Metszet az időből, Szárszó, nyár
Levél New Yorkba
New Yorkban egy lámpaoszlopnak dőlve, |
emlékszel-e a pesti Duna-partra? |
Ifjúságunk szétszórva a szörnyű időbe, |
álmodó lelkünk kiterítve, kitakarva, |
fel-felsajog még, mint távoli villámlás, |
meg-megrándulunk bele, mintha élnénk, |
úgy fűz össze minket, ezt nem értheti más, |
mint összeláncolt foglyokat, az emlék. |
Mi született meg azon a véres őszön, |
a síró ég alatt a szétlőtt Budapesten? |
Mit őrzök belőle makacsul, és miért őrzöm, |
hiszen azóta kicserélődött minden sejtem; |
az évek vadona leégett, majd újra zöldült, |
nem maradt egy ismerős utca, ismerős lábnyom, |
magamban suttogva, mint csendes őrült, |
a szellem-utcát, a kísértet-múltat nem járom, |
mert nincs mennyei kikötő, csak ez a földi, |
a vizeldékben a vécés nénik az angyalok, |
leélem életem, innen már nem is akarok szökni, |
mert nincs másik, s mindegy, hogy ragyog vagy nem ragyog. |
És új és új óra társult a szerelmes órához, |
amit kapkodva, fulladva töltöttem veled, |
polcomon a kölnisüveg női vállat utánoz, |
sokat voltam magányos s végül elfeledtelek, |
mint az ifjúságot, fulladva s kapkodva, |
ziháló tüdővel újabb és újabb partot értem, |
most szájat szörnyűt tát rám a semmi odva, |
ifjú arcom felvillan, mint elveszett aranyérem. |
Mert mi születtünk meg azon a véres őszön, |
egy anyaöl kölykei, nem veszhetünk el jeltelen, |
tudom, hogy jön, mi mindent legyőz, hogy legyőzzön, |
de már nem vehet el mást, csak az életem. |
A felszántott időbe mi lettünk elvetve magnak, |
hazánk az ifjúság, mely, amíg mi élünk, örök; |
majd új vetés lesz, új nemzedékek fogannak, |
összegyűjt bennünket még egyszer s elringat a rög. |
|
Hóember néz be az ablakomon
Hóember néz be az ablakomon |
s vigyorogva szól: január, hol a nyár? |
Visszamosolygok a fűtött szobából, |
kit érdekel most, hogy hol a nyár? |
A hó kéklik, fehérlik, eget játszik, |
mert puhán a görcsös földre szállt az ég, |
csillag is gyúl: az utcai lámpa |
mohos szemöldök alatt pislákolva ég, |
nappal is, mert rángó ideget oldva, |
egybemosódik a napszak s az évszak, |
körben föláll, egymás kezét keresve-fogva |
elindul felénk Kelet, Nyugat, Dél és Észak, |
s amíg ideérnek, baktatva, lassan, |
e budai utca Betlehem lesz, s kerek a világ, |
s mint magzatvízben az embrió-Jézus, |
születni készül a remény, ködben napvilág. |
Születni készül ama karácsonyi, ama hajdani, |
ami leépült elménkben egyszer már megszületett, |
mert mi csak Heródest jegyeztük meg, |
s iszonyodva bújna vissza minden megszületett. |
Így tántorgunk vakon s moccanatlan, |
elásva az időben, mint a kínai agyagkatonák; |
ha volt szívünk, mert anyánk még úgy szült, |
ágyúcsőbe töltötték golyónak a katonák, |
s ölnénk már ágyú nélkül is, foggal-körömmel, |
szuronyrohamra űzi a fát az utcán a szél, |
szív szív ellen, sejt sejt ellen… megbomlott |
képzeletünk, utolsó vigaszunk is félrebeszél – |
egymásra támadva, őrjöngve, magából kifordulva, |
az őrült agyunktól besugárzott, széthulló anyag, |
fű fűt eszik, baktérium baktériumot zabál, |
önmagát falja mohón, miből vétettünk, az agyag… |
Szüless meg, remény, gyúlj ki, csillag végre, |
míg nem késő, mert bizony az utolsó leszel, |
azután már a semmi szitálja a semmibe |
fertőzött porod, Föld, ha már nem leszel! |
Papírra ejtett fejemet emeld fel szépen, |
ami még hátra van, hadd töltsem az időt, |
bátran, tán vígan is, gyermeki hittel |
bölcsőnek s ne sírgödörnek higgyem az Időt, |
mely télre tavaszt hoz, s a hóember elolvadt |
mosolyára nyarat váró mosolyom felel, |
mert eltűnünk persze, de a továbbguruló |
égitest felett üdvözült mosolyunk delel. |
|
Januári hó hull
Januári hó hull, fehér lesz minden, |
tiszta lapot nyit az új év. |
Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség, |
