Könyörgés a hetedik csigolyámhoz

Túl sok volt a teher? Túl nehéz az ég? Hetedik csigolyám beleroppanék. Hümmögve vizsgálnak okos orvosok, dohányfoltos ujjuk hátamon kopog, elnyújtózom gyáván a röntgen alatt, áthatolnak rajtam a kék sugarak. Mit láthatnak ott bent, a bőröm mögött, medúza-tüdőben rózsaszín ködöt, szívet, vesét, májat, borda ketrecét? Isten szeme helyett belém lát a gép – Fekszem, s mint a gyerek, töprengek ezen, szívverésem gyorsul, s remeg a kezem, hányódom, mint hajótörött tengerész, ég s föld közt, pedig csak egy perc az egész, s kész is a vásári pillanat-fotó, feketén a belső homály látható, ablak felé tartva kirajzolódik a gerinc nagy íve, csont-íj rugózik, kinek a kezében, suttogom hülyén, úgy képzelgek, mintha nem én lennék én, kettéhasad lelkem, így védekezik, csigolyát számolunk, itt a hetedik, itt a huncut… ám a tréfa nem sül el, zavart krákogásra zavart csönd felel, elbújik az orvos latin szók mögé, hűvös modorú lesz, mint egy krupié, ezt-azt felír, passzol a gyógytornászhoz, hozzáteszi végül: te meg imádkozz! Így könyörgök tehát, eddig soha nem senki, semmi előtt hajolt gerincem: köszönöm, hogy ötven évig egyenes lehettem, független, szép függőleges felkiáltójel a megdőlt világban, ég felé mutatva helyem megálltam; tarts ki még és tarts meg, míg én kitartok, mutassunk fölemelt emberi arcot, járjuk végig bátran, mely vár, az utat, ne dobj le, unt batyut, még ha megszakad belé csigolyám is, mert már úgy hiszem, nem csak a saját, más terhét is viszem!