Januári hó hull

Januári hó hull, fehér lesz minden, tiszta lapot nyit az új év. Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség, egy pillanatra költő lesz mindenki, a hóra íródik a közös költemény! Áhítattal figyelem, mint jó kolléga, s igazán csak egy kicsit vagyok irigy. A rigó menekülő csillagokat ír, zaklatott ritmusa kihagyó szívverés, a macska talpa sötéten pontozza a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni, lehet borzongani, hogy semmi se változott, s hogy erről sohasem a vers tehet. De bosszúsan eltörli e sorokat az ég, belepi hóval, s rábólint a bennünk lapító, mi is? Talán a remény, vagyis az az összevissza fércelt szövevény, hogy mindenáron élni akarunk, ha lehet, persze büszkén, önérzetesen, ha nem, hát valahogy, s mohón várjuk-olvassuk a biztatást, íme, szánkó siklik gyerek-fenék alatt, muzsika szól: vidám kacagás, röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak, ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás! Meg is állhatunk e derűs képnél, de hull a hó s belepi puhán ezt is, kell a hely, mert még sok az írnivaló, el lehet merengeni ezen is, de már nem bírom tovább, viszket bennem a költő, öltözöm és sétálok egy verssorra valót!