Metszet az időből, Szárszó, nyár

1989

 

 

 

 

Levél New Yorkba

New Yorkban egy lámpaoszlopnak dőlve,
emlékszel-e a pesti Duna-partra?
Ifjúságunk szétszórva a szörnyű időbe,
álmodó lelkünk kiterítve, kitakarva,
fel-felsajog még, mint távoli villámlás,
meg-megrándulunk bele, mintha élnénk,
úgy fűz össze minket, ezt nem értheti más,
mint összeláncolt foglyokat, az emlék.
Mi született meg azon a véres őszön,
a síró ég alatt a szétlőtt Budapesten?
Mit őrzök belőle makacsul, és miért őrzöm,
hiszen azóta kicserélődött minden sejtem;
az évek vadona leégett, majd újra zöldült,
nem maradt egy ismerős utca, ismerős lábnyom,
magamban suttogva, mint csendes őrült,
a szellem-utcát, a kísértet-múltat nem járom,
mert nincs mennyei kikötő, csak ez a földi,
a vizeldékben a vécés nénik az angyalok,
leélem életem, innen már nem is akarok szökni,
mert nincs másik, s mindegy, hogy ragyog vagy nem ragyog.
És új és új óra társult a szerelmes órához,
amit kapkodva, fulladva töltöttem veled,
polcomon a kölnisüveg női vállat utánoz,
sokat voltam magányos s végül elfeledtelek,
mint az ifjúságot, fulladva s kapkodva,
ziháló tüdővel újabb és újabb partot értem,
most szájat szörnyűt tát rám a semmi odva,
ifjú arcom felvillan, mint elveszett aranyérem.
Mert mi születtünk meg azon a véres őszön,
egy anyaöl kölykei, nem veszhetünk el jeltelen,
tudom, hogy jön, mi mindent legyőz, hogy legyőzzön,
de már nem vehet el mást, csak az életem.
A felszántott időbe mi lettünk elvetve magnak,
hazánk az ifjúság, mely, amíg mi élünk, örök;
majd új vetés lesz, új nemzedékek fogannak,
összegyűjt bennünket még egyszer s elringat a rög.

 

 

 

Hóember néz be az ablakomon

Hóember néz be az ablakomon
s vigyorogva szól: január, hol a nyár?
Visszamosolygok a fűtött szobából,
kit érdekel most, hogy hol a nyár?
A hó kéklik, fehérlik, eget játszik,
mert puhán a görcsös földre szállt az ég,
csillag is gyúl: az utcai lámpa
mohos szemöldök alatt pislákolva ég,
nappal is, mert rángó ideget oldva,
egybemosódik a napszak s az évszak,
körben föláll, egymás kezét keresve-fogva
elindul felénk Kelet, Nyugat, Dél és Észak,
s amíg ideérnek, baktatva, lassan,
e budai utca Betlehem lesz, s kerek a világ,
s mint magzatvízben az embrió-Jézus,
születni készül a remény, ködben napvilág.
Születni készül ama karácsonyi, ama hajdani,
ami leépült elménkben egyszer már megszületett,
mert mi csak Heródest jegyeztük meg,
s iszonyodva bújna vissza minden megszületett.
Így tántorgunk vakon s moccanatlan,
elásva az időben, mint a kínai agyagkatonák;
ha volt szívünk, mert anyánk még úgy szült,
ágyúcsőbe töltötték golyónak a katonák,
s ölnénk már ágyú nélkül is, foggal-körömmel,
szuronyrohamra űzi a fát az utcán a szél,
szív szív ellen, sejt sejt ellen… megbomlott
képzeletünk, utolsó vigaszunk is félrebeszél –
egymásra támadva, őrjöngve, magából kifordulva,
az őrült agyunktól besugárzott, széthulló anyag,
fű fűt eszik, baktérium baktériumot zabál,
önmagát falja mohón, miből vétettünk, az agyag…
Szüless meg, remény, gyúlj ki, csillag végre,
míg nem késő, mert bizony az utolsó leszel,
azután már a semmi szitálja a semmibe
fertőzött porod, Föld, ha már nem leszel!
Papírra ejtett fejemet emeld fel szépen,
ami még hátra van, hadd töltsem az időt,
bátran, tán vígan is, gyermeki hittel
bölcsőnek s ne sírgödörnek higgyem az Időt,
mely télre tavaszt hoz, s a hóember elolvadt
mosolyára nyarat váró mosolyom felel,
mert eltűnünk persze, de a továbbguruló
égitest felett üdvözült mosolyunk delel.

 

 

 

Januári hó hull

Januári hó hull, fehér lesz minden,
tiszta lapot nyit az új év.
Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség,
egy pillanatra költő lesz mindenki,
a hóra íródik a közös költemény!
Áhítattal figyelem, mint jó kolléga,
s igazán csak egy kicsit vagyok irigy.
A rigó menekülő csillagokat ír,
zaklatott ritmusa kihagyó szívverés,
a macska talpa sötéten pontozza
a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni,
lehet borzongani, hogy semmi se változott,
s hogy erről sohasem a vers tehet.
De bosszúsan eltörli e sorokat az ég,
belepi hóval, s rábólint a bennünk
lapító, mi is? Talán a remény,
vagyis az az összevissza fércelt szövevény,
hogy mindenáron élni akarunk,
ha lehet, persze büszkén, önérzetesen,
ha nem, hát valahogy, s mohón
várjuk-olvassuk a biztatást, íme,
szánkó siklik gyerek-fenék alatt,
muzsika szól: vidám kacagás,
röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak,
ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás!
Meg is állhatunk e derűs képnél,
de hull a hó s belepi puhán ezt is,
kell a hely, mert még sok az írnivaló,
el lehet merengeni ezen is, de már
nem bírom tovább, viszket bennem a költő,
öltözöm és sétálok egy verssorra valót!

 

 

 

Nézem ezt az árva telefonfülkét

Nézem ezt az árva telefonfülkét, olyan,
mintha meg akart volna szökni, de azután
mégis itt maradt, talán elakadt a hóban,
a város végén, s mereng a parókás
hegyeken, a hátára kéne csapni, hogy
hé, cimbora, öreg csont, ne hagyd el
magad, de mint annyi biztatás, ez is
belesavanyodik a tenyerembe, nem lehet
segíteni a rosszkedven, pedig igyekszem
s biztatom őt is, hogy lessük a csodát
lankadatlan szívvel, mert például
lejöhetnek hajnalban az őzek telefonálni,
beszólnak a Köztisztasági Hivatalba,
hogy nyugi, nemsokára vége lesz a télnek,
duzzad az ág a hókesztyűben s egy őrült
nyitnikék hangszóró nélkül, engedély
nélkül, tele torokból hívogatja a tavaszt!

 

 

 

Napfényben tündöklő

Napfényben tündöklő városrész,
ha én eltűnök, te hová mész?
Összefogózva állunk, áll a pillanat,
itt, Óbudán ragyognak a falak,
mint óriási mosoly óriási arcon,
önfeledten kóválygok a régi piarcon,
nem tűnődöm, miért e mosoly, honnan e derű,
mint a lélegzés, minden olyan egyszerű,
az út ide torkollik s majd továbbvisz,
elönti e tavaszi fény-derű-árvíz,
lepke-levelek a kopott aszfalt felett,
avas télikabáton kokárda-üzenet,
nyújtózik az égig a karcsú lobbanás,
szívemből a vacogás, a ragyogás,
startpisztolyként dördül majd a pillanat:
melyikőnk fut el, s melyikőnk marad?

 

 

 

Születésnapi vers Juhász Ferencnek

Most tavasz van, mikor e verset írom,
tisztára mosott Húsvét-utáni ablaküvegég
ragyog, kinézhet, kiláthat rajta, aki akar,
kilesek persze én is, ezt nem lehet megunni
ötven év alatt sem, no de a rügyek! Ámulva,
tódulva pattintják ragacsos pilláikat, duzzadt
hittel, kölyökkutya-önbizalommal, angyali
ártatlansággal rúgják félre, tagadják meg
a téli világot, a régi világot, mindent újra-
kezdenek, mint a költők, semmit se tudnak,
semmit se tanultak, és nincs is tanulság, csak
ez az egy, ez a gyönyörű újrakezdés, ez a mohó
megújulás, mindent legázoló virághadsereg!
Kinyitok hát szívet, ablakot én is, megfürdök
e tavaszi halhatatlanságban, újra kamasz leszek,
pattanásos arcú ifjú költő, révülten kóválygok
Pesten, elveszve a homályos utcákon, kapualjakban,
egy könyv a térképem, egy könyv a kalauzom:
„A virágok hatalma”, s követem égen-földön,
fölajzott lélekkel a halhatatlanságra vágyó királyfit.
Most már minden új tavasz mögött az a régi
tavasz arca világít, mint a templomablak,
s feltámadok beomlott éveimből, az erkélyre
ülök, bámulok este zöld csillagot: a reményt,
a lámpafényt a hártyavékony levelek között.

