Elfüstöltem ötven nyarat

Elfüstöltem ötven nyarat, ötven hósipkával lefödtem, egyre több, ami kívül maradt, egyre több van már mögöttem, röstellem, de sehogy sem akaródzik bennem a lélek megöregedni, vígan viszket és vígan vakaródzik, indulna mindent újrakezdeni – „No, te lélek! – így intem óva – légy bár büszke és szabad, röpködni a madár dolga, miránk szájat a semmi tátogat, komolyodj hát, tán kicsit vacogjál, mint a köhögős őszi reggelek, lepjen be dér, fonjon be ökörnyál, mert hideg jön, mélyhűtött űri csend, Isten lehelete sem lesz elég, hogy még egyszer újra felmelegítsen, hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb, azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten! Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan, e mindent elrontó savanyú dohogással, röpülj vígan és légy halhatatlan, s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”