egy pillanatra költő lesz mindenki, |
a hóra íródik a közös költemény! |
Áhítattal figyelem, mint jó kolléga, |
s igazán csak egy kicsit vagyok irigy. |
A rigó menekülő csillagokat ír, |
zaklatott ritmusa kihagyó szívverés, |
a macska talpa sötéten pontozza |
a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni, |
lehet borzongani, hogy semmi se változott, |
s hogy erről sohasem a vers tehet. |
De bosszúsan eltörli e sorokat az ég, |
belepi hóval, s rábólint a bennünk |
lapító, mi is? Talán a remény, |
vagyis az az összevissza fércelt szövevény, |
hogy mindenáron élni akarunk, |
ha lehet, persze büszkén, önérzetesen, |
ha nem, hát valahogy, s mohón |
várjuk-olvassuk a biztatást, íme, |
szánkó siklik gyerek-fenék alatt, |
muzsika szól: vidám kacagás, |
röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak, |
ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás! |
Meg is állhatunk e derűs képnél, |
de hull a hó s belepi puhán ezt is, |
kell a hely, mert még sok az írnivaló, |
el lehet merengeni ezen is, de már |
nem bírom tovább, viszket bennem a költő, |
öltözöm és sétálok egy verssorra valót! |
|
Nézem ezt az árva telefonfülkét
Nézem ezt az árva telefonfülkét, olyan, |
mintha meg akart volna szökni, de azután |
mégis itt maradt, talán elakadt a hóban, |
a város végén, s mereng a parókás |
hegyeken, a hátára kéne csapni, hogy |
hé, cimbora, öreg csont, ne hagyd el |
magad, de mint annyi biztatás, ez is |
belesavanyodik a tenyerembe, nem lehet |
segíteni a rosszkedven, pedig igyekszem |
s biztatom őt is, hogy lessük a csodát |
lankadatlan szívvel, mert például |
lejöhetnek hajnalban az őzek telefonálni, |
beszólnak a Köztisztasági Hivatalba, |
hogy nyugi, nemsokára vége lesz a télnek, |
duzzad az ág a hókesztyűben s egy őrült |
nyitnikék hangszóró nélkül, engedély |
nélkül, tele torokból hívogatja a tavaszt! |
|
Napfényben tündöklő
Napfényben tündöklő városrész, |
ha én eltűnök, te hová mész? |
Összefogózva állunk, áll a pillanat, |
itt, Óbudán ragyognak a falak, |
mint óriási mosoly óriási arcon, |
önfeledten kóválygok a régi piarcon,
|
nem tűnődöm, miért e mosoly, honnan e derű, |
mint a lélegzés, minden olyan egyszerű, |
az út ide torkollik s majd továbbvisz, |
elönti e tavaszi fény-derű-árvíz, |
lepke-levelek a kopott aszfalt felett, |
avas télikabáton kokárda-üzenet, |
nyújtózik az égig a karcsú lobbanás, |
szívemből a vacogás, a ragyogás, |
startpisztolyként dördül majd a pillanat: |
melyikőnk fut el, s melyikőnk marad? |
|
Születésnapi vers Juhász Ferencnek
Most tavasz van, mikor e verset írom, |
tisztára mosott Húsvét-utáni ablaküvegég |
ragyog, kinézhet, kiláthat rajta, aki akar, |
kilesek persze én is, ezt nem lehet megunni |
ötven év alatt sem, no de a rügyek! Ámulva, |
tódulva pattintják ragacsos pilláikat, duzzadt |
hittel, kölyökkutya-önbizalommal, angyali |
ártatlansággal rúgják félre, tagadják meg |
a téli világot, a régi világot, mindent újra- |
kezdenek, mint a költők, semmit se tudnak, |
semmit se tanultak, és nincs is tanulság, csak |
ez az egy, ez a gyönyörű újrakezdés, ez a mohó |
megújulás, mindent legázoló virághadsereg! |
Kinyitok hát szívet, ablakot én is, megfürdök |
e tavaszi halhatatlanságban, újra kamasz leszek, |
pattanásos arcú ifjú költő, révülten kóválygok |
Pesten, elveszve a homályos utcákon, kapualjakban, |
egy könyv a térképem, egy könyv a kalauzom: |
„A virágok hatalma”, s követem égen-földön, |
fölajzott lélekkel a halhatatlanságra vágyó királyfit. |
Most már minden új tavasz mögött az a régi |
tavasz arca világít, mint a templomablak, |
s feltámadok beomlott éveimből, az erkélyre |
ülök, bámulok este zöld csillagot: a reményt, |
a lámpafényt a hártyavékony levelek között. |
|
Két parafrázis
„Szép sejtjeid hogy üzemelnek?”
