A költő zápfoga

Lukas fogam túlél engem, van hát miben reménykednem, ha elfelejt e világ: nem kell szobor, nem koszorú, sem nekrológ, ál-szomorú, síromra fonnyadt virág, nem foglal sok helyet nagyon, vidám szívvel rátok hagyom e csekélyke emléket, habár egykor kínban fogant, nem sajnálom én e fogat, fogadjátok, tiétek! Irodalmi múzeumban elfér majd egy pici zugban, inggomb, pipa, sámfa közt, fülön csípik ott az árnyat, leltároznak minden tárgyat, ha a költő megszökött. S lehet nézni, kézbe fogni: ez itten egy költő-fog, ni! Mit evett és mit rágott? Hozzáképzelik a fejem, a többit is, kellő helyen, a zakót s a nadrágot. Egy-egy szép lány elmerengve néz be a fog-vitrinembe: mit mesélhetne e fog? Fürge nyelvről, mohó szájról – Megfeledkezve magáról árva fogam felsajog. S már nem is fáj úgy a nemlét, őrlő fogam örök emlék, bár még nem az utolsó, maradt elég, mivel rágok, várhat a múzeum rátok, s várj még, nyájas olvasó!