Verses napló

A fiatal almafa

A fiatal almafa kertem végében,

a fiatal almafa reggelente rám mosolyog,

kávét szürcsölök a teraszon s fürdök a

mosolyában, még előttünk a nyár, még

van idő bőven teremni, gömbölyűket

álmodni, fényben fürödni, port, füstöt

kilehelni, zöld, zöld, zöld időt harapni,

ízlelni fűszeres csöndet, rángó izmokat

kilazítani, nyugágyon fekve lelket röptetni

a bukfencező felhők alatt, az asszonyfenekű

felhők alatt édeset sóhajtani, várni, míg

fejemben a zúgás eláll, s azután már

a kert muzsikál, lágyan elringat a nyár,

s érzem, hogy hozzám is van egy szép szava:

kertem végében a fiatal almafa.

Este a hold felé

Este a hold felé száll a füst,

s a vékony fonálon

az ég felé száll az álom,

mindig, mindig az ég felé,

alattam mogorván kordul a Föld,

tudom, a végén bekap,

mi leszek: könnyű falat, keserű falat?

S már a szájszélen ülök?

De addig: csillag csöndül,

vonat elkattogó szívverése,

a Vénusz derengő köldöke,

a köldök alá lövellő Tejút,

majd a cimbalomverő-tücskök,

s a lélek fölhangolódó húrjai.

Hárman élünk itt

Hárman élünk itt egymást feloldó boldogságban:

én, feleségem és a kiskutyánk.

Működik ám közöttünk az örömtávíró, röpköd

a kertnyi űrben az üzenet,

a brummogás, a nevetés, a cérnahangú vakkantás,

a gyere ide, az adj pacsit, a szeretsz még –

majd elfáradva, elcsöndesülve, ki-ki a vackára húzódva,

némán sugárzunk, mint napsütött kavics.

Tóról vízszag

Tóról vízszag ideszáll,

boldog zsivajt hoz a szél,

kapun postás kiabál,

szívem felijedve vér,

mi hír, mi hír, jaj, mi hír,

mit üzen az otthagyott,

lám csak, öt napot se bír,

újságot küld és lapot,

egyiket se nyitom ki,

egyiket se olvasom,

mintha nem én volnék, ki

a fák közé eloson.

Vonat kattog

Vonat kattog, csikorogva indul:

B. Nagy… B. Nagy…

Majd iramodva felgyorsul:

La-ti-no-vits, La-ti-no-vits…

És már messziről muzsikál,

adonisi sort kalapál:

Jó-zsefa-tilla, Jó-zsefa-tilla…

Szomorú játék ez, tudom,

szomorúan is hallgatom,

mivel belőlem zenél,

nem porlasztja el az idő:

vonathangból áll a sírkő,

körbehordozza a szél.

Ebben a versben

Ebben a versben, ebben a csendben

kinyújtózkodik az Isten.

Ő tudja már, örömöm mit ér,

vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér,

az örömnek együgyű templomot csinál,

ablaka a fény, kupolája a nyár,

otrombán mozgok: sejtek halmaza,

pedig hív a hang: jer haza!

Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál!

Ő mosolyogva hellyel kínál.

A tó reggel

A tó reggel nádasszempilláit

fölnyitja s ragyog, ragyog, ragyog.

Szótlanul nézem, szinte a testemmel,

s érzem, hogy vagyok, vagyok, vagyok.

Két káprázat, mely megszüli a jelent,

s egymást csókolva öröklétet ígér,

majd átcsap rajtunk a következő perc,

medrébe mindegyikünk visszatér.

Ma házat csináltam a kutyámnak

Ma házat csináltam a kutyámnak,

pozdorjalapból az oldalát, tetejét

ócska gumimatracból, de azért nagyon

szép lett, szellős, nyári kutyaház,

s ahogy illik, üveg bort bontottam,

s szóltam imigyen, borostyán szemébe nézve:

„Ez a te házad, bár csak kutya vagy,

neked is jár egy hely a világon,

ahol otthon érezheted magad, nem vagy

farkas, vad és szabad, de erről te

nem tehetsz, ezt már őseid elintézték

a nevedben, abban élj méltón, ami

maradt, s próbáld kicsikarni a boldogságot!”

Július, július, nőnemű hónap

Július, július, nőnemű hónap,

fogadj el szeretődnek!

Szoknyádat bontják, testedhez felajzott

férfiak verődnek,

kábultan úszunk az áhított,

a világnagy ölbe,

de régi verseny ez, mint a nádas közt

megnyíló öbölbe.