 

 

 

Két parafrázis

 

„Szép sejtjeid hogy üzemelnek?”

Szép sejtjeid hogy üzemelnek,
s mi az, amit bőröd összetart?
Ott vagy-e a lüktető homályban,
te vagy-e már, vagy csak folyton készülsz,
összeszerelnek a forró futószalagon,
lábad ujjától a hajhagymákig;
lábfejed ívét érzik-e a csontok,
hajad zuhatagja belülről látszik-e?
A susogó tüdő, a sóhajtó máj,
a bordacsont-kalitkában ugráló szív,
a tátogva szivattyúzó tömör szelepes vesék,
a medúza-gyomor s a lágyan tekeredő,
bokorként gubancolódó síkos belek,
távvezeték-gerincedben a remegő velő
– téged álmodnak-e, téged képzelnek-e,
amíg lüktetve és susogva, nyirkosan
és forrón minden pillanatban elkészítnek?
Bensődben hordod magadat, mint
csecsemőt az anyja, mert te vagy, akit
megszülnek, fölnevelnek és táplálnak;
s ha szeretlek, szeretem ez isteni műhelyt!
 

„Öt énem egyszerre fuldoklik”

Öt énem egyszerre fuldoklik; mint
elsüllyedt óceánjáró ez a nap –
pedig mintha semmi se történt volna,
csak az iszonyú ötsípú fuldoklás,
az ötszólamú néma detonáció;
az egyik hiábavaló ügyeit intézi,
pénzt keres, hivatalokba jár;
a másik szerelmes szavakat suttog,
mint könnyeit a férfi, visszanyeli;
a harmadik barátok szemében keresi
tükörképét, a foncsor mögé lát;
a negyedik beszeszel, kancsal pohárral
becsapja a halált, hátha mellé talál;
kapaszkodva nevetséges szalmaszálba:
az ötödik írja ezt a verset.

 

 

 

Mit mondhat az élő

Mit mondhat az élő a halottnak,
és hová suttogjon, az égbe vagy a földbe,
az ég üres, a föld megőrli a csontokat,
a két semmi közt ülők szomorún tűnődve,
a szeptemberi reggel ablakomba könyököl,
ezüstöt terít s némi ködöt, majd továbblép,
morajlik a város lent, összekeveredik
autózúgás, villamoscsengés, kutyaugatás,
halk, merengő muzsikává enyhül; egybemosódik
az emlék és a várható jövő, összecsendülve
muzsikál, majd elenyészik, mert mi vagyunk
az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör,
fekszik benne az ifjú halott, jár, kel, él,
mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset
ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat,
soha el nem múló nyárban csónakázik,
soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat,
s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot.

 

 

 

Tóth Árpád szemüvege

Tóth Árpád szemüvege nézi tovább
a világot, megcsillan benne a reggel,
az este, a fák vetkőzése-öltözése,
vagyis az ősz, a tavasz, belebámul
a hold, a nap, beledideregnek
a csillagok, bútorok sétálnak el
előtte, mennyi izgatott költözködés,
madarak fürdenek a fókuszában,
a fénytörésben fényképek fintorognak,
a falióra szomorúan ingatja fejét,
mert hol van a szem, hol van
a hunyorgó, mindent néző, minket
élővé látó, hol van, hol van?

 

 

 

Mennydörög a Kassák-repülőgép

Mennydörög a Kassák-repülőgép,
örök üzemanyaggal töltve köröz
felettünk, átrobog az évszakokon,
tavaszi zápor haján, nyár körteillatán,
az ősz giccses festményén, téli csipkés
jégvirágfüggönyön; átsuhan a kilukadt
időn, a percek, az órák, a napok résein;
átdübörög esendő vágyainkon, kezdődő,
elmúló szerelmeinken, Istent fülelő csöndjeinken,
konok gép-ritmusa utánozhatatlan szívverés;
a semmi és közöttünk köröző őrjárat,
örökké a múltból örökké a jövőbe törtetés,
a világnyi mutatványos-bódéban, elszéled
a közönség, szép csendben egyenként meghalunk;
mennydörög eltűnő életünk felett,
leszállni róla, felszállni rá nem lehet.

 

 

 

Meghalt Ladányi

Sírhatsz már, Dévaványa,
sirathatod elkószált fiad!
Túl messzire ment a versek vagánya,
s félő, hogy most már ott is marad.
Féllábbal mindig is a tilosban járt,
rá is csapták bizony az ajtót,
de eddig még mindig visszatalált,
egy napot, fröccsöt, verset kiharcolt!
Most egy ócska trükkel megfogott a halál,
de nem döntötte el örök vitádat,
szól verseidben, amit itthagyál:
mint két dallam a hegedűn,
szavad saját szavadra támad!

 

 

 

Meghalt Galsai Pongrác

Ennyi az újsághír. Szíven üt.
Nem vagy sehol, ki voltál mindenütt.
Könnyet ejtek a papírra,
elmázolódik az irkafirka,
homályos lesz, mi megmarad,
az életünket őrző papírdarab.
Stopperral kezedben évek óta
lestél a halálos célfotóra,
míg ittuk a bort, űztük a nőket,
makacsul faggattad a temetőket,
hogy lehetetlen, hogy lehetetlen,
hogy itt járunk fönt temetetlen,
hogy mért nincsenek, hogyha voltak,
és kinek kellenek a holtak,
ki gyűjti őket, milyen isten,
mily túlvilági mészárszéken –
Barátaid siratnak s lemaradva
néznek az átszakított célszalagra.
Most ki győzött? Most ki késett?
Szorongva idézzük fel nevetésed.

 

 

 

Szomorú, boldog dal

Negyvennyolc éve már
zümmög a sírodon
szomorú, boldog dal,
ősszel és tavasszal,
majd a tél, majd a nyár,
felül szól az öröm,
amelyhez édesen
tercel a fájdalom,
száj nélkül Te fújod,
onnan is dünnyögöd,
micsoda hangszer ez,
áttöri a rögöt,
vagy csak a mi fülünk
káprázik bolondul,
nincs halál, nincs halál,
a gödör megkondul,
átlépte a költő
a határt, a tilost,
átvérzi a földet,
ahogy a papirost.
Fölkel és köztünk jár,
tudjuk, bár nem lehet,
negyvennyolc éve már
megszűnt a lehelet,
megállt a szívverés,
a lélek hova lett,
mégis egy nevetés
kitölti a teret,
mégis egy mosolygás
fölnyúl a csillagig,
aki lám egyszer élt,
örökre itt lakik,
már mi is mosolygunk,
már mi is nevetünk,
félelmet, rabruhát
könnyedén levetünk,
gyermeket az apja,
magasba felemel,
sírszájú álmokkal
dacosan felesel,
nem adhat gyémántot,
nem adhat aranyat,
ajkával formálja
a magyar szavakat,
ajkával, ami nincs,
de egyszer kimondta,
s mi tudjuk, azóta
fénylőbb lett ez a kincs!
Elég, ha gondolom,
őróla merengek,
ajtója nyílik az
időknek, tereknek,
férfias alakja
átsétál a szobán,
derűs lesz a világ,
otthonos és vidám,
félszegen figyelem
ahogy jár s nyújt kezet,
beszédes gesztusa
mint betűn ékezet,
a hangja mit üzen,
szomorú dallamon,
honnan szól, honnan száll,
néma a telefon,
bennünk van a membrán,
halljuk a sejtfalon,
szomorú, boldog dal,
bánat és vigalom,
ó, a szív kelleme,
ó, a csont dallama,
még az is, még az is,
csak rólunk vallana,
pedig már ami szól,
gégerák-furulya,
átmetszett gégefő
felhörgő sipolya,
képzelgünk, pedig hát
aki volt, nincs soha.

