Tegnap a Mártírok útján sétáltunk

Tegnap a Mártírok útján sétáltunk
a feleségemmel, a fogorvoshoz mentünk,
de volt még fél óránk, egyre messzebb
merészkedtünk a rendelőtől, gyerek-
lélekkel szöktünk, csúszkáltunk a havas
járdán, szemünkkel megkapaszkodtunk
a kirakatokban, mint ámuló turisták
egy idegen városban, vidám kis fények
nyelveltek bennünk, csiklandósak, hogy
muszáj volt mosolyogni mindenen,
a tűzfalak közt bujkált a téli nap,
mint egy éjjeliőr-zseblámpa, elég
morcosan, de mi ezen is csak nevettünk,
a feleségem egy porcelán étkészletre
alkudott a kirakat előtt, rögtön
meg is terített tizenkét személyre,
én a járókelők közül kiválasztottam
a tizenkét vendéget, köztük két kutyát,
meg egy derékig bebörtönzött fát,
köszönték is nagyon, de mi lábujjhegyen
megléptünk, mint ifjú házasok a násznép
közül, irulva-pirulva, de kéz a kézben,
el is utaztunk ingyenes nászútra a mozi-
plakátra, de azután gyorsan hazatértünk,
hosszú a Mártírok útja s még a másik
oldalán nem is voltunk, átvágtunk
hát merészen, persze szabálytalanul,
de most ez is mindegy volt, bár én
vártam a hátamba fúródó rendőrfüttyöt,
a hasfalamat összegyűrő fékcsikorgást,
de eltitkoltam gyávaságomat, mint
régen ifjú koromban, mikor még büszke
voltam, mint egy délceg fácánkakas, ám
most megkönnyebbült sóhajjal toporogtam
a járdaszigeten, kétoldalt a két irányba
csörömpölő folyó. „Maradjunk itt –
súgtam. – Sátrat verünk, felejtsük el
a fogorvost, felejtsük el a lakásunkat,
felejtsük el életünket, úgyis olyan, mint
a tavalyi télikabát. Te reggel majd
megfejed a kecskéket, én meg vadászni
járok!” Elmerengtünk ezen összefogózva,
egy boldog percre egyedül a lökdösődő
tömegben, majd idegesen óránkra néztünk
s zavartan lestük a közeledő villamost.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]