Hóember néz be az ablakomon

Hóember néz be az ablakomon s vigyorogva szól: január, hol a nyár? Visszamosolygok a fűtött szobából, kit érdekel most, hogy hol a nyár? A hó kéklik, fehérlik, eget játszik, mert puhán a görcsös földre szállt az ég, csillag is gyúl: az utcai lámpa mohos szemöldök alatt pislákolva ég, nappal is, mert rángó ideget oldva, egybemosódik a napszak s az évszak, körben föláll, egymás kezét keresve-fogva elindul felénk Kelet, Nyugat, Dél és Észak, s amíg ideérnek, baktatva, lassan, e budai utca Betlehem lesz, s kerek a világ, s mint magzatvízben az embrió-Jézus, születni készül a remény, ködben napvilág. Születni készül ama karácsonyi, ama hajdani, ami leépült elménkben egyszer már megszületett, mert mi csak Heródest jegyeztük meg, s iszonyodva bújna vissza minden megszületett. Így tántorgunk vakon s moccanatlan, elásva az időben, mint a kínai agyagkatonák; ha volt szívünk, mert anyánk még úgy szült, ágyúcsőbe töltötték golyónak a katonák, s ölnénk már ágyú nélkül is, foggal-körömmel, szuronyrohamra űzi a fát az utcán a szél, szív szív ellen, sejt sejt ellen… megbomlott képzeletünk, utolsó vigaszunk is félrebeszél – egymásra támadva, őrjöngve, magából kifordulva, az őrült agyunktól besugárzott, széthulló anyag, fű fűt eszik, baktérium baktériumot zabál, önmagát falja mohón, miből vétettünk, az agyag… Szüless meg, remény, gyúlj ki, csillag végre, míg nem késő, mert bizony az utolsó leszel, azután már a semmi szitálja a semmibe fertőzött porod, Föld, ha már nem leszel! Papírra ejtett fejemet emeld fel szépen, ami még hátra van, hadd töltsem az időt, bátran, tán vígan is, gyermeki hittel bölcsőnek s ne sírgödörnek higgyem az Időt, mely télre tavaszt hoz, s a hóember elolvadt mosolyára nyarat váró mosolyom felel, mert eltűnünk persze, de a továbbguruló égitest felett üdvözült mosolyunk delel.