Kalász Márton ötven kévéje

Ötven kéve, ötven év sorakozik a tarlón, láthatatlan nagy kezével kötözgette kitartón tán az Isten, vagy tán más, állnak szépen, jöhet a tél, sajgó idegből a kötél. Most már ősz van, tudom jól, de nincs messze még a nyár, égig érő ragyogása álmainkba visszajár, kigyúl tőle a mosoly, ifjúságunk csikó-vére mikor felfutott az égre. Gyalog jöttél te is, lám, lábadon az út pora, így jut be a mennyekbe Somberek és Baranya, nincs valódibb győzelem, már mások terhét is hordod, szeresd meg hát költő-sorsod!