Magamról képzelgek

Él még Anyám, él még Apám, és az ő szívük dobogja nekem mindennél biztosabban s konokabban, hogy él még Magyarország: együgyű hit ez, tudom, a fáradtság alján, kiürült napok alján, eldőlő egek alján halkabbnál is halkabb szívverés, olyan, mint a fűszál zizegése, tücskök menekülő surranása, tócsa tükrének borzongása, mérhetetlen, de a fűszál zizegése lehet a semmibe vágtató tatárhordák után küldött sóhajtás, a tücsök surranása meszesedő lóbordákon cimbalom-zene, a tócsa Isten szeméből idehullajtott könnycsepp – Tatárhordák? Lódögök? Isten könnye? Micsoda atavizmus játszik velem jól fűtött szobámban, ahol legföljebb a radiátor zizeg, a telefon ciripel és az asztali lámpa vet kerek tócsa-fényt, honnan ez az idegeimre csomózott, elfelejtett nyelvű írás, olvashatatlan üzenet, kibogozhatatlan fájdalom, torokig ömlő sírás, hiszen tűrhetően élek, lakom, van mit enni-inni, egészségesek szeretteim, s homlokom már-már a jövő századba ér, vagy legalábbis a jövő századból már idelátni, ha lesz jövő század; ha lesz, belőlünk lesz, ha nem lesz, belőlünk nem lesz, nem törődöm ezzel sokat, megmosolygom s megáldom rózsás popsiját, gurigázzon koponyámmal, fűzzön gyöngysort csigolyámból, még elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz, engem, amíg bőröm összetart, s amíg eszemet szélnek nem eresztem, s oly világosan, mint asztalomon a papír, s oly egyszerűen, ahogy lélegzem, csakis az életem érdekel, magamról képzelgek, magamért rettegek, magamba vagyok szerelmes, s igazán csak az rendít meg, hogy vagyok, s hogy a legnagyobb csoda is én vagyok, külön-külön minden porcikám, miattam verődtek össze a sejtek, tüdőmnek vált ki az oxigén, szememnek gyulladt ki a fény, és értem van minden, hajnalban nekem kel fel a nap, és tőlem búcsúzik este, az ég köldökén engem hív a puha csillag, hogy gyere, tégy magadévá, rám várt a homályos kezdet óta, hogy beteljesüljön, ez volt a cél, ez a nász, ez a folyamatos egyesülés, az időt kirekesztő közösülés, nem kell óra, naptár, végtelen pillanat, lehunyt szemű csók, egymást fölfaló koitusz, nincs más, nem is lehet másként a semmiből a semmibe, mert nekem lesz örökre végem, leválik rólam, elporlik, mint tojáshéj, születésem és halálom, elringat csecsemőt és halottat a szülőföld, az anyaföld.