelek megint |
| együgyű csodával, éltető nedvvel, |
| s kinövök a földből, mint a bokrok, |
| s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel: |
| jól van, Isten, kapsz egy libacombot! |
|
Isten inkognitóban
| Isten inkognitóban itt járt, vagyis |
| nem láttam, mivel láthatatlan, de itt |
| járt, semmi kétség, illetve csupa kétség |
| az áttetsző délelőtt, a hisztérikusan törékeny |
| ablaküveg, nekiverődök, mint a légy, de nem |
| szabadulhatok, mert az áttetsző délelőttöt |
| is én képzelem, amúgy kilátok belőle, magamból, |
| mint az üvegen, de nem menekülhetek, |
| élek, motozok, cigarettázok a rövid szünetekben, |
| álcázom magam, mosolygok és nem írok verset, |
| még nem, még szédülök a képzelt repüléstől, |
| gyomrom felhúzódik a súlytalanságtól, a légüres |
| papírtól, vonzásra vágyom, mely lehúz |
| a földre, a bútorok józan élei közé, a fa, |
| a fém, a műanyag vegetációjába, az emlékek |
| zsíros kártyalapjaival csinálok egy-két trükköt, |
| most gyerek vagyok, most ifjú, most férfi, |
| majd újra összekeverem, senkit se tudok |
| becsapni, magamat a legkevésbé, a tükör is |
| ugyanazt a képet exponálja tíz éve, húsz |
| éve, megjegecesedik az időben, mint ez |
| a délelőtt, megelőlegezi saját halálát, |
| mint ahogy én minden pillanatban, s nem |
| tudok kitörni, mert bennem játszódik az egész, |
| befelé múlok el s egyszerre, s a rövid szünetekben |
| a nikotin rugdossa a szívemet: növesszen |
| szárnyat, repüljön vagy legalább tapogassa |
| ki az áttetsző magányt belülről, töltse ki |
| ezt az áttetsző délelőttöt, a rám dermedő halotti |
| maszkot, zümmögve, sírva vagy éppen mosolyogva, |
| mert itt járt valaki, onnan tudom, hogy egyszerre |
| vagyok hitetlen és hinni szeretnék valamiben. |
|
Szavakkal szólni nehéz róla
| Szavakkal szólni nehéz Róla. |
| Nem érzi Őt a kutya orra. |
| Nem fogja meg semmilyen háló, |
| nem találja el késdobáló. |
|
| Nincs árnyéka és nincsen teste, |
| nem Ő van a képekre festve. |
| Nincs a vízben és nincs a Földben, |
| és nem születik anyaölben. |
|
| Nem kiabál és nem is hallgat, |
| nem kér és nem is ad irgalmat, |
| nem fáj, nem szenved és nem örül, |
| nincs társa és nincs egyedül. |
|
| Mégis elmém s szívem kívánja, |
| bár mindennek csak a hiánya, |
| s jaj lenne, ha lemászna róla! |
|
|
Istenke, vedd térdedre édesanyámat
| Istenke, vedd térdedre édesanyámat, |
| ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt, |
| ki adtál életet, adj neki most álmot, |
| és mivel ígértél, szavadat kell állnod, |
| mert ő mindig hitt és sose kételkedett, |
| szájára suttogva vette a nevedet. |
| Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, |
| s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen, |
| hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve: |
| helyettem nézzél be a mély sírgödörbe, |
| próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb! |
| Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod, |
| amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel, |
| csak csont, csak por, ami volt valamikor ember, |
| mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány, |
