Nézem ezt az árva telefonfülkét

Nézem ezt az árva telefonfülkét, olyan, mintha meg akart volna szökni, de azután mégis itt maradt, talán elakadt a hóban, a város végén, s mereng a parókás hegyeken, a hátára kéne csapni, hogy hé, cimbora, öreg csont, ne hagyd el magad, de mint annyi biztatás, ez is belesavanyodik a tenyerembe, nem lehet segíteni a rosszkedven, pedig igyekszem s biztatom őt is, hogy lessük a csodát lankadatlan szívvel, mert például lejöhetnek hajnalban az őzek telefonálni, beszólnak a Köztisztasági Hivatalba, hogy nyugi, nemsokára vége lesz a télnek, duzzad az ág a hókesztyűben s egy őrült nyitnikék hangszóró nélkül, engedély nélkül, tele torokból hívogatja a tavaszt!