Szép sejtjeid hogy üzemelnek, |
s mi az, amit bőröd összetart? |
Ott vagy-e a lüktető homályban, |
te vagy-e már, vagy csak folyton készülsz, |
összeszerelnek a forró futószalagon, |
lábad ujjától a hajhagymákig; |
lábfejed ívét érzik-e a csontok, |
hajad zuhatagja belülről látszik-e? |
A susogó tüdő, a sóhajtó máj, |
a bordacsont-kalitkában ugráló szív, |
a tátogva szivattyúzó tömör szelepes vesék, |
a medúza-gyomor s a lágyan tekeredő, |
bokorként gubancolódó síkos belek, |
távvezeték-gerincedben a remegő velő |
– téged álmodnak-e, téged képzelnek-e, |
amíg lüktetve és susogva, nyirkosan |
és forrón minden pillanatban elkészítnek? |
Bensődben hordod magadat, mint |
csecsemőt az anyja, mert te vagy, akit |
megszülnek, fölnevelnek és táplálnak; |
s ha szeretlek, szeretem ez isteni műhelyt! |
|
„Öt énem egyszerre fuldoklik”
Öt énem egyszerre fuldoklik; mint |
elsüllyedt óceánjáró ez a nap – |
pedig mintha semmi se történt volna, |
csak az iszonyú ötsípú fuldoklás, |
az ötszólamú néma detonáció; |
az egyik hiábavaló ügyeit intézi, |
pénzt keres, hivatalokba jár; |
a másik szerelmes szavakat suttog, |
mint könnyeit a férfi, visszanyeli; |
a harmadik barátok szemében keresi |
tükörképét, a foncsor mögé lát; |
a negyedik beszeszel, kancsal pohárral |
becsapja a halált, hátha mellé talál; |
kapaszkodva nevetséges szalmaszálba: |
az ötödik írja ezt a verset. |
|
|
Mit mondhat az élő
Mit mondhat az élő a halottnak, |
és hová suttogjon, az égbe vagy a földbe, |
az ég üres, a föld megőrli a csontokat, |
a két semmi közt ülők szomorún tűnődve, |
a szeptemberi reggel ablakomba könyököl, |
ezüstöt terít s némi ködöt, majd továbblép, |
morajlik a város lent, összekeveredik |
autózúgás, villamoscsengés, kutyaugatás, |
halk, merengő muzsikává enyhül; egybemosódik |
az emlék és a várható jövő, összecsendülve |
muzsikál, majd elenyészik, mert mi vagyunk |
az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör, |
fekszik benne az ifjú halott, jár, kel, él, |
mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset |
ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat, |
soha el nem múló nyárban csónakázik, |
soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat, |
s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot. |
|
Tóth Árpád szemüvege
Tóth Árpád szemüvege nézi tovább |
a világot, megcsillan benne a reggel, |
az este, a fák vetkőzése-öltözése, |
vagyis az ősz, a tavasz, belebámul |
a hold, a nap, beledideregnek |
a csillagok, bútorok sétálnak el |
előtte, mennyi izgatott költözködés, |
madarak fürdenek a fókuszában, |
a fénytörésben fényképek fintorognak, |
a falióra szomorúan ingatja fejét, |
mert hol van a szem, hol van |
a hunyorgó, mindent néző, minket |
élővé látó, hol van, hol van? |
|
Mennydörög a Kassák-repülőgép
Mennydörög a Kassák-repülőgép, |
örök üzemanyaggal töltve köröz |
felettünk, átrobog az évszakokon, |
tavaszi zápor haján, nyár körteillatán, |
az ősz giccses festményén, téli csipkés |
jégvirágfüggönyön; átsuhan a kilukadt |
időn, a percek, az órák, a napok résein; |
átdübörög esendő vágyainkon, kezdődő, |
elmúló szerelmeinken, Istent fülelő csöndjeinken, |
konok gép-ritmusa utánozhatatlan szívverés; |
a semmi és közöttünk köröző őrjárat, |
örökké a múltból örökké a jövőbe törtetés, |
a világnyi mutatványos-bódéban, elszéled |
a közönség, szép csendben egyenként meghalunk; |
mennydörög eltűnő életünk felett, |
leszállni róla, felszállni rá nem lehet. |
|
Meghalt Ladányi
sirathatod elkószált fiad! |
Túl messzire ment a versek vagánya, |
s félő, hogy most már ott is marad. |
Féllábbal mindig is a tilosban járt, |
rá is csapták bizony az ajtót, |
de eddig még mindig visszatalált, |
egy napot, fröccsöt, verset kiharcolt! |
Most egy ócska trükkel megfogott a halál, |
de nem döntötte el örök vitádat, |
szól verseidben, amit itthagyál: |
mint két dallam a hegedűn, |
szavad saját szavadra támad! |
|
Meghalt Galsai Pongrác
Ennyi az újsághír. Szíven üt. |
Nem vagy sehol, ki voltál mindenütt. |
elmázolódik az irkafirka, |
homályos lesz, mi megmarad, |
az életünket őrző papírdarab. |
Stopperral kezedben évek óta |
lestél a halálos célfotóra, |
míg ittuk a bort, űztük a nőket, |
makacsul faggattad a temetőket, |
hogy lehetetlen, hogy lehetetlen, |
hogy itt járunk fönt temetetlen, |
hogy mért nincsenek, hogyha voltak, |
és kinek kellenek a holtak, |
ki gyűjti őket, milyen isten, |