| magadat operálod e föld alatti ambulancián. |
| Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod |
| a semmiből a semmibe a létező világot, |
| anyát és gyereket, az élőt s a holtat, |
| s mert Te teremtetted, nem is káromolhat, |
| csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét, |
| nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét; |
| én sem káromollak, hallgasd meg imámat: |
| Istenke, vedd térdedre édesanyámat! |
|
Az alaszkai farkas
| Már harmadik éjjel zengett a vonítás, |
| tu-tú-tu, tu-tú-tu, szinkópásan visszaverődött |
| a hold tányérjáról, bolgár ritmusba |
| törve pattogott a házfalak közt, meg- |
| csúszott kanyarogva a papok mini- |
| stadionján, nagyot huppant a kemping |
| sátrain, talán a tóra is kimerészkedett, |
| de mindenesetre visszajött s zengett |
| fáradhatatlanul. Először azt hittem, |
| álmomban hallom, szoktam ilyet álmodni, hogy |
| én vonítok, azután azt hittem, hogy a kutyám, |
| de ő horkolt, mint egy gőzfűrész, szörcsögve, |
| bugyborékolva, teljesen háziasítva, mint egy |
| családtag, vagyis hogy néha versenyben |
| fújjuk a kását, míg a feleségem meg nem |
| unja, átnéztem rá is óvatosan, nem ő volt, |
| édesen aludt, s már gyanakodni kezdtem, |
| hogy mégiscsak álmodom az egészet, |
| s azt is álmodom, hogy ébren vagyok, ilyet is |
| szoktam álmodni, ébren is, nyitott szemmel, |
| talán azért lettem költő, hogy egyszerre |
| vagyok két helyen, ami normális emberrel |
| nem fordul elő, de visszatérve a vonításra, |
| tőlem függetlenül szólt, kívül zavaros |
| érzékszerveimen, vagyis a valóságban, bár |
| amelynek én is része vagyok, de hagyjuk, |
| elég annyi, hogy már harmadik éjjel nem |
| tudtam aludni s elhatároztam, hogy |
| kivételesen alaposan utána járok. |
| Először Czár Laciékhoz mentem, de náluk |
| tacskó van s nem vonít, azután Kapuvári |
| Marciékhoz, náluk meg macska van, |
| s kizárólag nyávog, ahogy rendes emberekhez, |
| illetve macskákhoz illik, s nagyon |
| örülnének, ha megszűnne ez az idegesítő |
| vonítás, mert ők sem tudnak aludni. |
| Azután Farkasházyékhoz mentem, aha, |
| itt lehet a háza, ki van írva a névtáblára, |
| de miért doktor? Ám senki sem volt otthon, |
| az ajtón cédula: „Kulcs Pákozdyéknál!” |
| Átmentem oda is, se kulcs, se farkas, |
| és ők se tudnak aludni. Mentem tovább, |
| a Három Nyárfa kocsmába, és ekkor |
| megláttam: a középső nyárfa alatt aludt, |
| szép fejét a lábára hajtva! Suttogva |
| beszéltem a pincérrel, igen, az övé, még |
| ma elviszi, már többen is panaszkodtak, |
| menjek nyugodtan haza, nem kínozzák, |
| nem beteg, csak nem tud ugatni, mivel |
| farkas, csak vonítani tud. A kerítésnél |
| még visszafordultam s imígyen szóltam: |
| „Nem férsz bele e világba, pedig gyönyörű vagy, |
| csak más a hangod, mint amit még el tudunk |
| viselni errefelé. Tudom, én is fújtam: |
| lehet bőre barna vagy fehér… a tiéd |
| álomszép kékesszürke, s csak e versbe férsz |
| bele. Ez is több a semminél.” És a vége? |
| Most már nyugodtan alszik mindenki, |
| csak én riadok fel: valami hiányzik. |
|
Két sírvers, előlegbe
| most odalent hallgatja az iát, |
| nem enged be oda senki fiát: |
