Levél New Yorkba

New Yorkban egy lámpaoszlopnak dőlve, emlékszel-e a pesti Duna-partra? Ifjúságunk szétszórva a szörnyű időbe, álmodó lelkünk kiterítve, kitakarva, fel-felsajog még, mint távoli villámlás, meg-megrándulunk bele, mintha élnénk, úgy fűz össze minket, ezt nem értheti más, mint összeláncolt foglyokat, az emlék. Mi született meg azon a véres őszön, a síró ég alatt a szétlőtt Budapesten? Mit őrzök belőle makacsul, és miért őrzöm, hiszen azóta kicserélődött minden sejtem; az évek vadona leégett, majd újra zöldült, nem maradt egy ismerős utca, ismerős lábnyom, magamban suttogva, mint csendes őrült, a szellem-utcát, a kísértet-múltat nem járom, mert nincs mennyei kikötő, csak ez a földi, a vizeldékben a vécés nénik az angyalok, leélem életem, innen már nem is akarok szökni, mert nincs másik, s mindegy, hogy ragyog vagy nem ragyog. És új és új óra társult a szerelmes órához, amit kapkodva, fulladva töltöttem veled, polcomon a kölnisüveg női vállat utánoz, sokat voltam magányos s végül elfeledtelek, mint az ifjúságot, fulladva s kapkodva, ziháló tüdővel újabb és újabb partot értem, most szájat szörnyűt tát rám a semmi odva, ifjú arcom felvillan, mint elveszett aranyérem. Mert mi születtünk meg azon a véres őszön, egy anyaöl kölykei, nem veszhetünk el jeltelen, tudom, hogy jön, mi mindent legyőz, hogy legyőzzön, de már nem vehet el mást, csak az életem. A felszántott időbe mi lettünk elvetve magnak, hazánk az ifjúság, mely, amíg mi élünk, örök; majd új vetés lesz, új nemzedékek fogannak, összegyűjt bennünket még egyszer s elringat a rög.