mily túlvilági mészárszéken – |
Barátaid siratnak s lemaradva |
néznek az átszakított célszalagra. |
Most ki győzött? Most ki késett? |
Szorongva idézzük fel nevetésed. |
|
Szomorú, boldog dal
nincs halál, nincs halál, |
fénylőbb lett ez a kincs! |
honnan szól, honnan száll, |
|
Lehetett volna szép is Szamarkandban
Lehetett volna szép is Szamarkandban, |
bólogatva lépegettek a brácsa-fejű csacsik, |
a piros lámpánál megálltak türelmesen |
és rokonként üdvözölték Marcit és Lacit. |
|
Persze engem is, bár én a helybéli kalapban |
olyan voltam, mint a többi helybéli ittlakó, |
képzelegtem is, hogy elvegyülhetnék örökre, |
itt is szobát nyitna nekem a Földgolyó-panzió. |
|
Ennék dinnyét, aludttejet, bárányhús-piláfot, |
elheveredve innék rá sötétzöld illatos teát, |
a szelíd csillagok közt megkeresném egy más |
Isten tekintetét s visszahunyorognék, ha megtalált. |
|
Lehetett volna szép is, de mindent elrontott |
az eszelős honvágy, mintha feküdnék parázs-ágyon, |
kiborított, pánik kézzel nyúlt agyamhoz, szívemhez, |
hazazavart! Most itt ülök és Szamarkandba vágyom. |
|
|
Ha búskomor vagy s nem bírod már
Ha búskomor vagy s nem bírod már: |
Más adta a tanácsot, vagy én találtam ki, |
nem is tudom, de mikor ölemben |
hazavittem a szipogó szőrgombolyagot, |
a pisiszagú, tejszagú nyivákolót, |
az ujjamat csecsként szopogatót, |
a csecsemőként elalvó dundi szuszogót, |
keserű redőim kisimultak, véreres |
szememből anyapillantások röpködtek |
lágyan, hogy feleségem elfordulva kuncogott, |
s utána hetekig nem aludtam, mert |
fölsírt éjszaka, s rohantam vele a teraszra |
pisilni és kakilni, és gügyögtem neki, |
dörmögő, röhejes kanbába, ugatni |
tanítottam a szomszédok nagy örömére, |
csipát töröltem a szeméből, tejecskét |
melegítettem, házat szögeltem buzgón, |
nagyokat ütve a körmömre s sziszegve |
káromkodtam, de már másként, mint eddig, |
emberivé lazultak a zongorahúr-idegek, |
fura, rég elfelejtett gyerekkori dalokra |
hangolta e csöppnyi vakkantgató, |
hogy már-már vidáman dudorásztam, |
feleségem a kutyakönyvet bújta |
s fütyülni tanult, elválasztva tőlem |
okosan, hogy rendes, normális eb legyen, |
s nevet adtunk végül: Frici, Fricus, |
Fricike, hadd válassza ki, ami tetszik |
neki, s elpirultam örömömben, amikor |
megdicsérte az állatorvos, hogy bár |
vitathatatlanul keverék, de nagyon |
értelmesnek látszik! Mint a gazdája, |
hencegtem nyíltan. Hát így vagyunk, |
egymással örömöt keverve, s nincs tovább, |
ha ellep a bú: szeress egy kiskutyát! |
|
Álmában fut a kutyám
a nyúl, mint egy látomás. |
|
s hallottuk a föld szívét, |
|
helyreállt gyorsan a rend, |
|
|
Játszom a kutyámmal
A kutyám behozza a kertből |
a labdát, hogy játsszam vele, |
fölcsillanó szívvel eldobom, |
megosztozunk az örömön: fele-fele. |
|
Nekem már zsibbad a karom, |
de egyikőnk sem meri abbahagyni, |
|
Mind a ketten egyformán félünk |
a játék nélküli ürességtől, |
az üres délelőttől, az üres délutántól, |
a semmibe nyíló üres égtől. |
|
Játszunk hát konokul, eszelősen, |
s mikor már-már összeesnénk, |
irgalmasan kilukad a labda. |
|
Pislogva, de győztesen nézünk |
egymás ismerős, boldog szemébe, |
mosolyt cserélünk, lelket cserélünk, |
biztos ösztönnel tudjuk, hogy megérte. |
|
Két lihegés közt eszembe jut még: |
nekem ki dob labdát, ki játszik velem? |
Árva felnőtt, milyen isten simogatja |
a végén meg felhevült fejem? |
|
|
Most fél tíz van és ősz
a szomszédban iskolacsengő szól, |
börzsöny foltokban hámlik, |
szívdobbanás és a perc és a fű |
megszámoltatik egy szálig. |
|
vagy bennem múlik az idő, |
állok az őszi mozgólépcsőn, |
s velem utaznak, kik voltak, |
s ha fázósan megborzongok, |
pulóvert húznak a holtak. |
|
fele úton, vagy észre se vettem, |
s már rég túl az egészen? |
Elringat és elcsábít az ötlet, |
pedig hideg fejjel játszom, |
s feltámaszt az állati szeretet: |
|
hogy hibátlan tiszta önzéssel |
s mégis kutya-szívében ragyogva |
megszületik az ismeretlen éden, |
hogy így sóvárgok: mi mind hol |
látszunk, kinek a szemében? |
|
ahol a szeretet süt, mint a Nap, |
és csillagmosoly éjszaka; |
ősember-foggal nem rágom, |
ha nincs is, legalább higgyem |
|
|
Annyiszor játszottam a boldogot
Annyiszor játszottam a boldogot, |
most végre boldog lehetnék – |
nyugtalanul figyelem magamat, |
|
mi hiányzik és honnan hiányzik, |
a világból-e vagy belőlem, |
hogy miért nem csurran a méz, |
fanyarul megért szőlőszem; |
|