 

 

 

Lehetett volna szép is Szamarkandban

Lehetett volna szép is Szamarkandban,
bólogatva lépegettek a brácsa-fejű csacsik,
a piros lámpánál megálltak türelmesen
és rokonként üdvözölték Marcit és Lacit.
Persze engem is, bár én a helybéli kalapban
olyan voltam, mint a többi helybéli ittlakó,
képzelegtem is, hogy elvegyülhetnék örökre,
itt is szobát nyitna nekem a Földgolyó-panzió.
Ennék dinnyét, aludttejet, bárányhús-piláfot,
elheveredve innék rá sötétzöld illatos teát,
a szelíd csillagok közt megkeresném egy más
Isten tekintetét s visszahunyorognék, ha megtalált.
Lehetett volna szép is, de mindent elrontott
az eszelős honvágy, mintha feküdnék parázs-ágyon,
kiborított, pánik kézzel nyúlt agyamhoz, szívemhez,
hazazavart! Most itt ülök és Szamarkandba vágyom.

 

 

 

Ha búskomor vagy s nem bírod már

Ha búskomor vagy s nem bírod már:
szerezz egy kiskutyát!
Más adta a tanácsot, vagy én találtam ki,
nem is tudom, de mikor ölemben
hazavittem a szipogó szőrgombolyagot,
a pisiszagú, tejszagú nyivákolót,
az ujjamat csecsként szopogatót,
a csecsemőként elalvó dundi szuszogót,
keserű redőim kisimultak, véreres
szememből anyapillantások röpködtek
lágyan, hogy feleségem elfordulva kuncogott,
s utána hetekig nem aludtam, mert
fölsírt éjszaka, s rohantam vele a teraszra
pisilni és kakilni, és gügyögtem neki,
dörmögő, röhejes kanbába, ugatni
tanítottam a szomszédok nagy örömére,
csipát töröltem a szeméből, tejecskét
melegítettem, házat szögeltem buzgón,
nagyokat ütve a körmömre s sziszegve
káromkodtam, de már másként, mint eddig,
emberivé lazultak a zongorahúr-idegek,
fura, rég elfelejtett gyerekkori dalokra
hangolta e csöppnyi vakkantgató,
hogy már-már vidáman dudorásztam,
feleségem a kutyakönyvet bújta
s fütyülni tanult, elválasztva tőlem
okosan, hogy rendes, normális eb legyen,
s nevet adtunk végül: Frici, Fricus,
Fricike, hadd válassza ki, ami tetszik
neki, s elpirultam örömömben, amikor
megdicsérte az állatorvos, hogy bár
vitathatatlanul keverék, de nagyon
értelmesnek látszik! Mint a gazdája,
hencegtem nyíltan. Hát így vagyunk,
egymással örömöt keverve, s nincs tovább,
ha ellep a bú: szeress egy kiskutyát!

 

 

 

Álmában fut a kutyám

Álmában fut a kutyám
álombéli nyúl után,
fel-felcsahol álmában
bent a szoba sarkában.
Irigykedve nézem őt
s az álom-vadászmezőt,
még azt is, mit megugat,
irigylem én a nyulat.
És a szoba kitágul,
a szőnyegre virág hull,
ág csapódik, fű hajol,
hol az álom ellohol.
Morognak a bútorok,
nagy testű komondorok,
ahogy köztük átcikáz
a nyúl, mint egy látomás.
Száját tátja a szekrény,
erre fut a szökevény,
a könyvespolc vicsorog,
hogy ez micsoda dolog!
Beleremeg a szívem,
tán a gyerekkor üzen,
elmúlt időm beköszön
csaholva a küszöbön.
Hol végtelen volt a rét,
s hallottuk a föld szívét,
tiszta eget kortyoltunk,
vadnyúl után loholtunk.
Alvó kutyám felébredt,
helyreállt gyorsan a rend,
csukunk álom-kapukat,
elfeledjük a nyulat.

 

 

 

Játszom a kutyámmal

A kutyám behozza a kertből
a labdát, hogy játsszam vele,
fölcsillanó szívvel eldobom,
megosztozunk az örömön: fele-fele.
Nekem már zsibbad a karom,
neki már lassul a lába,
de egyikőnk sem meri abbahagyni,
mert hogy mi lesz utána?
Mind a ketten egyformán félünk
a játék nélküli ürességtől,
az üres délelőttől, az üres délutántól,
a semmibe nyíló üres égtől.
Játszunk hát konokul, eszelősen,
az ájulásig kifáradva,
s mikor már-már összeesnénk,
irgalmasan kilukad a labda.
Pislogva, de győztesen nézünk
egymás ismerős, boldog szemébe,
mosolyt cserélünk, lelket cserélünk,
biztos ösztönnel tudjuk, hogy megérte.
Két lihegés közt eszembe jut még:
nekem ki dob labdát, ki játszik velem?
Árva felnőtt, milyen isten simogatja
a végén meg felhevült fejem?

 

 

 

Most fél tíz van és ősz

Most fél tíz van és ősz,
a kertben lángol egy fa,
a szomszédban iskolacsengő szól,
szeptemberi muzsika,
szemben a hegy medvefeje
börzsöny foltokban hámlik,
szívdobbanás és a perc és a fű
megszámoltatik egy szálig.
Mindegy, hogy menekülök
vagy lapítok, mint a kő,
utolér és átzúg rajtam
vagy bennem múlik az idő,
állok az őszi mozgólépcsőn,
s velem utaznak, kik voltak,
s ha fázósan megborzongok,
pulóvert húznak a holtak.
Ami jön és ami elmúlt,
most már derűsen nézem,
fele úton, vagy észre se vettem,
s már rég túl az egészen?
Elringat és elcsábít az ötlet,
pedig hideg fejjel játszom,
s feltámaszt az állati szeretet:
kutyám szemében látszom.
Tudom, mekkora csoda ez!
Van benne annyi örökség,
hogy hibátlan tiszta önzéssel
mozdulatai azt kövessék,
s mégis kutya-szívében ragyogva
megszületik az ismeretlen éden,
hogy így sóvárgok: mi mind hol
látszunk, kinek a szemében?
Van-e, mi ölel, ország,
és hol van az a haza,
ahol a szeretet süt, mint a Nap,
és csillagmosoly éjszaka;
ősember-foggal nem rágom,
kiköpöm a véres időt –
ha nincs is, legalább higgyem
az ostoba elmúlás előtt.

 

 

 

Annyiszor játszottam a boldogot

Annyiszor játszottam a boldogot,
most végre boldog lehetnék –
nyugtalanul figyelem magamat,
vajon mi hiányzik még,
mi hiányzik és honnan hiányzik,
a világból-e vagy belőlem,
hogy miért nem csurran a méz,
fanyarul megért szőlőszem;
vagy nincs is, csak a mesében,
elkopott idegeket simogató
szép hazugság, kábítószer,
és mindegy, rossz voltam vagy jó,
s a boldogot csak játszani lehet,
és az élethez ennyi is elég,
az üdvözült angyali boldogságot
nem ismerik, csak a hülyék.

 

 

 

Kalász Márton ötven kévéje

Ötven kéve, ötven év
sorakozik a tarlón,
láthatatlan nagy kezével
kötözgette kitartón
tán az Isten, vagy tán más,
állnak szépen, jöhet a tél,
sajgó idegből a kötél.
Most már ősz van, tudom jól,
de nincs messze még a nyár,
égig érő ragyogása
álmainkba visszajár,
kigyúl tőle a mosoly,
ifjúságunk csikó-vére
mikor felfutott az égre.
Gyalog jöttél te is, lám,
lábadon az út pora,
így jut be a mennyekbe
Somberek és Baranya,
nincs valódibb győzelem,
már mások terhét is hordod,
szeresd meg hát költő-sorsod!

 

 

 

Elrobogott ez a nyár is

Nagy Sándor emlékére

 
Elrobogott ez a nyár is, zöld vonat,
nappalok-éjszakák kocsisora, mozdonya a Nap,
árván maradt szemaforként leng utána a Hold,
tűnődöm újra kifosztva: volt? Nem volt?
Ha volt, hová tűnt ez a nyár is, hová a többi?
Miért kell mindig elköszönni, mindig megköszönni?
S mire jó emlékezni folyton, kezem a kilincsen,
eltűnt összes nyaram, ha volt, miért nincsen?
Hol van a halálos szakadék, kívül-e, belül-e?
Ha bennem rejtőzik, akkor miért félek tőle,
hiszen az is én vagyok, ki naponta beleszédülök,
s rám zuhognak perc-tetemek, nyár-dögök.
Az elmúlás szívemig ér, kitölti a bőröm,
én beletörődnék már, de nem lehet beletörődnöm;
beletörődnék, mert nem lehet élni így vacogva,
de nem mászhatok be önként az iszonyú torokba.
Ha kívül van a halálos csapda, azzal semmi dolgom,
az elromlott teremtés szebb képét magamban hordom,
bolygók hullnak, nyarak vesznek, a Föld semmibe tolat –
Isten felé lengetem a kalapomat.