| „Nincs hely, szamarak! Éljek én! Vivát!” |
|
| Habár egyszer meg kell holni, |
|
|
Együgyű ének
| nincs bennem egy tiszta zug. |
|
| Kölyökként is rossz voltam, |
|
| Isten, akkor mit csinálsz? |
|
|
Dalok a súlyfürdőből
|
Nem egyszerre, mint születtem, |
|
így kopok el, részletekben! |
|
Derű helyett jön rigolya, |
|
ha becsíp a nyakcsigolya. |
|
| Hát üdvözöllek, kopogtató öregség! |
| Ez az egész egy borzasztó nagy hülyeség. |
| Hiszen ha a szememen át belém látnál: |
| ott kószálok még valahol Ararátnál. |
|
| Zöld csőrömben zöld ág, futok az iskolából, |
| mezítlábas kölyök, a június rám szól: |
| erre a nyár, fán fészek, folyóban kérész, |
| mind a tiéd, s van időd, hisz örökké élsz! |
|
|
A villamosnak nincs csigolyája, |
|
a platánnak sincs csigolyája, |
|
az őszi napnak sincs csigolyája, |
|
|
A villamos visz a fürdőbe, |
|
a platán bólogat tűnődve, |
|
az őszi nap szeme lábad könnybe, |
|
egyedül lépek a küszöbre. |
|
| Itt aztán már nincs mese, lehull a lepel, |
| piszkafát, pocakot semmi se takar el! |
|
| Csupaszon, kopaszon, mint az Úr színe előtt. |
| Első nap zavarban fogom a lepedőt. |
|
| Mint egy kolostorban, szűzi a hangulat, |
| látni lógó herét és füstös lukat. |
|
| Annyiszor álmodtam, hogy felakasztanak, |
| de nem hittem, hogy egyszer eljön ez a nap. |
| Nem igazi akasztás, ez még csak próba, |
| nem kellek egészben, váltanak apróba. |
|
| Mit adsz érte, Uram, s én mivel fizetek? |
| Zörög a pénztárgép, s én újraszületek? |
| Filléred így forog ócska butik-soron? |
| Lógok, mint a csecsemő a köldökzsinóron. |
|
| Nyúlik a nyakam lassacskán, |
| ülünk, mint tóban a békák, |
| hogy brekegni volna kedvem, |
| de itt nem értik a tréfát. |
|
| Komoly pofát vágok én is, |
| szenvedőkkel együtt ringok, |
| bolyong egy sunyi buborék: |
|
| A ruhámat a kabinban hagytam, |
| a pénzemet a kabinban hagytam, |
| s igazolványt, betétlapot; |
|
| Hogyha majdan végképp elmegyek, |
| gazdagabb ennél én sose legyek, |
| nincs gondom, mit hagyok hátra, |
|
|
Ma szépen minden összeáll: |
|
kint nap süti a háztetőt, |
|
|
kárál, nyög – a férfiszív |
|
mégis így dobban: szeress! |
|
| Uram, nézz le teremtményeidre, |
| itt lógunk a vízben, mint a holtak, |
| lakásból, életből, szerelemből |
| minket már félig kipakoltak. |
|
| S mint akiket bevagoníroztak, |
| az út előtt egybegyűjtve ringunk, |
| s nem szégyelljük: nagyobb szégyen vár ránk, |
| nyögünk, sírunk, álmodunk és fingunk. |
|
|
Egy rossz mozdulat, és lő a reuma!
| Egy rossz mozdulat, és lő a reuma! |
| Összerogyok úton és útfélen, |
| és ez nem csak amolyan költői duma, |
| a pózokat: kicsit fel, kicsit le, majd jobbra; |
| elmehetnék, gondolom közben vigyorogva, |
| westernfilmbe főszereplőnek! |
|
| Ez az én mozim, melyben egyedül játszom |
| bukdácsolok a halhatatlan vásznon, |
| talán, hogy ne gondoljak addig se a kínra, |
| talán egy kicsit bolond vagyok, |
| s a Nagy Forgatókönyvben meg vagyon írva, |
|
| De addig játszom, például azt, hogy élek |
| keservet, örömöt könnyedén cserélek, |
| mi elől, ki elől? Most a reuma lő, |
| bohóckodva és cikázva szem elől |
|
|
Ki jön be az ajtón?