vagy nincs is, csak a mesében, |
elkopott idegeket simogató |
szép hazugság, kábítószer, |
és mindegy, rossz voltam vagy jó, |
|
s a boldogot csak játszani lehet, |
és az élethez ennyi is elég, |
az üdvözült angyali boldogságot |
nem ismerik, csak a hülyék. |
|
|
Kalász Márton ötven kévéje
tán az Isten, vagy tán más, |
állnak szépen, jöhet a tél, |
|
Most már ősz van, tudom jól, |
de nincs messze még a nyár, |
|
Gyalog jöttél te is, lám, |
már mások terhét is hordod, |
szeresd meg hát költő-sorsod! |
|
|
Elrobogott ez a nyár is
Nagy Sándor emlékére
Elrobogott ez a nyár is, zöld vonat, |
nappalok-éjszakák kocsisora, mozdonya a Nap, |
árván maradt szemaforként leng utána a Hold, |
tűnődöm újra kifosztva: volt? Nem volt? |
|
Ha volt, hová tűnt ez a nyár is, hová a többi? |
Miért kell mindig elköszönni, mindig megköszönni? |
S mire jó emlékezni folyton, kezem a kilincsen, |
eltűnt összes nyaram, ha volt, miért nincsen? |
|
Hol van a halálos szakadék, kívül-e, belül-e? |
Ha bennem rejtőzik, akkor miért félek tőle, |
hiszen az is én vagyok, ki naponta beleszédülök, |
s rám zuhognak perc-tetemek, nyár-dögök. |
|
Az elmúlás szívemig ér, kitölti a bőröm, |
én beletörődnék már, de nem lehet beletörődnöm; |
beletörődnék, mert nem lehet élni így vacogva, |
de nem mászhatok be önként az iszonyú torokba. |
|
Ha kívül van a halálos csapda, azzal semmi dolgom, |
az elromlott teremtés szebb képét magamban hordom, |
bolygók hullnak, nyarak vesznek, a Föld semmibe tolat – |
Isten felé lengetem a kalapomat. |
|
|
Tegnap a Mártírok útján sétáltunk
Tegnap a Mártírok útján sétáltunk |
a feleségemmel, a fogorvoshoz mentünk, |
de volt még fél óránk, egyre messzebb |
merészkedtünk a rendelőtől, gyerek- |
lélekkel szöktünk, csúszkáltunk a havas |
járdán, szemünkkel megkapaszkodtunk |
a kirakatokban, mint ámuló turisták |
egy idegen városban, vidám kis fények |
nyelveltek bennünk, csiklandósak, hogy |
muszáj volt mosolyogni mindenen, |
a tűzfalak közt bujkált a téli nap, |
mint egy éjjeliőr-zseblámpa, elég |
morcosan, de mi ezen is csak nevettünk, |
a feleségem egy porcelán étkészletre |
alkudott a kirakat előtt, rögtön |
meg is terített tizenkét személyre, |
én a járókelők közül kiválasztottam |
a tizenkét vendéget, köztük két kutyát, |
meg egy derékig bebörtönzött fát, |
köszönték is nagyon, de mi lábujjhegyen |
megléptünk, mint ifjú házasok a násznép |
közül, irulva-pirulva, de kéz a kézben, |
el is utaztunk ingyenes nászútra a mozi- |
plakátra, de azután gyorsan hazatértünk, |
hosszú a Mártírok útja s még a másik |
oldalán nem is voltunk, átvágtunk |
hát merészen, persze szabálytalanul, |
de most ez is mindegy volt, bár én |
vártam a hátamba fúródó rendőrfüttyöt, |
a hasfalamat összegyűrő fékcsikorgást, |
de eltitkoltam gyávaságomat, mint |
régen ifjú koromban, mikor még büszke |
voltam, mint egy délceg fácánkakas, ám |
most megkönnyebbült sóhajjal toporogtam |
a járdaszigeten, kétoldalt a két irányba |
csörömpölő folyó. „Maradjunk itt – |
súgtam. – Sátrat verünk, felejtsük el |
a fogorvost, felejtsük el a lakásunkat, |
felejtsük el életünket, úgyis olyan, mint |
a tavalyi télikabát. Te reggel majd |
megfejed a kecskéket, én meg vadászni |
járok!” Elmerengtünk ezen összefogózva, |
egy boldog percre egyedül a lökdösődő |
tömegben, majd idegesen óránkra néztünk |
s zavartan lestük a közeledő villamost. |
|
Az idén is vágtunk
Halálod, szegény coca, nekünk öröm, |
készülünk kést fenve, pálinkát nyalintgatva, |
topogunk a konyhában, hangoskodva megbeszéljük |
a lefogást: ő a lábát, ő a farkát, ő meg szúr, |
a pompás haditervre iszunk még egyet csillogó |
szemmel, mint csata előtt a katonák, árad |
belőlünk a férfierő, a nők, a gyerekek |
a szobában kucorognak, félve átölelik egymást; |
kirobogunk az udvarra, az éjszaka sötét |
szemhéja alá, botladozva-csúszkálva a havon, |
félrerúgva a tyúkitató vályút, ezüstöt öntött |
benne a fagy, bekerítjük a szuszogó ólat, |
csatárláncba állunk, rohamra készen a lágyan |
fel-felröfögő álom körül, elöl a gazda, egy |
pillanatra megtorpan, talán felrémlik |
előtte a rózsás csülkű kismalac, amelyet |
becézgetett, vakargatott tavasszal, füvet |
kaszált neki, tejjel itatta, de elmúlik |
a pillanat, csetten a retesz, nyikorog élesen |
az ajtósarok, torokhangú horkantással véget |
ér az álom, a tátott pofába dróthurok |
kerül, hátrál kifele eszeveszetten visítva |
a kétmázsás test, fájó orrát mentené, |