 

 

 

Tegnap a Mártírok útján sétáltunk

Tegnap a Mártírok útján sétáltunk
a feleségemmel, a fogorvoshoz mentünk,
de volt még fél óránk, egyre messzebb
merészkedtünk a rendelőtől, gyerek-
lélekkel szöktünk, csúszkáltunk a havas
járdán, szemünkkel megkapaszkodtunk
a kirakatokban, mint ámuló turisták
egy idegen városban, vidám kis fények
nyelveltek bennünk, csiklandósak, hogy
muszáj volt mosolyogni mindenen,
a tűzfalak közt bujkált a téli nap,
mint egy éjjeliőr-zseblámpa, elég
morcosan, de mi ezen is csak nevettünk,
a feleségem egy porcelán étkészletre
alkudott a kirakat előtt, rögtön
meg is terített tizenkét személyre,
én a járókelők közül kiválasztottam
a tizenkét vendéget, köztük két kutyát,
meg egy derékig bebörtönzött fát,
köszönték is nagyon, de mi lábujjhegyen
megléptünk, mint ifjú házasok a násznép
közül, irulva-pirulva, de kéz a kézben,
el is utaztunk ingyenes nászútra a mozi-
plakátra, de azután gyorsan hazatértünk,
hosszú a Mártírok útja s még a másik
oldalán nem is voltunk, átvágtunk
hát merészen, persze szabálytalanul,
de most ez is mindegy volt, bár én
vártam a hátamba fúródó rendőrfüttyöt,
a hasfalamat összegyűrő fékcsikorgást,
de eltitkoltam gyávaságomat, mint
régen ifjú koromban, mikor még büszke
voltam, mint egy délceg fácánkakas, ám
most megkönnyebbült sóhajjal toporogtam
a járdaszigeten, kétoldalt a két irányba
csörömpölő folyó. „Maradjunk itt –
súgtam. – Sátrat verünk, felejtsük el
a fogorvost, felejtsük el a lakásunkat,
felejtsük el életünket, úgyis olyan, mint
a tavalyi télikabát. Te reggel majd
megfejed a kecskéket, én meg vadászni
járok!” Elmerengtünk ezen összefogózva,
egy boldog percre egyedül a lökdösődő
tömegben, majd idegesen óránkra néztünk
s zavartan lestük a közeledő villamost.

 

 

 

Az idén is vágtunk

Halálod, szegény coca, nekünk öröm,
készülünk kést fenve, pálinkát nyalintgatva,
topogunk a konyhában, hangoskodva megbeszéljük
a lefogást: ő a lábát, ő a farkát, ő meg szúr,
a pompás haditervre iszunk még egyet csillogó
szemmel, mint csata előtt a katonák, árad
belőlünk a férfierő, a nők, a gyerekek
a szobában kucorognak, félve átölelik egymást;
kirobogunk az udvarra, az éjszaka sötét
szemhéja alá, botladozva-csúszkálva a havon,
félrerúgva a tyúkitató vályút, ezüstöt öntött
benne a fagy, bekerítjük a szuszogó ólat,
csatárláncba állunk, rohamra készen a lágyan
fel-felröfögő álom körül, elöl a gazda, egy
pillanatra megtorpan, talán felrémlik
előtte a rózsás csülkű kismalac, amelyet
becézgetett, vakargatott tavasszal, füvet
kaszált neki, tejjel itatta, de elmúlik
a pillanat, csetten a retesz, nyikorog élesen
az ajtósarok, torokhangú horkantással véget
ér az álom, a tátott pofába dróthurok
kerül, hátrál kifele eszeveszetten visítva
a kétmázsás test, fájó orrát mentené,
régi fogás, egyszerű s eddig még mindig bevált
herélésnél, karikázásnál, de ez most valami
más lehet, érzi, s azért üvölt ilyen éktelenül,
hogy megreped az ég, a téli ég, s valahol
messze megszületik a nap, előre küldi
fényét, egy-egy sugár villan a megfagyott
szilvafákon, a dérborostás háztetőn, galambok
köröznek felriadva, mintha az üvöltés szökőkút
lenne, s azon lebegnének; megvadulva a hangtól,
rángó gyomorral kapjuk ki a lábát, mélyen
lihegve, felborítjuk, ketten ráfekszünk szinte,
birkózunk a hatalmas testtel, a harmadik elöl
a kötélre lép, a földhöz szorítva a hörgő
fejet, majd aki elöl fekszik, a szúrókésért
nyúl, elhajtogatva a sörtét, lefelé a torokba
szúr, forgat a késsel, az üvöltés bugyborékolásba
fúl, buggyan, sugárban dől a vér a fazékba,
majd végre egy utolsó rángással elernyed minden
izom, vége, felállunk fújtatva, diadalmasan,
rágyújtunk, koccintunk a győzelemre, az idei
hurka-kolbászra, az életre, hogy ezt is megértük,
mert halálod, szegény coca, nekünk öröm!

 

 

 

Karcolások a levegőre

 

Szegények költője

Szegények költője és fia voltam,
most adóbevalláson koptatom a tollam,
káromkodok cifrán, hogyha eltoltam;
a régi düh, az az igazi, hol van?
Dózsa szenes arca a népművészeti boltban.
 

A magyar költő

A magyar költő nem albatrosz,
a magyar költő házi kacsa.
Papírja a kocsmai abrosz,
s nem a lelke fáj, csak a hasa.
S száll a panasz fölfele,
protestál az alfele.
 

Utóirat a három t-hez

Megtűrt költője voltam hazámnak,
tűrtem, mit tehettem volna, e hazát.
Mivel nekem csak ez az egy van, akkor is,
ha rám szól: beszélhetsz, de közben befogod a szád!
 

Az öngerjesztés

Az öngerjesztés ma sem ért véget,
ugyan ki óhajtja a szavunkat,
kiszáradt torkú, kelekótya népség?
A karaván áll, s a kutya se ugat.
 

A koponyámat ha kiássák

A koponyámat ha kiássák,
nem találnak benne semmit,
úgy száz év múlva, tűnődnek tán,
ugyan mi volt benne eddig?
Kik tapsoltok e koponya-kürethez,
kár röhögni, a tiétek is üres lesz!

 

 

 

Egy őszi hír

Megjött az őszi orrfújás,
a taknyos trombita
zeng, harsog, vöröslik szépen;
ez már az ősz, nincs vita.
Bár ezer más apró jelből
tudom, hogy megérkezett:
dagadt fejem nagy Ó-betű,
orrom az ékezet.
Van, aki szól barátian:
legalább kalapot
tégy az Isten arcmására,
ha így megcsúfoltatott.
A kollégák kárörvendve
terjesztik Pesten a hírt:
hordófeje lett Csukásnak,
amiért annyit írt.
Nekik nem üzenek semmit,
az irigység sose jó,
ha ilyen lett, hát ilyen lett,
s most is tele a hordó!
Szép mosolyú kedves nőknek
szól az őszi üzenet,
nem a szívem s nem a vágyam,
csak az orrom lett beteg.
Várjanak rám türelemmel,
megjelenek én, amint
győztem a bacilus-hadon,
falom a C-vitamint.
Trombitáló sorstársaimnak
ártatlan orr felel,
nem haragszom, nem gyanakszom,
én is úgy kaptam el.
Kiadómnak is üzenek:
várjon, lesz könyv, van remény,
most aztán lázasan írok,
itt e náthás költemény.

 

 

 

A költő zápfoga

Lukas fogam túlél engem,
van hát miben reménykednem,
ha elfelejt e világ:
nem kell szobor, nem koszorú,
sem nekrológ, ál-szomorú,
síromra fonnyadt virág,
nem foglal sok helyet nagyon,
vidám szívvel rátok hagyom
e csekélyke emléket,
habár egykor kínban fogant,
nem sajnálom én e fogat,
fogadjátok, tiétek!
Irodalmi múzeumban
elfér majd egy pici zugban,
inggomb, pipa, sámfa közt,
fülön csípik ott az árnyat,
leltároznak minden tárgyat,
ha a költő megszökött.
S lehet nézni, kézbe fogni:
ez itten egy költő-fog, ni!
Mit evett és mit rágott?
Hozzáképzelik a fejem,
a többit is, kellő helyen,
a zakót s a nadrágot.
Egy-egy szép lány elmerengve
néz be a fog-vitrinembe:
mit mesélhetne e fog?
Fürge nyelvről, mohó szájról –
Megfeledkezve magáról
árva fogam felsajog.
S már nem is fáj úgy a nemlét,
őrlő fogam örök emlék,
bár még nem az utolsó,
maradt elég, mivel rágok,
várhat a múzeum rátok,
s várj még, nyájas olvasó!

