Jeltelen sírok a nyelvben

Eltűnődöm mostanában, talán a helyem keresve: merre tűnt, hová lett az ősök elporladt teste? Jelöletlen temetőkkel bár a földet beszórták, elszántan vándoroltak ázsiai sztyeppéken a kromoszómák, míg elért hozzánk a csak ránk jellemző fehérjelánc, az üzenet, hogy milyen legyen szemünk állása, arcunkon a ránc; ezt értem, nagyjából, s el is tudom képzelni a holtak földbe süppedő sorát. De a lelkük hol porlad? A lélek, mely a kaszáló időben is összeránt, s maroknyi csoportból futtában is teremt hazát, lovon zötyögtetve, batyuba rejtve istent, sámánt, papot, s nem hagy állatként pusztulni szíjra fűzött rabot; mely elpusztíthatatlan, mert kard nem fogja s a kivégzőosztag csak a levegőt lövi, ha őt lövi, a földre csak a test roskad; mely fontosabb üzenet s erősebb, mint a halandó testé, véres csataterekről száll tovább, rejtik virágok, madarak, esték; az édes dallam, mely kihallatszik a világ iszonyú zsivajából, hogy fölsír rá a kanadai erdő s a szibériai internálótábor; mely embert csinál belőlünk, a többi emberhez méltót, s nem a félelem, nem a bukás, nem a túlerő – ő mondja ki a végszót; mely megálljt kiált elaljasult eszmék, őrült vezérek, röhögő janicsárok hatalmának, hogy ne legyünk kijelölt temető, országnyi lövészárok; mely elveszejtő látomásomat csitítja, előre elsírt könnyeim letörli s így biztat: légy bátor, ha el is hullsz, nem lehet mindenkit megölni, s ha lehet is, él még tovább, mint halottban a reflex, az elnémult nyelvben, mely neked is jeltelen sírod lesz – Felütöm fejem, agyam tisztul a vésztől, szemem messzebbre lát, míg élek: sejtembe írt parancs legyőzni a halált, s ha népem a test, vagyok a sejt, mely e parancsot kiáltja, kicsinységem így kap értelmet, ezért jöttem a világra, ezért ringatott anyám, ezért tanított apám, s a halottak szétszórtan porladó csont-betűje némán is erre oktat, költő így vagyok, ha bármiről írok, mindig csak róluk írok – s szavam mögött fölrémlenek a jász, besenyő, kun tömegsírok.