régi fogás, egyszerű s eddig még mindig bevált |
herélésnél, karikázásnál, de ez most valami |
más lehet, érzi, s azért üvölt ilyen éktelenül, |
hogy megreped az ég, a téli ég, s valahol |
messze megszületik a nap, előre küldi |
fényét, egy-egy sugár villan a megfagyott |
szilvafákon, a dérborostás háztetőn, galambok |
köröznek felriadva, mintha az üvöltés szökőkút |
lenne, s azon lebegnének; megvadulva a hangtól, |
rángó gyomorral kapjuk ki a lábát, mélyen |
lihegve, felborítjuk, ketten ráfekszünk szinte, |
birkózunk a hatalmas testtel, a harmadik elöl |
a kötélre lép, a földhöz szorítva a hörgő |
fejet, majd aki elöl fekszik, a szúrókésért |
nyúl, elhajtogatva a sörtét, lefelé a torokba |
szúr, forgat a késsel, az üvöltés bugyborékolásba |
fúl, buggyan, sugárban dől a vér a fazékba, |
majd végre egy utolsó rángással elernyed minden |
izom, vége, felállunk fújtatva, diadalmasan, |
rágyújtunk, koccintunk a győzelemre, az idei |
hurka-kolbászra, az életre, hogy ezt is megértük, |
mert halálod, szegény coca, nekünk öröm! |
|
Karcolások a levegőre
Szegények költője és fia voltam, |
most adóbevalláson koptatom a tollam, |
káromkodok cifrán, hogyha eltoltam; |
a régi düh, az az igazi, hol van? |
Dózsa szenes arca a népművészeti boltban. |
|
A magyar költő nem albatrosz, |
a magyar költő házi kacsa. |
Papírja a kocsmai abrosz, |
s nem a lelke fáj, csak a hasa. |
S száll a panasz fölfele, |
|
Megtűrt költője voltam hazámnak, |
tűrtem, mit tehettem volna, e hazát. |
Mivel nekem csak ez az egy van, akkor is, |
ha rám szól: beszélhetsz, de közben befogod a szád! |
|
Az öngerjesztés ma sem ért véget, |
ugyan ki óhajtja a szavunkat, |
kiszáradt torkú, kelekótya népség? |
A karaván áll, s a kutya se ugat. |
|
nem találnak benne semmit, |
úgy száz év múlva, tűnődnek tán, |
ugyan mi volt benne eddig? |
Kik tapsoltok e koponya-kürethez, |
kár röhögni, a tiétek is üres lesz! |
|
|
Egy őszi hír
Megjött az őszi orrfújás, |
zeng, harsog, vöröslik szépen; |
ez már az ősz, nincs vita. |
|
dagadt fejem nagy Ó-betű, |
|
terjesztik Pesten a hírt: |
hordófeje lett Csukásnak, |
|
ha ilyen lett, hát ilyen lett, |
|
Szép mosolyú kedves nőknek |
nem a szívem s nem a vágyam, |
csak az orrom lett beteg. |
|
Trombitáló sorstársaimnak |
nem haragszom, nem gyanakszom, |
|
várjon, lesz könyv, van remény, |
|
|
A költő zápfoga
van hát miben reménykednem, |
|
nem kell szobor, nem koszorú, |
sem nekrológ, ál-szomorú, |
|
nem foglal sok helyet nagyon, |
vidám szívvel rátok hagyom |
|
habár egykor kínban fogant, |
|
elfér majd egy pici zugban, |
inggomb, pipa, sámfa közt, |
|
fülön csípik ott az árnyat, |
leltároznak minden tárgyat, |
|
S lehet nézni, kézbe fogni: |
ez itten egy költő-fog, ni! |
|
a többit is, kellő helyen, |
|
Egy-egy szép lány elmerengve |
|
Fürge nyelvről, mohó szájról – |
|
S már nem is fáj úgy a nemlét, |
|
maradt elég, mivel rágok, |
s várj még, nyájas olvasó! |
|
|
Könyörgés a hetedik csigolyámhoz
Túl sok volt a teher? Túl nehéz az ég? |
Hetedik csigolyám beleroppanék. |
Hümmögve vizsgálnak okos orvosok, |
dohányfoltos ujjuk hátamon kopog, |
elnyújtózom gyáván a röntgen alatt, |
áthatolnak rajtam a kék sugarak. |
Mit láthatnak ott bent, a bőröm mögött, |
medúza-tüdőben rózsaszín ködöt, |
szívet, vesét, májat, borda ketrecét? |
Isten szeme helyett belém lát a gép – |
Fekszem, s mint a gyerek, töprengek ezen, |
szívverésem gyorsul, s remeg a kezem, |
hányódom, mint hajótörött tengerész, |
ég s föld közt, pedig csak egy perc az egész, |
s kész is a vásári pillanat-fotó, |
feketén a belső homály látható, |
ablak felé tartva kirajzolódik |
a gerinc nagy íve, csont-íj rugózik, |
kinek a kezében, suttogom hülyén, |
úgy képzelgek, mintha nem én lennék én, |
kettéhasad lelkem, így védekezik, |
csigolyát számolunk, itt a hetedik, |
itt a huncut… ám a tréfa nem sül el, |
zavart krákogásra zavart csönd felel, |
elbújik az orvos latin szók mögé, |
hűvös modorú lesz, mint egy krupié,
|
ezt-azt felír, passzol a gyógytornászhoz, |
hozzáteszi végül: te meg imádkozz! |
Így könyörgök tehát, eddig soha nem |
senki, semmi előtt hajolt gerincem: |
köszönöm, hogy ötven évig egyenes |
lehettem, független, szép függőleges |
felkiáltójel a megdőlt világban, |
ég felé mutatva helyem megálltam; |
tarts ki még és tarts meg, míg én kitartok, |
mutassunk fölemelt emberi arcot, |
járjuk végig bátran, mely vár, az utat, |
