Lehetett volna szép is Szamarkandban

Lehetett volna szép is Szamarkandban, bólogatva lépegettek a brácsa-fejű csacsik, a piros lámpánál megálltak türelmesen és rokonként üdvözölték Marcit és Lacit. Persze engem is, bár én a helybéli kalapban olyan voltam, mint a többi helybéli ittlakó, képzelegtem is, hogy elvegyülhetnék örökre, itt is szobát nyitna nekem a Földgolyó-panzió. Ennék dinnyét, aludttejet, bárányhús-piláfot, elheveredve innék rá sötétzöld illatos teát, a szelíd csillagok közt megkeresném egy más Isten tekintetét s visszahunyorognék, ha megtalált. Lehetett volna szép is, de mindent elrontott az eszelős honvágy, mintha feküdnék parázs-ágyon, kiborított, pánik kézzel nyúlt agyamhoz, szívemhez, hazazavart! Most itt ülök és Szamarkandba vágyom.