Mit mondhat az élő

Mit mondhat az élő a halottnak, és hová suttogjon, az égbe vagy a földbe, az ég üres, a föld megőrli a csontokat, a két semmi közt ülők szomorún tűnődve, a szeptemberi reggel ablakomba könyököl, ezüstöt terít s némi ködöt, majd továbblép, morajlik a város lent, összekeveredik autózúgás, villamoscsengés, kutyaugatás, halk, merengő muzsikává enyhül; egybemosódik az emlék és a várható jövő, összecsendülve muzsikál, majd elenyészik, mert mi vagyunk az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör, fekszik benne az ifjú halott, jár, kel, él, mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat, soha el nem múló nyárban csónakázik, soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat, s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot.