Az idén is vágtunk

Halálod, szegény coca, nekünk öröm, készülünk kést fenve, pálinkát nyalintgatva, topogunk a konyhában, hangoskodva megbeszéljük a lefogást: ő a lábát, ő a farkát, ő meg szúr, a pompás haditervre iszunk még egyet csillogó szemmel, mint csata előtt a katonák, árad belőlünk a férfierő, a nők, a gyerekek a szobában kucorognak, félve átölelik egymást; kirobogunk az udvarra, az éjszaka sötét szemhéja alá, botladozva-csúszkálva a havon, félrerúgva a tyúkitató vályút, ezüstöt öntött benne a fagy, bekerítjük a szuszogó ólat, csatárláncba állunk, rohamra készen a lágyan fel-felröfögő álom körül, elöl a gazda, egy pillanatra megtorpan, talán felrémlik előtte a rózsás csülkű kismalac, amelyet becézgetett, vakargatott tavasszal, füvet kaszált neki, tejjel itatta, de elmúlik a pillanat, csetten a retesz, nyikorog élesen az ajtósarok, torokhangú horkantással véget ér az álom, a tátott pofába dróthurok kerül, hátrál kifele eszeveszetten visítva a kétmázsás test, fájó orrát mentené, régi fogás, egyszerű s eddig még mindig bevált herélésnél, karikázásnál, de ez most valami más lehet, érzi, s azért üvölt ilyen éktelenül, hogy megreped az ég, a téli ég, s valahol messze megszületik a nap, előre küldi fényét, egy-egy sugár villan a megfagyott szilvafákon, a dérborostás háztetőn, galambok köröznek felriadva, mintha az üvöltés szökőkút lenne, s azon lebegnének; megvadulva a hangtól, rángó gyomorral kapjuk ki a lábát, mélyen lihegve, felborítjuk, ketten ráfekszünk szinte, birkózunk a hatalmas testtel, a harmadik elöl a kötélre lép, a földhöz szorítva a hörgő fejet, majd aki elöl fekszik, a szúrókésért nyúl, elhajtogatva a sörtét, lefelé a torokba szúr, forgat a késsel, az üvöltés bugyborékolásba fúl, buggyan, sugárban dől a vér a fazékba, majd végre egy utolsó rángással elernyed minden izom, vége, felállunk fújtatva, diadalmasan, rágyújtunk, koccintunk a győzelemre, az idei hurka-kolbászra, az életre, hogy ezt is megértük, mert halálod, szegény coca, nekünk öröm!