ne dobj le, unt batyut, még ha megszakad |
belé csigolyám is, mert már úgy hiszem, |
nem csak a saját, más terhét is viszem! |
|
Villanyfény süt be az ablakon
Villanyfény süt be az ablakon, |
és én nézem alvó arcodat, oly |
magányos és olyan kiszolgáltatott, |
hogy szinte félek: lélegzel-e, itt |
vagy-e még, vagyunk-e még e kiürült |
éjszakában, megakadó szívvel fülelek, |
ily iszonyú súlytalan még sose volt, ami |
kívülrekedt, ilyen lesz majd a halál, |
a nélkülünk-semmi, a mi-hiányunk-üres, |
egyberajzolódó arcunk emléke, mert már |
az is egymás felé tuszkol, egymáshoz |
igazít, a végső egyszerűség, nagyobb |
kerítő, mint a vágy, mint a zúgó vér, |
görcsösebben s elszántabban tapadunk |
egymáshoz, jobban a kielégíthetetlen |
kamaszoknál, mert mi már tudjuk |
az egészet, fogásról fogásra, összekeveredett |
kézzel, szájjal, hassal, egybecsurgatott |
édes nyállal, verítékben ázva s lankadatlan |
újrakezdve, mintha egymást akarnánk |
teherbe ejteni s megszülni, utolsó pár |
a kihalt éjszakában, utolsó forró bozót, |
utolsó lüktető cédrus a jégkorszak előtt, |
csak üres testünket hagyva a halálnak. |
|
Ablakok hunyorognak a homályba
Ablakok hunyorognak a homályba, |
e szelíd csillagok biztatnak, hogy |
hazatérjek, a hó dereng, mint a |
rejtett világítás, szinte zümmög a fény, |
a felüljáró sötét üstökösként kanyarog |
Óbuda felett, szikraként röpködnek |
az autók a magasban, elnyeli őket |
a téli ég, az ég is lejjebb ereszkedett, |
fázósan összehúzódik a világ, noszogat, |
hogy hazatérjek; római kövek, odvas |
szájgödörből kiálló falmaradványok |
kísértenek komoran: ha belecsorbul is |
a fogunk, de mindent elrágunk! hallik |
az ősi fogcsikorgatás, elkeveredik, |
a villamos sikolt helyettünk a sínen, |
a busz hörög utolsót a megállóban, |
vörös ütőérként lüktet a neon a falon, |
majd agyvérzést kapva kihuny, utolsót int, |
hogy hazatérjek; bajuszos kocsmaajtó hív, |
villanykörte vet kétoldalt árnyékból |
bajuszt, egyél-igyál, dalolj vígan, |
a rád csukódó éjszakában erre az egérút, |
mielőtt hazatérnél, csettints a cigánynak, |
peregjen a cimbalom, büfögjön a nagybőgő, |
kékfrankos alvad a pohárban, s a barátok, |
a vidám cimborák harcsaszájjal tátognak, |
észre se vették, hogy nem voltál ott, megléptél |
bensődben az erősödő sürgetéssel a sötétben. |
Virágbolt vizionál, mutat darabka nyarat, |
szegfű, rózsa meztelenkedik az üveg mögött, |
most már nincs messze, kilazít az együgyű |
csoda nehéz álmomból, mert ugye, |
álom volt az egész, néha boldog, néha |
lidérces, káprázó szememből tükröződő, |
rángatózó szívemből kimuzsikáló, homályos |
sejtjeimben naponta elenyésző, naponta |
feltámadó, bőrömre női ujjal firkálgató, |
édes, keserű, édes, keserű, édes, keserű! |
|
Magamról képzelgek
Él még Anyám, él még Apám, és az ő szívük |
dobogja nekem mindennél biztosabban s konokabban, |
hogy él még Magyarország: együgyű hit ez, tudom, |
a fáradtság alján, kiürült napok alján, eldőlő |
egek alján halkabbnál is halkabb szívverés, olyan, |
mint a fűszál zizegése, tücskök menekülő |
surranása, tócsa tükrének borzongása, mérhetetlen, |
de a fűszál zizegése lehet a semmibe vágtató |
tatárhordák után küldött sóhajtás, a tücsök |
surranása meszesedő lóbordákon cimbalom-zene, |
a tócsa Isten szeméből idehullajtott könnycsepp – |
Tatárhordák? Lódögök? Isten könnye? Micsoda |
atavizmus játszik velem jól fűtött szobámban, |
ahol legföljebb a radiátor zizeg, a telefon |
ciripel és az asztali lámpa vet kerek tócsa-fényt, |
honnan ez az idegeimre csomózott, elfelejtett |
nyelvű írás, olvashatatlan üzenet, kibogozhatatlan |
fájdalom, torokig ömlő sírás, hiszen tűrhetően |
élek, lakom, van mit enni-inni, egészségesek |
szeretteim, s homlokom már-már a jövő századba ér, |
vagy legalábbis a jövő századból már idelátni, |
ha lesz jövő század; ha lesz, belőlünk lesz, |
ha nem lesz, belőlünk nem lesz, nem törődöm |
ezzel sokat, megmosolygom s megáldom rózsás popsiját, |
gurigázzon koponyámmal, fűzzön gyöngysort csigolyámból, |
még elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz, engem, |
amíg bőröm összetart, s amíg eszemet szélnek nem |
eresztem, s oly világosan, mint asztalomon a papír, |
s oly egyszerűen, ahogy lélegzem, csakis az életem érdekel, |
magamról képzelgek, magamért rettegek, magamba |
vagyok szerelmes, s igazán csak az rendít meg, hogy vagyok, |
s hogy a legnagyobb csoda is én vagyok, külön-külön minden |
