Szitakötő-Krisztus tapad a falra

Szitakötő-Krisztus tapad a falra,
csak én képzelem így – ő napozik;
megkettőz mindent buzgón az agyam,
összekeveri a hamisat s az igazit,
makacsul új dimenziókba nyúl át,
az egy-idő bugyra is kevés neki,
a biztos anyag mögé sejt másikat,
teljes hazáját sóváran keresi;
kilesek az ősi bölcső peremén,
mely ringat millió éve már,
melyben születik, meghal, napozik,
fű, fa, virág, ember és bogár,
és világos és tiszta törvények szerint,
agyunkba préselve: tudjuk a szabályt;
csak néha dugunk ki periszkópként
rászögelt Krisztussal egy keresztfát.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]