Most fél tíz van és ősz

Most fél tíz van és ősz, a kertben lángol egy fa, a szomszédban iskolacsengő szól, szeptemberi muzsika, szemben a hegy medvefeje börzsöny foltokban hámlik, szívdobbanás és a perc és a fű megszámoltatik egy szálig. Mindegy, hogy menekülök vagy lapítok, mint a kő, utolér és átzúg rajtam vagy bennem múlik az idő, állok az őszi mozgólépcsőn, s velem utaznak, kik voltak, s ha fázósan megborzongok, pulóvert húznak a holtak. Ami jön és ami elmúlt, most már derűsen nézem, fele úton, vagy észre se vettem, s már rég túl az egészen? Elringat és elcsábít az ötlet, pedig hideg fejjel játszom, s feltámaszt az állati szeretet: kutyám szemében látszom. Tudom, mekkora csoda ez! Van benne annyi örökség, hogy hibátlan tiszta önzéssel mozdulatai azt kövessék, s mégis kutya-szívében ragyogva megszületik az ismeretlen éden, hogy így sóvárgok: mi mind hol látszunk, kinek a szemében? Van-e, mi ölel, ország, és hol van az a haza, ahol a szeretet süt, mint a Nap, és csillagmosoly éjszaka; ősember-foggal nem rágom, kiköpöm a véres időt – ha nincs is, legalább higgyem az ostoba elmúlás előtt.