Szomorú, boldog dal

Negyvennyolc éve már zümmög a sírodon szomorú, boldog dal, ősszel és tavasszal, majd a tél, majd a nyár, felül szól az öröm, amelyhez édesen tercel a fájdalom, száj nélkül Te fújod, onnan is dünnyögöd, micsoda hangszer ez, áttöri a rögöt, vagy csak a mi fülünk káprázik bolondul, nincs halál, nincs halál, a gödör megkondul, átlépte a költő a határt, a tilost, átvérzi a földet, ahogy a papirost. Fölkel és köztünk jár, tudjuk, bár nem lehet, negyvennyolc éve már megszűnt a lehelet, megállt a szívverés, a lélek hova lett, mégis egy nevetés kitölti a teret, mégis egy mosolygás fölnyúl a csillagig, aki lám egyszer élt, örökre itt lakik, már mi is mosolygunk, már mi is nevetünk, félelmet, rabruhát könnyedén levetünk, gyermeket az apja, magasba felemel, sírszájú álmokkal dacosan felesel, nem adhat gyémántot, nem adhat aranyat, ajkával formálja a magyar szavakat, ajkával, ami nincs, de egyszer kimondta, s mi tudjuk, azóta fénylőbb lett ez a kincs! Elég, ha gondolom, őróla merengek, ajtója nyílik az időknek, tereknek, férfias alakja átsétál a szobán, derűs lesz a világ, otthonos és vidám, félszegen figyelem ahogy jár s nyújt kezet, beszédes gesztusa mint betűn ékezet, a hangja mit üzen, szomorú dallamon, honnan szól, honnan száll, néma a telefon, bennünk van a membrán, halljuk a sejtfalon, szomorú, boldog dal, bánat és vigalom, ó, a szív kelleme, ó, a csont dallama, még az is, még az is, csak rólunk vallana, pedig már ami szól, gégerák-furulya, átmetszett gégefő felhörgő sipolya, képzelgünk, pedig hát aki volt, nincs soha.