Elrobogott ez a nyár is

Nagy Sándor emlékére Elrobogott ez a nyár is, zöld vonat, nappalok-éjszakák kocsisora, mozdonya a Nap, árván maradt szemaforként leng utána a Hold, tűnődöm újra kifosztva: volt? Nem volt? Ha volt, hová tűnt ez a nyár is, hová a többi? Miért kell mindig elköszönni, mindig megköszönni? S mire jó emlékezni folyton, kezem a kilincsen, eltűnt összes nyaram, ha volt, miért nincsen? Hol van a halálos szakadék, kívül-e, belül-e? Ha bennem rejtőzik, akkor miért félek tőle, hiszen az is én vagyok, ki naponta beleszédülök, s rám zuhognak perc-tetemek, nyár-dögök. Az elmúlás szívemig ér, kitölti a bőröm, én beletörődnék már, de nem lehet beletörődnöm; beletörődnék, mert nem lehet élni így vacogva, de nem mászhatok be önként az iszonyú torokba. Ha kívül van a halálos csapda, azzal semmi dolgom, az elromlott teremtés szebb képét magamban hordom, bolygók hullnak, nyarak vesznek, a Föld semmibe tolat – Isten felé lengetem a kalapomat.