| Ki jön be az ajtón, kopogtatás nélkül? |
| Félig alszom és csak álmodok? |
| Vagy még félig ébren, ez egybemosódik, |
| s nem nyikordul az ajtósarok. |
|
| Levegő se rezzen, pedig immár ketten |
| fogyasztjuk el bent az oxigént. |
| Nézem sápadt arcát és kopott ruháját, |
| szánakozva figyelem szegényt. |
|
| S szólok: „Mondd, megérte? Mit kaptál cserébe |
| éhezésért, rossz albérletért? |
| Szűkölve és fázva, egy kölcsönnadrágban, |
| miben hittél, mondd, az istenért? |
|
| Tengermélyről szöktél és vonatra szálltál, |
| köldökzsinór-kötél nyakadon: |
| holtakat a sírból ha félig kihúzod, |
| te akkor se futhatsz szabadon! |
|
| Nem várt reád Párizs, megrekedtél Pesten, |
| telefirkált papír a szárnyad, |
| végig kiröhögtek, itt-ott le is köptek, |
| sárként ragadt rád a gyalázat. |
|
| Nőtől nőig éltél, végül mind eltűntek, |
| fagyott lepedő a szerelem, |
| ruha helyett verset, cipő helyett verset, |
| hogy képzelted, adtál félszegen!” |
|
| Nem felel, csak néz rám, húszéves kis őrült, |
| lassan csuromvíz lesz az ingem, |
| a fejem lehajtom és zavartan érzem: |
| szánakozva ő figyel engem. |
|
|
Elmúlás ellen babérlevelet
| Elmúlás ellen babérlevelet morzsolok, |
| jön a kutyám, tüsszögve megszagolja, |
| gyanakodva néz: játék vagy kitolás? |
| Úgy dönt, hogy játék, mert győz benne |
| a szeretet, mindig győz, hogy majdnem |
| elszégyellem magam, s játszom a kedvéért: |
| bekapom a babérlevelet s elrágom |
| fintorogva, s hozzá képzelem a bablevest, |
| adok neki is a levélből, kiköpi s nem |
| képzel hozzá semmit, végül is egy kutya, |
| s fogalma sincs az elmúlásról, homályosan |
| érzi, hogy elborult az arcom, az elmém, |
| hozza a labdát s vigyorogva döfködi |
| a térdem: ezt játsszuk! Majd szinte körbe- |
| mutat a kertben: a nyarat játsszuk |
| vagy együk meg a vízcsapnál fürdőző rigókat |
| vagy a szomszédban szőrt meresztő macskákat |
| vagy a kerítésre tekeredő virágokat! |
| Rábólintok, helyes, játsszuk azt, hogy élünk! |
|
Nem csak én lesem a semmit
| Nem csak én lesem a semmit, |
| nem bizony, ha egy kicsit enyhül |
| a vacogásom, csitul nagyképűnek |
| mondható kétségbeesésem, s visszasuttyanva |
| bőrömbe körülnézek, nem csak a témában, |
| hanem a környezetemben, vagyis a világban, |
| amelynek én igen szerény része vagyok, |
| de csak akkor, ha igen szerény vagyok, |
| s már együtt lessük a semmit, ami |
| bűzös hiénapofával körülöttünk ólálkodik, |
| hipnotizálva meredünk a téli üres |
| égre, pislogni se mer a kilőtt szemű utcai |
| lámpa, vak szemgödör a madárfészek is, |
| az orgonabokor sündisznó-állásba gömbölyödik, |
| a rügyek visszahúzódtak, mint a sumó birkózók |
| heréje, a fagy nikkelezi a fát, remeg egyet |
| s megdermed tragikus pózban, beállok |
| közéjük, megdermedek én is, egymásnak |
| súgjuk: ne félj, vagy legalább ne nagyon! |
| Nem moccanunk, ősi csel ez, hibernálva |
| várjuk a tavaszt, hogy kiolvasszon halottainkból. |
|
Egy kis szabadesés