 

 

 

Könyörgés a hetedik csigolyámhoz

Túl sok volt a teher? Túl nehéz az ég?
Hetedik csigolyám beleroppanék.
Hümmögve vizsgálnak okos orvosok,
dohányfoltos ujjuk hátamon kopog,
elnyújtózom gyáván a röntgen alatt,
áthatolnak rajtam a kék sugarak.
Mit láthatnak ott bent, a bőröm mögött,
medúza-tüdőben rózsaszín ködöt,
szívet, vesét, májat, borda ketrecét?
Isten szeme helyett belém lát a gép –
Fekszem, s mint a gyerek, töprengek ezen,
szívverésem gyorsul, s remeg a kezem,
hányódom, mint hajótörött tengerész,
ég s föld közt, pedig csak egy perc az egész,
s kész is a vásári pillanat-fotó,
feketén a belső homály látható,
ablak felé tartva kirajzolódik
a gerinc nagy íve, csont-íj rugózik,
kinek a kezében, suttogom hülyén,
úgy képzelgek, mintha nem én lennék én,
kettéhasad lelkem, így védekezik,
csigolyát számolunk, itt a hetedik,
itt a huncut… ám a tréfa nem sül el,
zavart krákogásra zavart csönd felel,
elbújik az orvos latin szók mögé,
hűvös modorú lesz, mint egy krupié,
ezt-azt felír, passzol a gyógytornászhoz,
hozzáteszi végül: te meg imádkozz!
Így könyörgök tehát, eddig soha nem
senki, semmi előtt hajolt gerincem:
köszönöm, hogy ötven évig egyenes
lehettem, független, szép függőleges
felkiáltójel a megdőlt világban,
ég felé mutatva helyem megálltam;
tarts ki még és tarts meg, míg én kitartok,
mutassunk fölemelt emberi arcot,
járjuk végig bátran, mely vár, az utat,
ne dobj le, unt batyut, még ha megszakad
belé csigolyám is, mert már úgy hiszem,
nem csak a saját, más terhét is viszem!

 

 

 

Villanyfény süt be az ablakon

Villanyfény süt be az ablakon,
és én nézem alvó arcodat, oly
magányos és olyan kiszolgáltatott,
hogy szinte félek: lélegzel-e, itt
vagy-e még, vagyunk-e még e kiürült
éjszakában, megakadó szívvel fülelek,
ily iszonyú súlytalan még sose volt, ami
kívülrekedt, ilyen lesz majd a halál,
a nélkülünk-semmi, a mi-hiányunk-üres,
egyberajzolódó arcunk emléke, mert már
az is egymás felé tuszkol, egymáshoz
igazít, a végső egyszerűség, nagyobb
kerítő, mint a vágy, mint a zúgó vér,
görcsösebben s elszántabban tapadunk
egymáshoz, jobban a kielégíthetetlen
kamaszoknál, mert mi már tudjuk
az egészet, fogásról fogásra, összekeveredett
kézzel, szájjal, hassal, egybecsurgatott
édes nyállal, verítékben ázva s lankadatlan
újrakezdve, mintha egymást akarnánk
teherbe ejteni s megszülni, utolsó pár
a kihalt éjszakában, utolsó forró bozót,
utolsó lüktető cédrus a jégkorszak előtt,
csak üres testünket hagyva a halálnak.

 

 

 

Ablakok hunyorognak a homályba

Ablakok hunyorognak a homályba,
e szelíd csillagok biztatnak, hogy
hazatérjek, a hó dereng, mint a
rejtett világítás, szinte zümmög a fény,
a felüljáró sötét üstökösként kanyarog
Óbuda felett, szikraként röpködnek
az autók a magasban, elnyeli őket
a téli ég, az ég is lejjebb ereszkedett,
fázósan összehúzódik a világ, noszogat,
hogy hazatérjek; római kövek, odvas
szájgödörből kiálló falmaradványok
kísértenek komoran: ha belecsorbul is
a fogunk, de mindent elrágunk! hallik
az ősi fogcsikorgatás, elkeveredik,
a villamos sikolt helyettünk a sínen,
a busz hörög utolsót a megállóban,
vörös ütőérként lüktet a neon a falon,
majd agyvérzést kapva kihuny, utolsót int,
hogy hazatérjek; bajuszos kocsmaajtó hív,
villanykörte vet kétoldalt árnyékból
bajuszt, egyél-igyál, dalolj vígan,
a rád csukódó éjszakában erre az egérút,
mielőtt hazatérnél, csettints a cigánynak,
peregjen a cimbalom, büfögjön a nagybőgő,
kékfrankos alvad a pohárban, s a barátok,
a vidám cimborák harcsaszájjal tátognak,
észre se vették, hogy nem voltál ott, megléptél
bensődben az erősödő sürgetéssel a sötétben.
Virágbolt vizionál, mutat darabka nyarat,
szegfű, rózsa meztelenkedik az üveg mögött,
most már nincs messze, kilazít az együgyű
csoda nehéz álmomból, mert ugye,
álom volt az egész, néha boldog, néha
lidérces, káprázó szememből tükröződő,
rángatózó szívemből kimuzsikáló, homályos
sejtjeimben naponta elenyésző, naponta
feltámadó, bőrömre női ujjal firkálgató,
édes, keserű, édes, keserű, édes, keserű!

 

 

 

Magamról képzelgek

Él még Anyám, él még Apám, és az ő szívük
dobogja nekem mindennél biztosabban s konokabban,
hogy él még Magyarország: együgyű hit ez, tudom,
a fáradtság alján, kiürült napok alján, eldőlő
egek alján halkabbnál is halkabb szívverés, olyan,
mint a fűszál zizegése, tücskök menekülő
surranása, tócsa tükrének borzongása, mérhetetlen,
de a fűszál zizegése lehet a semmibe vágtató
tatárhordák után küldött sóhajtás, a tücsök
surranása meszesedő lóbordákon cimbalom-zene,
a tócsa Isten szeméből idehullajtott könnycsepp –
Tatárhordák? Lódögök? Isten könnye? Micsoda
atavizmus játszik velem jól fűtött szobámban,
ahol legföljebb a radiátor zizeg, a telefon
ciripel és az asztali lámpa vet kerek tócsa-fényt,
honnan ez az idegeimre csomózott, elfelejtett
nyelvű írás, olvashatatlan üzenet, kibogozhatatlan
fájdalom, torokig ömlő sírás, hiszen tűrhetően
élek, lakom, van mit enni-inni, egészségesek
szeretteim, s homlokom már-már a jövő századba ér,
vagy legalábbis a jövő századból már idelátni,
ha lesz jövő század; ha lesz, belőlünk lesz,
ha nem lesz, belőlünk nem lesz, nem törődöm
ezzel sokat, megmosolygom s megáldom rózsás popsiját,
gurigázzon koponyámmal, fűzzön gyöngysort csigolyámból,
még elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz, engem,
amíg bőröm összetart, s amíg eszemet szélnek nem
eresztem, s oly világosan, mint asztalomon a papír,
s oly egyszerűen, ahogy lélegzem, csakis az életem érdekel,
magamról képzelgek, magamért rettegek, magamba
vagyok szerelmes, s igazán csak az rendít meg, hogy vagyok,
s hogy a legnagyobb csoda is én vagyok, külön-külön minden
porcikám, miattam verődtek össze a sejtek, tüdőmnek
vált ki az oxigén, szememnek gyulladt ki a fény,
és értem van minden, hajnalban nekem kel fel a nap,
és tőlem búcsúzik este, az ég köldökén engem hív
a puha csillag, hogy gyere, tégy magadévá, rám várt
a homályos kezdet óta, hogy beteljesüljön, ez volt
a cél, ez a nász, ez a folyamatos egyesülés, az időt
kirekesztő közösülés, nem kell óra, naptár, végtelen
pillanat, lehunyt szemű csók, egymást fölfaló koitusz,
nincs más, nem is lehet másként a semmiből a semmibe,
mert nekem lesz örökre végem, leválik rólam, elporlik,
mint tojáshéj, születésem és halálom, elringat
csecsemőt és halottat a szülőföld, az anyaföld.

