Két parafrázis

„Szép sejtjeid hogy üzemelnek?” Szép sejtjeid hogy üzemelnek, s mi az, amit bőröd összetart? Ott vagy-e a lüktető homályban, te vagy-e már, vagy csak folyton készülsz, összeszerelnek a forró futószalagon, lábad ujjától a hajhagymákig; lábfejed ívét érzik-e a csontok, hajad zuhatagja belülről látszik-e? A susogó tüdő, a sóhajtó máj, a bordacsont-kalitkában ugráló szív, a tátogva szivattyúzó tömör szelepes vesék, a medúza-gyomor s a lágyan tekeredő, bokorként gubancolódó síkos belek, távvezeték-gerincedben a remegő velő – téged álmodnak-e, téged képzelnek-e, amíg lüktetve és susogva, nyirkosan és forrón minden pillanatban elkészítnek? Bensődben hordod magadat, mint csecsemőt az anyja, mert te vagy, akit megszülnek, fölnevelnek és táplálnak; s ha szeretlek, szeretem ez isteni műhelyt!   „Öt énem egyszerre fuldoklik” Öt énem egyszerre fuldoklik; mint elsüllyedt óceánjáró ez a nap – pedig mintha semmi se történt volna, csak az iszonyú ötsípú fuldoklás, az ötszólamú néma detonáció; az egyik hiábavaló ügyeit intézi, pénzt keres, hivatalokba jár; a másik szerelmes szavakat suttog, mint könnyeit a férfi, visszanyeli; a harmadik barátok szemében keresi tükörképét, a foncsor mögé lát; a negyedik beszeszel, kancsal pohárral becsapja a halált, hátha mellé talál; kapaszkodva nevetséges szalmaszálba: az ötödik írja ezt a verset.