Majd eljön a karácsony is

Majd eljön a karácsony is, a percek

elperegnek, az órák eloldalognak, a napok,

a hetek, a hónapok elhamvadnak: a zöld

levélből piros parázs lesz, őszi máglya,

majd a tél halotti leple beborítja,

és eljön a karácsony, a naptár lapja

közé zárt időzített öröm, az elmúló évet

megáldó, az elszáradt év-anyaméh újszülött

reménye, a hó alól csecsemősírás –

De most még nyár van, tombol, liheg

körülöttem, majd édesen elnyúlik, alig

lélegző boldogságban; tombolok, lihegek

s elnyúlok én is alig lélegezve, csak

a szívem rándul össze, csak a gyomrom

remeg, csak az agyam sajog tompán,

és koccanó foggal, hangtalanul így

fohászkodom: Adj, Uram, időt hitelbe,

majd megadom az örökkévalóságból!

Elfüstöltem ötven nyarat

Elfüstöltem ötven nyarat,

ötven hósipkával lefödtem,

egyre több, ami kívül maradt,

egyre több van már mögöttem,

röstellem, de sehogy sem akaródzik

bennem a lélek megöregedni,

vígan viszket és vígan vakaródzik,

indulna mindent újrakezdeni –

„No, te lélek! – így intem óva –

légy bár büszke és szabad,

röpködni a madár dolga,

miránk szájat a semmi tátogat,

komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,

mint a köhögős őszi reggelek,

lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,

mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,

Isten lehelete sem lesz elég,

hogy még egyszer újra felmelegítsen,

hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,

azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!

Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,

e mindent elrontó savanyú dohogással,

röpülj vígan és légy halhatatlan,

s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

A fű között csillog a harmat

A fű között csillog a harmat,

orra csöpög a kerti csapnak,

a hajnal kocsmája ajtót nyit,

a rigók nagy dáridót csapnak,

a szomjas torkok ideje ez,

meg az örömre szomjas lelkeké,

fű vagyok, rigó vagyok, harmat vagyok,

halhatatlan örömöm, meglellek-é?

Júniusban a rajnán hajókáztam

Júniusban a Rajnán hajókáztam,

ámuló szemmel néztem a szőlősorokkal

dauerolt hegykoponyákat, integettem

a szemben elúszó uszályoknak, Loreley

hosszú haját a szél arcomba fútta –

Most a kertben hajózom, lehunyt

pillám mögött a Rajna, a szőlőhegyek,

a szemben úszó uszályok, Loreley hosszú

haja és minden idő és az időnek

minden törmeléke, amit megéltem,

elvehetetlenül, megmásíthatatlanul,

lelkemmel elkeveredve, örökkön-örökké!

Hajnalban megrengett a föld

Hajnalban megrengett a föld,

meglódult a csillár, megcsúszott az ágy,

kiskutyánk nyüszített, egymásba

gabalyodva, egymásba fogódzva

menekültünk ki a házból, mely

eddig álmunkat óvta s most

ránk omolhat, kint az utcán

vacogtunk, s nem a hidegtől,

hanem a félelemtől: kirázta

szívünkből az otthonosságot,

egy iszonyú pillanatra idegenként,

ősemberi gyanakvással néztük

a házat, a földet, az eget,

s kínlódva értettük meg az intést:

ne bízd el magad, minden összedőlhet!

Majd egyszer alád fekszem, világ

Majd egyszer alád fekszem, világ,

engedelmesen, de milyen engedelmesen!

Hiányom betöltődik, összecsap fölöttem

a szín-illat-zaj-hullám, elsimul,

volt-nincs, árad tovább a nélkülem-minden,

terjed a szemem-nem-látja fény,

dübörög a fülem-nem-hallja hang,

vacog a szívem-már-nem-érzi-félelem.

Most nem érdekelsz, kifacsart idő

Most nem érdekelsz, kifacsart idő,

fenekemen száradó tojáshéj!

Megszültél, de csibéd kibújt belőled,

nézd, fején hetyke a taréj!

Már úgy gondolom, lehet, csibe-ésszel,

hogy addig vagy, amíg én vagyok,

hogy lenyellek mohón, űri táplálék,

de nyomod máris a fűben ragyog.

Ha a világ ép eszemre tör

Ha a világ ép eszemre tör,

segít e kert.

Ha kint minden összedől,

megóv e kert.

Ha csődöt mond minden oktatás,

tanít e kert.

Ha a lélek óvóhelyet ás,

napra fektet e kert.

Most a halottak is főznek

Most a halottak is főznek, körülállják

a bográcsot, mint régen, gallyat törünk,

hagymát vágunk, krumplit pucolunk,

vödörben hűl a sör, a bor, a szóda,

koccintunk, kortyintunk, Kormos felöltözve,

Gáll fürdőgatyában, az öcsém fénylő arccal;

szemembe csap a füst, nyelem a könnyeimet,

átsüt rajtuk a nap, nincs-kezükkel hadonásznak,

nincs-gigával kortyintgatnak, szólnak hozzám:

„Csípős legyen! Még most is a nyelvünkön van az íze!”

De szép vagy, repülőgép

De szép vagy, repülőgép! Suhansz, fickándozol,

mint a delfin az ég nagy akváriumában.

Magányosan és mégsem egyedül: veled repül

a szemem, a szívem, szárnya nő a kertnek,

megszabadulunk egy boldog percre a földi

nyűgtől, a sárba rántó nehézkedéstől, fölemeled

a fejem s unszolsz, hogy nézzek bátran a napba!

A víg pesti barátok

A víg pesti barátok a Síposban

merengve isszák most a sört,

csendesen izzadnak a nyár szoknyája

alatt, az egyik erre gondol, a másikban

már ágaskodna a kedv, de lekókad,

mint a cigányok vonója, vigasztalásul

verseket motyognak, majd egy kicsit

megváltják a világot, majd a zenéről

és egyéb művészetről is szó esik, majd

elfonnyad ez is a túl forró levegőben,

s bánatosan nézik az üres székemet.

Míg épült a ház

Míg épült a ház, izmosodtam én is,

egy-két hét után már versenyt dobáltam

a téglát a kőművesekkel, gerendát

emeltem, cementeszsákokat cipeltem,

jól kiégve az izomláz kohójában,

erős férfi lettem az erős férfiak

között, nagyevő, nagyivó, két lábon

biztosan állva, amiként azt kell is,

megszűntek nyavalyáim, nyavalygásaim

elsompolyogtak, bőröm derűsen

kitöltve jártam már a testemre szabott

világban, pontosan tudva a helyemet;

ahogy épült a ház, vele épült a lélek.

Verebek csipogják

Verebek csipogják: Tandori, Tandori!

Lustán hallgatom, elvigyorodva,

de azért szeretettel e Szent Ferenc-i

csiripelést, a segélykérő morzejeleket,

megértve, hogy a szeretet egy és

oszthatatlan, kicsiségünk és nagyságunk

nem mérhető, a különbség elenyésző

a végtelen jóság mosolyában, mely

kell hogy közegünk legyen, szülője

és célja életünknek, talán ekképp

félig kész lelkünk is megváltódik –

így tűnődtem, majd felálltam és sóhajtva

fenékbe rúgtam a vadászó macskát.

Szívem dobog, karórám ketyeg

Szívem dobog, karórám ketyeg,

így mérjük tiktakkolva az időt,

szívemet az Isten, órámat én húztam fel,

most füleljük, hogy melyik jár le előbb.

Bátran dobolunk az űri csöndbe,

az se baj, ha onnan nem jön vissza szó,

hadonászik körülöttünk meggyfa-, almaág,

felhúzva a világ: megannyi nagy- és kismutató!

És az isten szívét ki húzta fel

És az Isten szívét ki húzta fel,

s mi lesz, ha egyszer az övé is lejár?

Hogyan is kezdődött: a Végtelen a Semmivel?

És hogyan végződik, hol rejtőzködik az a határ?

És hol múlik el igazán: kívül-e

vagy belül a világ, a bőröm mögött?

Mitől estünk teherbe és Kitől estünk teherbe,

hogy öröklétre vágyva megszüljük az Idő-dögöt?

Kinek számolunk el a végén

Kinek számolunk el a végén,

letéve testünket, mint egy batyut?

Ki veszi kezébe tűnődve

és szánakozva kihűlt agyunk?

Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel?

A végtelen türelem, mely összerakta,

miért volt s miért van, hogy ugyanúgy

szétszedi sejtjeinket darabokra?

Már van, hogy le se írom a verset

Már van, hogy le se írom a verset,

csak elmormolom magamnak.

Mint egy imát, vagy mint egy dalt,

ahogy gyerekkoromból maradtak.

Mikor jó volt felébredni reggel,

és jó volt lefeküdni este,

kíváncsian várva a holnapot

az éj takarója alól kilesve.

