Ablakok hunyorognak a homályba

Ablakok hunyorognak a homályba, e szelíd csillagok biztatnak, hogy hazatérjek, a hó dereng, mint a rejtett világítás, szinte zümmög a fény, a felüljáró sötét üstökösként kanyarog Óbuda felett, szikraként röpködnek az autók a magasban, elnyeli őket a téli ég, az ég is lejjebb ereszkedett, fázósan összehúzódik a világ, noszogat, hogy hazatérjek; római kövek, odvas szájgödörből kiálló falmaradványok kísértenek komoran: ha belecsorbul is a fogunk, de mindent elrágunk! hallik az ősi fogcsikorgatás, elkeveredik, a villamos sikolt helyettünk a sínen, a busz hörög utolsót a megállóban, vörös ütőérként lüktet a neon a falon, majd agyvérzést kapva kihuny, utolsót int, hogy hazatérjek; bajuszos kocsmaajtó hív, villanykörte vet kétoldalt árnyékból bajuszt, egyél-igyál, dalolj vígan, a rád csukódó éjszakában erre az egérút, mielőtt hazatérnél, csettints a cigánynak, peregjen a cimbalom, büfögjön a nagybőgő, kékfrankos alvad a pohárban, s a barátok, a vidám cimborák harcsaszájjal tátognak, észre se vették, hogy nem voltál ott, megléptél bensődben az erősödő sürgetéssel a sötétben. Virágbolt vizionál, mutat darabka nyarat, szegfű, rózsa meztelenkedik az üveg mögött, most már nincs messze, kilazít az együgyű csoda nehéz álmomból, mert ugye, álom volt az egész, néha boldog, néha lidérces, káprázó szememből tükröződő, rángatózó szívemből kimuzsikáló, homályos sejtjeimben naponta elenyésző, naponta feltámadó, bőrömre női ujjal firkálgató, édes, keserű, édes, keserű, édes, keserű!