Tegnap a Mártírok útján sétáltunk

Tegnap a Mártírok útján sétáltunk a feleségemmel, a fogorvoshoz mentünk, de volt még fél óránk, egyre messzebb merészkedtünk a rendelőtől, gyerek- lélekkel szöktünk, csúszkáltunk a havas járdán, szemünkkel megkapaszkodtunk a kirakatokban, mint ámuló turisták egy idegen városban, vidám kis fények nyelveltek bennünk, csiklandósak, hogy muszáj volt mosolyogni mindenen, a tűzfalak közt bujkált a téli nap, mint egy éjjeliőr-zseblámpa, elég morcosan, de mi ezen is csak nevettünk, a feleségem egy porcelán étkészletre alkudott a kirakat előtt, rögtön meg is terített tizenkét személyre, én a járókelők közül kiválasztottam a tizenkét vendéget, köztük két kutyát, meg egy derékig bebörtönzött fát, köszönték is nagyon, de mi lábujjhegyen megléptünk, mint ifjú házasok a násznép közül, irulva-pirulva, de kéz a kézben, el is utaztunk ingyenes nászútra a mozi- plakátra, de azután gyorsan hazatértünk, hosszú a Mártírok útja s még a másik oldalán nem is voltunk, átvágtunk hát merészen, persze szabálytalanul, de most ez is mindegy volt, bár én vártam a hátamba fúródó rendőrfüttyöt, a hasfalamat összegyűrő fékcsikorgást, de eltitkoltam gyávaságomat, mint régen ifjú koromban, mikor még büszke voltam, mint egy délceg fácánkakas, ám most megkönnyebbült sóhajjal toporogtam a járdaszigeten, kétoldalt a két irányba csörömpölő folyó. „Maradjunk itt – súgtam. – Sátrat verünk, felejtsük el a fogorvost, felejtsük el a lakásunkat, felejtsük el életünket, úgyis olyan, mint a tavalyi télikabát. Te reggel majd megfejed a kecskéket, én meg vadászni járok!” Elmerengtünk ezen összefogózva, egy boldog percre egyedül a lökdösődő tömegben, majd idegesen óránkra néztünk s zavartan lestük a közeledő villamost.