Születésnapi vers Juhász Ferencnek

Most tavasz van, mikor e verset írom, tisztára mosott Húsvét-utáni ablaküvegég ragyog, kinézhet, kiláthat rajta, aki akar, kilesek persze én is, ezt nem lehet megunni ötven év alatt sem, no de a rügyek! Ámulva, tódulva pattintják ragacsos pilláikat, duzzadt hittel, kölyökkutya-önbizalommal, angyali ártatlansággal rúgják félre, tagadják meg a téli világot, a régi világot, mindent újra- kezdenek, mint a költők, semmit se tudnak, semmit se tanultak, és nincs is tanulság, csak ez az egy, ez a gyönyörű újrakezdés, ez a mohó megújulás, mindent legázoló virághadsereg! Kinyitok hát szívet, ablakot én is, megfürdök e tavaszi halhatatlanságban, újra kamasz leszek, pattanásos arcú ifjú költő, révülten kóválygok Pesten, elveszve a homályos utcákon, kapualjakban, egy könyv a térképem, egy könyv a kalauzom: „A virágok hatalma”, s követem égen-földön, fölajzott lélekkel a halhatatlanságra vágyó királyfit. Most már minden új tavasz mögött az a régi tavasz arca világít, mint a templomablak, s feltámadok beomlott éveimből, az erkélyre ülök, bámulok este zöld csillagot: a reményt, a lámpafényt a hártyavékony levelek között.