| Egy kis szabadesés reggel nyolc |
| és kilenc között, túl az evésen, vécén, |
| fürdésen, vagyis tisztán s tele gyomorral, |
| s tele hittel, illetve az előző napi |
| kiürítve, az első korty kávé, az első |
| cigaretta után repülök, vagyis |
| zuhanok a felpumpált vérnyomás |
| szárnyán, amely ötpercenként visszaesik |
| száz per nyolcvanra, de ki tagadhatná, |
| hogy repülés ez is, az mindegy, hogy lefelé, |
| de szabadon, és ez a fontos, mindegy |
| az irány, hiszen a tér végtelen, még |
| kis szobámban is, bizony, végtelen, |
| repülés közben ámulva észlelem ezt is, |
| míg agyam a koponyatetőhöz préselődik, |
| benne préselődik a világ vagy csak |
| az a része, amely belefért az agyamba, |
| fosszilis lelet, vers lesz belőle, krétakorból |
| feladott távirat, tudósítás egy másik |
| krétakornak, zuhanás közben viccelek, |
| van időm: örülnek majd a krétapornak, |
| közben kávét kortyolok, rágyújtok, |
| megállok lebegve, kinézek az ablakon, |
| a telefont hipnotizálom: szólaljon meg, |
| mert minden ürügy jó, hogy abbahagyjam, |
| az ablakon köd-függöny, a telefon |
| néma, sóhajtva, beletörődve folytatom |
| a zuhanást, megpróbálom élvezni, |
| ahogy a megerőszakolt nőknek |
| tanácsolják, csak egy kicsit sikerül, |
| pedig hát amúgy profi lennék, elég |
| régóta űzöm az ipart, ami abból is |
| kitűnik, hogy kívülről látom magamat, |
| de aztán lehunyom ezt a külső |
| szememet, belülről szebb vagyok, |
| s milyen kár értem, ezen könnyezve |
| elérzékenyülök, tocsogok az önsajnálat |
| tengerében, miért, ki sajnáljon, ha |
| én nem, ki látott engem, ez is |
| milyen ismerős, de azért még igaz, |
| de én már egy picit modernebb |
| vagyok s nem erőltetem, hogy szeressenek; |
| nem azt mondom, hogy tojok rá, |
| de idegesít, ha benyálaznak, |
| az a sok nyálas csók, ami itt |
| elcsattan naponta az emberiség |
| homlokán, míg közben rakásra döglenek, |
| s mi közben kávét kortyolunk, cigarettára |
| gyújtunk a fűtött szobában, akkor már |
| őszintébb, ha magamat sajnálom, |
| tiszta szívből, sírva és átkozódva, |
| hogy milyen kár lesz értem, micsoda |
| veszteség, ha egyszer majd földet érek! |
|
Albatrosz bevásárlószatyorral
| Totyogok, mint albatrosz a fedélzeten, |
| fölfele a Csatárka utcán, |
| télen-nyáron, kezemben egy bevásárló- |
| szatyor, most tél van, kétoldalt |
| de nem nézek se oldalt, se föl, |
| csak előre, mindig előre, |
| elszántan követem, mint egy felfedező! |
| Bizony ám, mert belül mindenki |
| tud repülni s mindenki egy nagy utazó! |
| Én meg pláne, délelőtt így tizenegy |
| és féltizenkettő között, ahogy caplatok |
| a boltba, mert nem az idő számít |
| és nem a hely, mindenütt ott zúg |
| a tenger, fölötte a halhatatlan kalap: |
| az ég, azzal köszönünk Istennek |
| jó reggelt és jó estét, s ami közte van, |
| az a miénk, s elvisszük magunkkal. |
| Szárnyam begyűrve a matróztrikó alá, |
| hű iránytűm az orrom, azon lélegzek, |
| kicsit szörcsögve, kicsit taknyosan, |
| de már nem kell más iránytű, |
| mivel már nincs is más irány, |
| mint ami felé totyogok, itt lent |
| a földön, hol máshol? És köztetek, |
| albatrosz bevásárlószatyorral, |
| s mint egy verssort mormolom: „Tej, |
| kenyér, felvágott, disznósajt és élesztő…” |
| Csupa fontos dolog, mind kell |
| a nagy útra, az utolsó nagy utazásra, |
| mikor majd fölfedezem a Semmit, |
| mint előttem már annyi nagy utazó, |
| s ahonnan még nem jött vissza senki! |
| De most még csak gyakorolok, |
| izmot edzek, lelket edzek, |
| szoktatom szívemet, mint az a drága, |
| s szoktatom a világot is, hogy ne sírjon |
| nagyon, ne hullasson hamis könnyeket, |
| mert mi van, ha esetleg visszajövök? |
| Három nap múlva? Bizony ám, akkor mi van? |
| Óvatosan kipróbálom a repülést is, |
| hogy ne érjen készületlenül a mennybemenetel, |
| lábujjhegyre állok és elrugaszkodom |
| a járdáról. Még nem tökéletes. |
| Körülnézek, látta-e valaki? |
| Nem akarom, hogy idő előtt |
| kitudódjon, s hogy kiröhögjenek! |
| Nevessenek csak a totyogásomon, |
| a bevásárlószatyromon, piros |
| orromon, majd meglátjuk, ki |
| nevet a végén. Addig vidáman |
| köszöngetek a halhatatlan kalappal: |
| jó reggelt, jó estét mindenkinek! |
| Én már itt is vagyok a boltban |
| s elrejtőzök boldogan a teli |
| polcok között, szimatolok, szaglászok, |
| megsimogatom a konzervdobozra |
| festett nyári almát, csipegetek |
| a sajtból, most nem érek rá meghalni, |
| majd holnap talán! Ha lesz holnap. |
|
Étellift a pokolba
| Hová futok, mért izgulok, |
| mintha vonatjegyem volna, |
| s lekésem a csatlakozást: |
|
| megkönnyebbülök, hogy nem én |
| haltam meg, hanem a másik. |
|
| Kaptam még egy napot, percet, |
| széle szakadt, betű fakó. |
|
| Ődöngök még s ragyogok is, |
|
| Megtört fényben majd a szemem |
| csak a hús lesz, mi nem érzi, |
|
| nem akart itt dudás lenni, |
| elsimul a föld felettünk, |
| nincs különbség többé semmi. |
|
| Mert itt fent volt a mennyország, |
| csupa fény és csupa álom, |
| csak hogy mi nem vettük észre. |
|
|
Visszatért húsz kiló
| Visszatért húsz kiló Csukás István, |
| szuszogva töltjük ki a nadrágot. |
| Mivel is köszöntsem, a cukrot nem szeretjük, |
| férfinak meg nem szoktak adni virágot. |
|
| Sört emelek hát, most már úgyis mindegy, |
| faggatom fölénnyel, mivel ő a kisebb: |
| hol jártál testem szabad, csavargó része, |
| milyen ördögöt féltél és milyen istent? |
|
| Milyen angyal dajkált és milyen álmot |
| sugdosott a vakon elenyésző sejtek |
| csillagporként szállongó tömegébe, s üres |
| zsebébe milyen világűrnyi Hiány rejtett? |
|
| Mert semmi sem történik véletlen, |
| kicsi s nagy ugyanaz távcsőnek két vége – |
| mindegy, hogy melyik felén leskelődünk, |
| belelátunk szorongva Isten kiürült szemébe. |
|
| Ilyen volt születésem? S ilyen lesz, mondd, |
| ilyen egyszerű s könnyű majd a halálom? |
| Nem vissza-visszatérő részletekben, egyszerre |
| tűnünk el, s ásít még egy utolsót a hiányom. |
|
|
|