Szamarkandból egy szamovár

Szamarkandból egy szamovár,

Ohridból egy török szőnyeg

köszönt vígan reggelente,

s együtt biccentünk az időnek,

amely, íme, hová is lett,

ők maradtak emlékeztetőnek,

s ha nem leszek, emlékeznek rám:

egy szamovár s egy török szőnyeg.

Bárcsak élnél még, kormos pista

Bárcsak élnél még, Kormos Pista,

s ne kéne írni rólad verset!

Hallgatnám dörmögő nevetésed,

a szívből jövő férfias-rekedtest,

s ne ezt a süket csöndet, ne ezt

a nyálkás ó-szájú semmi-tátogást!

Hogy tátogok én is, s mert hiányzol,

elcsikorgom e vers-káromkodást.

Most már fülön csípem a napokat

Most már fülön csípem a napokat:

gyere csak, hétfő, gyere csak, kedd!

Hajnaltól éjfélig hány szívdobbanás,

hány lélegzetvétel örvendez veled,

lánggal égő nyár, olvadó színesüvegég,

irgalmasan lelassuló szárnycsapásidő!

Bár hallom, de most nem törődöm vele,

hogy ácsolódik Északon a havas tető.

Alácsúszom a nyári takarónak

Alácsúszom a nyári takarónak,

kívül-belül lemeztelenedve,

nem érdekel, mivel ijeszt a holnap,

s hogy foghíjas csillagokat tátott rám az este;

most így jó, bámulom a lábam,

boldog bennszülött e nyár-Brazíliában.

Mint magzatvízben az embrió

Mint magzatvízben az embrió,

fülelek a dajkáló világra,

vidám trillákra tanít a rigó,

„Legyél rigó!” – azt kiabálja.

Lehetnék rigó is, miért ne,

elröppenve Isten tenyeréből,

mindörökre derűsen kilépve

a gúzsbakötő sejt-szövevényből.

Voltál eleven

Voltál eleven kedély,

ne félj, ne félj!

Ha már nem leszel,

mindegy, mit köpsz ki, mit eszel.

Nagy ivásokról mereng

Nagy ivásokról mereng a máj,

nagy cigarettázásokról a tüdő,

ha már nem leszek, semmi se fáj,

addig meg van éppen annyi idő,

amennyi van, máj is és tüdő is,

nem méricskélem, mi nem dekára van,

magamat pazarlom, szegény Krőzus,

a végén úgyis egyszerre odaadom magam.

Kislány mondja a csillagnak

Kislány mondja a csillagnak:

küldd le nékem a szombatot!

Vígan várjuk a hét végét,

vajon honnan jönnek a napok,

így tűnődünk, hol készülnek,

s mily terv szerint s mily anyagból,

s belefér-e, hiszen addig is nőhet

egy centit, s nem lesz-e szűk valahol?

Dünnyögök én is: nekem bő lesz,

hiszen addig összemehetek egy centit,

lötyög rajtam az eljövendő világ,

bár a régi nekem is szűk volt eddig!

De azért várjuk reménykedve,

jól tudva, hogy nem is tehetnénk mást,

a kislány a holnapot, mindig a holnapot,

én meg most már mindig az elmúlást.

Szitakötő-Krisztus tapad a falra

Szitakötő-Krisztus tapad a falra,

csak én képzelem így – ő napozik;

megkettőz mindent buzgón az agyam,

összekeveri a hamisat s az igazit,

makacsul új dimenziókba nyúl át,

az egy-idő bugyra is kevés neki,

a biztos anyag mögé sejt másikat,

teljes hazáját sóváran keresi;

kilesek az ősi bölcső peremén,

mely ringat millió éve már,

melyben születik, meghal, napozik,

fű, fa, virág, ember és bogár,

és világos és tiszta törvények szerint,

agyunkba préselve: tudjuk a szabályt;

csak néha dugunk ki periszkópként

rászögelt Krisztussal egy keresztfát.

Összes időm itt jön szemben

Összes időm itt jön szemben,

hátam mögött elmarad

gúzsba kötve, aki voltam,

aki leszek – csak az szabad,

mert az csupa képzelgés meg

csupa álom, véres hab

a fuldokló Isten száján,

vagy csecsemő-pillanat;

ami még nincs, az végtelen,

mi megszületett, az rab –

összes időm itt jön szemben

s hátam mögött elmarad.

Adott Isten jó tüdőt

Adott Isten jó tüdőt,

jó szívet, jó levegőt,

a szememnek csillagot;

ugyan mit kívánhatok?