 

 

 

Ima a bölcsőhely nevéért

Szeretfalva szeret-e,
két karjába temet-e,
világvégi magányában
sóhajt Gyergyóremete.
Lábujjhegyen jár a reggel,
elindul mint ezer éve,
lesegeti álmos szemmel
Ecel, Uzon és Lovéte.
Kivétel a fürge Kelnek,
mert ott mindig korán kelnek.
Zábrány, Zaránd, Öthalom,
ottan sincsen nyugalom,
dohog Déva, Fogaras:
Pipirigen kukorékol a kakas!
Magyarzsombor, Szászlekence,
begyújtva már a kemence,
Piskolton is pislákol,
hogy mindenki harákol,
dől a füst, fuldoklik Orlát,
fogja mindenki az orrát,
Billéden is billeget,
bekormozza az eget.
Végre azért megvirrad,
fényben nyújtózik Arad,
Keresztényszigeten kelve,
harangszóval, énekelve,
úgy dicsérik az Urat.
Szásztyúkoson tyúk fő,
szaglászik is Csermő,
tésztát dagaszt Alkenyér,
délre kisül a kenyér.
Farkaslakán farkast fognak,
Nagydisznódon miskárolnak,
libád után ne is kutass,
befogadta Marosludas.
Szálva,
Naszód,
Nagyilva,
megérett már
a szilva!
Tasnádszántó, Érkörtvélyes,
ott a körte igen édes,
a csupasz fát rázza
Gödemesterháza.
Almásmezőn alma terem,
leszedné Alsódetrehem,
kacag Kata, Szelistye,
alma kéne, hogyisne!
Szelíden szól Somkerék:
egyél somot, van elég!
Bélbor, Borszék borozgat,
Alsórákos orozgat.
Gyergyóbékás békát nevel:
megelégszünk mi ennyivel!
Rábólogat Magyarbodza:
sorsunkat az élet hozza.
Vitatkozik Kolozsborsa:
ki s ki milyen, olyan sorsa!
Nagy hangodat meg ne bánd,
így inti őt Mezőbánd.
Gyulakuta kutat ás,
folyik a nagy kutatás,
bőven buggyan az ivóvíz,
csöbörrel jön Kászonaltiz,
helyeselget Járavize:
mindenkinek jár a vize!
Újszentannán keresztelnek,
jövőnk ága minden gyermek,
nyílik kapu, ugat kutya:
jön a rétyi retyerutya!
Zsibó, Darlac, Zsidve,
vagyon erős hitbe;
Ugra, Zágon, Székelyderzs,
ajkukon kél nóta, vers;
fejecskéd a fénybe mártom,
szózatol Dicsőszentmárton.
Marosborgó, Borgóprund,
a szalonnát meg ne und,
Oklánd, Vargyas, Muzsna, Torja,
legyen mindig malac-tarja,
Zsiberk, Kőhalom, Metesd,
a rokont hússal etesd,
el-elmereng ezen Hégen,
ha ma nincs is, így volt régen.
Alsóaklos, Szolcsva,
becsukhat a korcsma,
kész az ebéd, hazavár
Kudzsir, Porcsesd, Resinár,
ebéd után lesz lepény,
örvend Teke és Lupény.
Tele kamra, tele csűr,
elégedett is Nagycsűr,
Börvély, Kaplony, Szaniszló
szava sosem panaszló,
lesz aratás, ha volt vetés,
bizakodik Lugos, Vetés,
kell, ha az ember családos,
hümmög Szalacs és Csanálos.
Fejéhez kap Apold, Berve,
jól meg vagyunk mi keverve!
Itt egy falu, ott egy vár –
koronája Kolozsvár!
Miriszló és Petrilla
zeng, mint a rigótrilla,
zendít altató zenét,
zümmög halkan Szúnyogszék.
Kürpőd, Vurpód, Prázsmár, Lisza,
lassan-lassan elalusza.
Kémer, Zilah, Sarmaság,
felrázva a szalmazsák.
Málnás, Havad, Torockó,
vackába tér a mackó.
Torda, Brassó, Szurduk, Nagylak,
a Nap lassan haza ballag,
a sugara aranyküllő,
utána forog Esküllő.
Erdély fölött sötétedik,
a csillag is késlekedik,
gyúlj ki, csillag, sötét egen,
fohászkodik Magyarigen.

 

 

 

Jeltelen sírok a nyelvben

Eltűnődöm mostanában, talán a helyem keresve:
merre tűnt, hová lett az ősök elporladt teste?
Jelöletlen temetőkkel bár a földet beszórták,
elszántan vándoroltak ázsiai sztyeppéken a kromoszómák,
míg elért hozzánk a csak ránk jellemző fehérjelánc,
az üzenet, hogy milyen legyen szemünk állása, arcunkon a ránc;
ezt értem, nagyjából, s el is tudom képzelni a holtak
földbe süppedő sorát. De a lelkük hol porlad?
A lélek, mely a kaszáló időben is összeránt,
s maroknyi csoportból futtában is teremt hazát,
lovon zötyögtetve, batyuba rejtve istent, sámánt, papot,
s nem hagy állatként pusztulni szíjra fűzött rabot;
mely elpusztíthatatlan, mert kard nem fogja s a kivégzőosztag
csak a levegőt lövi, ha őt lövi, a földre csak a test roskad;
mely fontosabb üzenet s erősebb, mint a halandó testé,
véres csataterekről száll tovább, rejtik virágok, madarak, esték;
az édes dallam, mely kihallatszik a világ iszonyú zsivajából,
hogy fölsír rá a kanadai erdő s a szibériai internálótábor;
mely embert csinál belőlünk, a többi emberhez méltót,
s nem a félelem, nem a bukás, nem a túlerő – ő mondja ki a végszót;
mely megálljt kiált elaljasult eszmék, őrült vezérek, röhögő janicsárok
hatalmának, hogy ne legyünk kijelölt temető, országnyi lövészárok;
mely elveszejtő látomásomat csitítja, előre elsírt könnyeim letörli
s így biztat: légy bátor, ha el is hullsz, nem lehet mindenkit megölni,
s ha lehet is, él még tovább, mint halottban a reflex,
az elnémult nyelvben, mely neked is jeltelen sírod lesz –
Felütöm fejem, agyam tisztul a vésztől, szemem messzebbre lát,
míg élek: sejtembe írt parancs legyőzni a halált,
s ha népem a test, vagyok a sejt, mely e parancsot kiáltja,
kicsinységem így kap értelmet, ezért jöttem a világra,
ezért ringatott anyám, ezért tanított apám, s a halottak
szétszórtan porladó csont-betűje némán is erre oktat,
költő így vagyok, ha bármiről írok, mindig csak róluk írok –
s szavam mögött fölrémlenek a jász, besenyő, kun tömegsírok.

 

 

 

Verses napló

 

 

 

 

A fiatal almafa

A fiatal almafa kertem végében,
a fiatal almafa reggelente rám mosolyog,
kávét szürcsölök a teraszon s fürdök a
mosolyában, még előttünk a nyár, még
van idő bőven teremni, gömbölyűket
álmodni, fényben fürödni, port, füstöt
kilehelni, zöld, zöld, zöld időt harapni,
ízlelni fűszeres csöndet, rángó izmokat
kilazítani, nyugágyon fekve lelket röptetni
a bukfencező felhők alatt, az asszonyfenekű
felhők alatt édeset sóhajtani, várni, míg
fejemben a zúgás eláll, s azután már
a kert muzsikál, lágyan elringat a nyár,
s érzem, hogy hozzám is van egy szép szava:
kertem végében a fiatal almafa.

 

 

 

Este a hold felé

Este a hold felé száll a füst,
s a vékony fonálon
az ég felé száll az álom,
mindig, mindig az ég felé,
alattam mogorván kordul a Föld,
tudom, a végén bekap,
mi leszek: könnyű falat, keserű falat?
S már a szájszélen ülök?
De addig: csillag csöndül,
vonat elkattogó szívverése,
a Vénusz derengő köldöke,
a köldök alá lövellő Tejút,
majd a cimbalomverő-tücskök,
s a lélek fölhangolódó húrjai.

