Játszom a kutyámmal
| A kutyám behozza a kertből |
| a labdát, hogy játsszam vele, |
| fölcsillanó szívvel eldobom, |
| megosztozunk az örömön: fele-fele. |
|
| Nekem már zsibbad a karom, |
| de egyikőnk sem meri abbahagyni, |
|
| Mind a ketten egyformán félünk |
| a játék nélküli ürességtől, |
| az üres délelőttől, az üres délutántól, |
| a semmibe nyíló üres égtől. |
|
| Játszunk hát konokul, eszelősen, |
| s mikor már-már összeesnénk, |
| irgalmasan kilukad a labda. |
|
| Pislogva, de győztesen nézünk |
| egymás ismerős, boldog szemébe, |
| mosolyt cserélünk, lelket cserélünk, |
| biztos ösztönnel tudjuk, hogy megérte. |
|
| Két lihegés közt eszembe jut még: |
| nekem ki dob labdát, ki játszik velem? |
| Árva felnőtt, milyen isten simogatja |
| a végén meg felhevült fejem? |
|
|
|