Villanyfény süt be az ablakon

Villanyfény süt be az ablakon, és én nézem alvó arcodat, oly magányos és olyan kiszolgáltatott, hogy szinte félek: lélegzel-e, itt vagy-e még, vagyunk-e még e kiürült éjszakában, megakadó szívvel fülelek, ily iszonyú súlytalan még sose volt, ami kívülrekedt, ilyen lesz majd a halál, a nélkülünk-semmi, a mi-hiányunk-üres, egyberajzolódó arcunk emléke, mert már az is egymás felé tuszkol, egymáshoz igazít, a végső egyszerűség, nagyobb kerítő, mint a vágy, mint a zúgó vér, görcsösebben s elszántabban tapadunk egymáshoz, jobban a kielégíthetetlen kamaszoknál, mert mi már tudjuk az egészet, fogásról fogásra, összekeveredett kézzel, szájjal, hassal, egybecsurgatott édes nyállal, verítékben ázva s lankadatlan újrakezdve, mintha egymást akarnánk teherbe ejteni s megszülni, utolsó pár a kihalt éjszakában, utolsó forró bozót, utolsó lüktető cédrus a jégkorszak előtt, csak üres testünket hagyva a halálnak.