 

 

 

Hárman élünk itt

Hárman élünk itt egymást feloldó boldogságban:
én, feleségem és a kiskutyánk.
Működik ám közöttünk az örömtávíró, röpköd
a kertnyi űrben az üzenet,
a brummogás, a nevetés, a cérnahangú vakkantás,
a gyere ide, az adj pacsit, a szeretsz még –
majd elfáradva, elcsöndesülve, ki-ki a vackára húzódva,
némán sugárzunk, mint napsütött kavics.

 

 

 

Tóról vízszag

Tóról vízszag ideszáll,
boldog zsivajt hoz a szél,
kapun postás kiabál,
szívem felijedve vér,
mi hír, mi hír, jaj, mi hír,
mit üzen az otthagyott,
lám csak, öt napot se bír,
újságot küld és lapot,
egyiket se nyitom ki,
egyiket se olvasom,
mintha nem én volnék, ki
a fák közé eloson.

 

 

 

Vonat kattog

Vonat kattog, csikorogva indul:
B. Nagy… B. Nagy…
Majd iramodva felgyorsul:
La-ti-no-vits, La-ti-no-vits…
És már messziről muzsikál,
adonisi sort kalapál:
Jó-zsefa-tilla, Jó-zsefa-tilla…
Szomorú játék ez, tudom,
szomorúan is hallgatom,
mivel belőlem zenél,
nem porlasztja el az idő:
vonathangból áll a sírkő,
körbehordozza a szél.

 

 

 

Ebben a versben

Ebben a versben, ebben a csendben
kinyújtózkodik az Isten.
Ő tudja már, örömöm mit ér,
vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér,
az örömnek együgyű templomot csinál,
ablaka a fény, kupolája a nyár,
otrombán mozgok: sejtek halmaza,
pedig hív a hang: jer haza!
Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál!
Ő mosolyogva hellyel kínál.

 

 

 

A tó reggel

A tó reggel nádasszempilláit
fölnyitja s ragyog, ragyog, ragyog.
Szótlanul nézem, szinte a testemmel,
s érzem, hogy vagyok, vagyok, vagyok.
Két káprázat, mely megszüli a jelent,
s egymást csókolva öröklétet ígér,
majd átcsap rajtunk a következő perc,
medrébe mindegyikünk visszatér.

 

 

 

Ma házat csináltam a kutyámnak

Ma házat csináltam a kutyámnak,
pozdorjalapból az oldalát, tetejét
ócska gumimatracból, de azért nagyon
szép lett, szellős, nyári kutyaház,
s ahogy illik, üveg bort bontottam,
s szóltam imigyen, borostyán szemébe nézve:
„Ez a te házad, bár csak kutya vagy,
neked is jár egy hely a világon,
ahol otthon érezheted magad, nem vagy
farkas, vad és szabad, de erről te
nem tehetsz, ezt már őseid elintézték
a nevedben, abban élj méltón, ami
maradt, s próbáld kicsikarni a boldogságot!”

 

 

 

Július, július, nőnemű hónap

Július, július, nőnemű hónap,
fogadj el szeretődnek!
Szoknyádat bontják, testedhez felajzott
férfiak verődnek,
kábultan úszunk az áhított,
a világnagy ölbe,
de régi verseny ez, mint a nádas közt
megnyíló öbölbe.

 

 

 

Majd eljön a karácsony is

Majd eljön a karácsony is, a percek
elperegnek, az órák eloldalognak, a napok,
a hetek, a hónapok elhamvadnak: a zöld
levélből piros parázs lesz, őszi máglya,
majd a tél halotti leple beborítja,
és eljön a karácsony, a naptár lapja
közé zárt időzített öröm, az elmúló évet
megáldó, az elszáradt év-anyaméh újszülött
reménye, a hó alól csecsemősírás –
De most még nyár van, tombol, liheg
körülöttem, majd édesen elnyúlik, alig
lélegző boldogságban; tombolok, lihegek
s elnyúlok én is alig lélegezve, csak
a szívem rándul össze, csak a gyomrom
remeg, csak az agyam sajog tompán,
és koccanó foggal, hangtalanul így
fohászkodom: Adj, Uram, időt hitelbe,
majd megadom az örökkévalóságból!

 

 

 

Elfüstöltem ötven nyarat

Elfüstöltem ötven nyarat,
ötven hósipkával lefödtem,
egyre több, ami kívül maradt,
egyre több van már mögöttem,
röstellem, de sehogy sem akaródzik
bennem a lélek megöregedni,
vígan viszket és vígan vakaródzik,
indulna mindent újrakezdeni –
„No, te lélek! – így intem óva –
légy bár büszke és szabad,
röpködni a madár dolga,
miránk szájat a semmi tátogat,
komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
mint a köhögős őszi reggelek,
lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
Isten lehelete sem lesz elég,
hogy még egyszer újra felmelegítsen,
hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
e mindent elrontó savanyú dohogással,
röpülj vígan és légy halhatatlan,
s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

 

 

 

A fű között csillog a harmat

A fű között csillog a harmat,
orra csöpög a kerti csapnak,
a hajnal kocsmája ajtót nyit,
a rigók nagy dáridót csapnak,
a szomjas torkok ideje ez,
meg az örömre szomjas lelkeké,
fű vagyok, rigó vagyok, harmat vagyok,
halhatatlan örömöm, meglellek-é?

 

 

 

Júniusban a rajnán hajókáztam

Júniusban a Rajnán hajókáztam,
ámuló szemmel néztem a szőlősorokkal
dauerolt hegykoponyákat, integettem
a szemben elúszó uszályoknak, Loreley
hosszú haját a szél arcomba fútta –
Most a kertben hajózom, lehunyt
pillám mögött a Rajna, a szőlőhegyek,
a szemben úszó uszályok, Loreley hosszú
haja és minden idő és az időnek
minden törmeléke, amit megéltem,
elvehetetlenül, megmásíthatatlanul,
lelkemmel elkeveredve, örökkön-örökké!

 

 

 

Hajnalban megrengett a föld

Hajnalban megrengett a föld,
meglódult a csillár, megcsúszott az ágy,
kiskutyánk nyüszített, egymásba
gabalyodva, egymásba fogódzva
menekültünk ki a házból, mely
eddig álmunkat óvta s most
ránk omolhat, kint az utcán
vacogtunk, s nem a hidegtől,
hanem a félelemtől: kirázta
szívünkből az otthonosságot,
egy iszonyú pillanatra idegenként,
ősemberi gyanakvással néztük
a házat, a földet, az eget,
s kínlódva értettük meg az intést:
ne bízd el magad, minden összedőlhet!

 

 

 

Majd egyszer alád fekszem, világ

Majd egyszer alád fekszem, világ,
engedelmesen, de milyen engedelmesen!
Hiányom betöltődik, összecsap fölöttem
a szín-illat-zaj-hullám, elsimul,
volt-nincs, árad tovább a nélkülem-minden,
terjed a szemem-nem-látja fény,
dübörög a fülem-nem-hallja hang,
vacog a szívem-már-nem-érzi-félelem.

 

 

 

Most nem érdekelsz, kifacsart idő

Most nem érdekelsz, kifacsart idő,
fenekemen száradó tojáshéj!
Megszültél, de csibéd kibújt belőled,
nézd, fején hetyke a taréj!
Már úgy gondolom, lehet, csibe-ésszel,
hogy addig vagy, amíg én vagyok,
hogy lenyellek mohón, űri táplálék,
de nyomod máris a fűben ragyog.

 

 

 

Ha a világ ép eszemre tör

Ha a világ ép eszemre tör,
segít e kert.
Ha kint minden összedől,
megóv e kert.
Ha csődöt mond minden oktatás,
tanít e kert.
Ha a lélek óvóhelyet ás,
napra fektet e kert.

 

 

 

Most a halottak is főznek

Most a halottak is főznek, körülállják
a bográcsot, mint régen, gallyat törünk,
hagymát vágunk, krumplit pucolunk,
vödörben hűl a sör, a bor, a szóda,
koccintunk, kortyintunk, Kormos felöltözve,
Gáll fürdőgatyában, az öcsém fénylő arccal;
szemembe csap a füst, nyelem a könnyeimet,
átsüt rajtuk a nap, nincs-kezükkel hadonásznak,
nincs-gigával kortyintgatnak, szólnak hozzám:
„Csípős legyen! Még most is a nyelvünkön van az íze!”

 

 

 

De szép vagy, repülőgép

De szép vagy, repülőgép! Suhansz, fickándozol,
mint a delfin az ég nagy akváriumában.
Magányosan és mégsem egyedül: veled repül
a szemem, a szívem, szárnya nő a kertnek,
megszabadulunk egy boldog percre a földi
nyűgtől, a sárba rántó nehézkedéstől, fölemeled
a fejem s unszolsz, hogy nézzek bátran a napba!

 

 

 

A víg pesti barátok

A víg pesti barátok a Síposban
merengve isszák most a sört,
csendesen izzadnak a nyár szoknyája
alatt, az egyik erre gondol, a másikban
már ágaskodna a kedv, de lekókad,
mint a cigányok vonója, vigasztalásul
verseket motyognak, majd egy kicsit
megváltják a világot, majd a zenéről
és egyéb művészetről is szó esik, majd
elfonnyad ez is a túl forró levegőben,
s bánatosan nézik az üres székemet.

 

 

 

Míg épült a ház

Míg épült a ház, izmosodtam én is,
egy-két hét után már versenyt dobáltam
a téglát a kőművesekkel, gerendát
emeltem, cementeszsákokat cipeltem,
jól kiégve az izomláz kohójában,
erős férfi lettem az erős férfiak
között, nagyevő, nagyivó, két lábon
biztosan állva, amiként azt kell is,
megszűntek nyavalyáim, nyavalygásaim
elsompolyogtak, bőröm derűsen
kitöltve jártam már a testemre szabott
világban, pontosan tudva a helyemet;
ahogy épült a ház, vele épült a lélek.

 

 

 

Verebek csipogják

Verebek csipogják: Tandori, Tandori!
Lustán hallgatom, elvigyorodva,
de azért szeretettel e Szent Ferenc-i
csiripelést, a segélykérő morzejeleket,
megértve, hogy a szeretet egy és
oszthatatlan, kicsiségünk és nagyságunk
nem mérhető, a különbség elenyésző
a végtelen jóság mosolyában, mely
kell hogy közegünk legyen, szülője
és célja életünknek, talán ekképp
félig kész lelkünk is megváltódik –
így tűnődtem, majd felálltam és sóhajtva
fenékbe rúgtam a vadászó macskát.

 

 

 

Szívem dobog, karórám ketyeg

Szívem dobog, karórám ketyeg,
így mérjük tiktakkolva az időt,
szívemet az Isten, órámat én húztam fel,
most füleljük, hogy melyik jár le előbb.
Bátran dobolunk az űri csöndbe,
az se baj, ha onnan nem jön vissza szó,
hadonászik körülöttünk meggyfa-, almaág,
felhúzva a világ: megannyi nagy- és kismutató!

 

 

 

És az isten szívét ki húzta fel

És az Isten szívét ki húzta fel,
s mi lesz, ha egyszer az övé is lejár?
Hogyan is kezdődött: a Végtelen a Semmivel?
És hogyan végződik, hol rejtőzködik az a határ?
És hol múlik el igazán: kívül-e
vagy belül a világ, a bőröm mögött?
Mitől estünk teherbe és Kitől estünk teherbe,
hogy öröklétre vágyva megszüljük az Idő-dögöt?

 

 

 

Kinek számolunk el a végén

Kinek számolunk el a végén,
letéve testünket, mint egy batyut?
Ki veszi kezébe tűnődve
és szánakozva kihűlt agyunk?
Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel?
A végtelen türelem, mely összerakta,
miért volt s miért van, hogy ugyanúgy
szétszedi sejtjeinket darabokra?

 

 

 

Már van, hogy le se írom a verset

Már van, hogy le se írom a verset,
csak elmormolom magamnak.
Mint egy imát, vagy mint egy dalt,
ahogy gyerekkoromból maradtak.
Mikor jó volt felébredni reggel,
és jó volt lefeküdni este,
kíváncsian várva a holnapot
az éj takarója alól kilesve.

 

 

 

Szamarkandból egy szamovár

Szamarkandból egy szamovár,
Ohridból egy török szőnyeg
köszönt vígan reggelente,
s együtt biccentünk az időnek,
amely, íme, hová is lett,
ők maradtak emlékeztetőnek,
s ha nem leszek, emlékeznek rám:
egy szamovár s egy török szőnyeg.

 

 

 

Bárcsak élnél még, kormos pista

Bárcsak élnél még, Kormos Pista,
s ne kéne írni rólad verset!
Hallgatnám dörmögő nevetésed,
a szívből jövő férfias-rekedtest,
s ne ezt a süket csöndet, ne ezt
a nyálkás ó-szájú semmi-tátogást!
Hogy tátogok én is, s mert hiányzol,
elcsikorgom e vers-káromkodást.

 

 

 

Most már fülön csípem a napokat

Most már fülön csípem a napokat:
gyere csak, hétfő, gyere csak, kedd!
Hajnaltól éjfélig hány szívdobbanás,
hány lélegzetvétel örvendez veled,
lánggal égő nyár, olvadó színesüvegég,
irgalmasan lelassuló szárnycsapásidő!
Bár hallom, de most nem törődöm vele,
hogy ácsolódik Északon a havas tető.

 

 

 

Alácsúszom a nyári takarónak

Alácsúszom a nyári takarónak,
kívül-belül lemeztelenedve,
nem érdekel, mivel ijeszt a holnap,
s hogy foghíjas csillagokat tátott rám az este;
most így jó, bámulom a lábam,
boldog bennszülött e nyár-Brazíliában.

 

 

 

Mint magzatvízben az embrió

Mint magzatvízben az embrió,
fülelek a dajkáló világra,
vidám trillákra tanít a rigó,
„Legyél rigó!” – azt kiabálja.
Lehetnék rigó is, miért ne,
elröppenve Isten tenyeréből,
mindörökre derűsen kilépve
a gúzsbakötő sejt-szövevényből.

 

 

 

Voltál eleven

Voltál eleven kedély,
ne félj, ne félj!
Ha már nem leszel,
mindegy, mit köpsz ki, mit eszel.

 

 

 

Nagy ivásokról mereng

Nagy ivásokról mereng a máj,
nagy cigarettázásokról a tüdő,
ha már nem leszek, semmi se fáj,
addig meg van éppen annyi idő,
amennyi van, máj is és tüdő is,
nem méricskélem, mi nem dekára van,
magamat pazarlom, szegény Krőzus,
a végén úgyis egyszerre odaadom magam.

 

 

 

Kislány mondja a csillagnak

Kislány mondja a csillagnak:
küldd le nékem a szombatot!
Vígan várjuk a hét végét,
vajon honnan jönnek a napok,
így tűnődünk, hol készülnek,
s mily terv szerint s mily anyagból,
s belefér-e, hiszen addig is nőhet
egy centit, s nem lesz-e szűk valahol?
Dünnyögök én is: nekem bő lesz,
hiszen addig összemehetek egy centit,
lötyög rajtam az eljövendő világ,
bár a régi nekem is szűk volt eddig!
De azért várjuk reménykedve,
jól tudva, hogy nem is tehetnénk mást,
a kislány a holnapot, mindig a holnapot,
én meg most már mindig az elmúlást.

 

 

 

Szitakötő-Krisztus tapad a falra

Szitakötő-Krisztus tapad a falra,
csak én képzelem így – ő napozik;
megkettőz mindent buzgón az agyam,
összekeveri a hamisat s az igazit,
makacsul új dimenziókba nyúl át,
az egy-idő bugyra is kevés neki,
a biztos anyag mögé sejt másikat,
teljes hazáját sóváran keresi;
kilesek az ősi bölcső peremén,
mely ringat millió éve már,
melyben születik, meghal, napozik,
fű, fa, virág, ember és bogár,
és világos és tiszta törvények szerint,
agyunkba préselve: tudjuk a szabályt;
csak néha dugunk ki periszkópként
rászögelt Krisztussal egy keresztfát.

 

 

 

Összes időm itt jön szemben

Összes időm itt jön szemben,
hátam mögött elmarad
gúzsba kötve, aki voltam,
aki leszek – csak az szabad,
mert az csupa képzelgés meg
csupa álom, véres hab
a fuldokló Isten száján,
vagy csecsemő-pillanat;
ami még nincs, az végtelen,
mi megszületett, az rab –
összes időm itt jön szemben
s hátam mögött elmarad.

 

 

 

Adott Isten jó tüdőt

Adott Isten jó tüdőt,
jó szívet, jó levegőt,
a szememnek csillagot;
ugyan mit kívánhatok?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]