porcikám, miattam verődtek össze a sejtek, tüdőmnek |
vált ki az oxigén, szememnek gyulladt ki a fény, |
és értem van minden, hajnalban nekem kel fel a nap, |
és tőlem búcsúzik este, az ég köldökén engem hív |
a puha csillag, hogy gyere, tégy magadévá, rám várt |
a homályos kezdet óta, hogy beteljesüljön, ez volt |
a cél, ez a nász, ez a folyamatos egyesülés, az időt |
kirekesztő közösülés, nem kell óra, naptár, végtelen |
pillanat, lehunyt szemű csók, egymást fölfaló koitusz, |
nincs más, nem is lehet másként a semmiből a semmibe, |
mert nekem lesz örökre végem, leválik rólam, elporlik, |
mint tojáshéj, születésem és halálom, elringat |
csecsemőt és halottat a szülőföld, az anyaföld. |
|
Ima a bölcsőhely nevéért
Lábujjhegyen jár a reggel, |
mert ott mindig korán kelnek. |
|
Zábrány, Zaránd, Öthalom, |
Pipirigen kukorékol a kakas! |
|
Magyarzsombor, Szászlekence, |
dől a füst, fuldoklik Orlát, |
|
Keresztényszigeten kelve, |
|
tésztát dagaszt Alkenyér, |
|
Farkaslakán farkast fognak, |
Nagydisznódon miskárolnak, |
|
Tasnádszántó, Érkörtvélyes, |
|
Bélbor, Borszék borozgat, |
Gyergyóbékás békát nevel: |
megelégszünk mi ennyivel! |
ki s ki milyen, olyan sorsa! |
Nagy hangodat meg ne bánd, |
|
csöbörrel jön Kászonaltiz, |
|
Újszentannán keresztelnek, |
jövőnk ága minden gyermek, |
Ugra, Zágon, Székelyderzs, |
fejecskéd a fénybe mártom, |
szózatol Dicsőszentmárton. |
|
Oklánd, Vargyas, Muzsna, Torja, |
legyen mindig malac-tarja, |
Zsiberk, Kőhalom, Metesd, |
ha ma nincs is, így volt régen. |
|
Kudzsir, Porcsesd, Resinár, |
|
Börvély, Kaplony, Szaniszló |
lesz aratás, ha volt vetés, |
kell, ha az ember családos, |
hümmög Szalacs és Csanálos. |
|
Fejéhez kap Apold, Berve, |
jól meg vagyunk mi keverve! |
Itt egy falu, ott egy vár – |
|
zümmög halkan Szúnyogszék. |
Kürpőd, Vurpód, Prázsmár, Lisza, |
|
Torda, Brassó, Szurduk, Nagylak, |
a Nap lassan haza ballag, |
|
gyúlj ki, csillag, sötét egen, |
|
|
Jeltelen sírok a nyelvben
Eltűnődöm mostanában, talán a helyem keresve: |
merre tűnt, hová lett az ősök elporladt teste? |
|
Jelöletlen temetőkkel bár a földet beszórták, |
elszántan vándoroltak ázsiai sztyeppéken a kromoszómák, |
|
míg elért hozzánk a csak ránk jellemző fehérjelánc, |
az üzenet, hogy milyen legyen szemünk állása, arcunkon a ránc; |
|
ezt értem, nagyjából, s el is tudom képzelni a holtak |
földbe süppedő sorát. De a lelkük hol porlad? |
|
A lélek, mely a kaszáló időben is összeránt, |
s maroknyi csoportból futtában is teremt hazát, |
|
lovon zötyögtetve, batyuba rejtve istent, sámánt, papot, |
s nem hagy állatként pusztulni szíjra fűzött rabot; |
|
mely elpusztíthatatlan, mert kard nem fogja s a kivégzőosztag |
csak a levegőt lövi, ha őt lövi, a földre csak a test roskad; |
|
mely fontosabb üzenet s erősebb, mint a halandó testé, |
véres csataterekről száll tovább, rejtik virágok, madarak, esték; |
|
az édes dallam, mely kihallatszik a világ iszonyú zsivajából, |
hogy fölsír rá a kanadai erdő s a szibériai internálótábor; |
|
mely embert csinál belőlünk, a többi emberhez méltót, |
s nem a félelem, nem a bukás, nem a túlerő – ő mondja ki a végszót; |
|
mely megálljt kiált elaljasult eszmék, őrült vezérek, röhögő janicsárok |
hatalmának, hogy ne legyünk kijelölt temető, országnyi lövészárok; |
|
mely elveszejtő látomásomat csitítja, előre elsírt könnyeim letörli |
s így biztat: légy bátor, ha el is hullsz, nem lehet mindenkit megölni, |
|
s ha lehet is, él még tovább, mint halottban a reflex, |
az elnémult nyelvben, mely neked is jeltelen sírod lesz – |
|
Felütöm fejem, agyam tisztul a vésztől, szemem messzebbre lát, |
míg élek: sejtembe írt parancs legyőzni a halált, |
|
s ha népem a test, vagyok a sejt, mely e parancsot kiáltja, |
kicsinységem így kap értelmet, ezért jöttem a világra, |
|
ezért ringatott anyám, ezért tanított apám, s a halottak |
szétszórtan porladó csont-betűje némán is erre oktat, |
|
költő így vagyok, ha bármiről írok, mindig csak róluk írok – |
s szavam mögött fölrémlenek a jász, besenyő, kun tömegsírok. |
|
|
A fiatal almafa
A fiatal almafa kertem végében, |
a fiatal almafa reggelente rám mosolyog, |
kávét szürcsölök a teraszon s fürdök a |
mosolyában, még előttünk a nyár, még |
van idő bőven teremni, gömbölyűket |
álmodni, fényben fürödni, port, füstöt |
kilehelni, zöld, zöld, zöld időt harapni, |
ízlelni fűszeres csöndet, rángó izmokat |
kilazítani, nyugágyon fekve lelket röptetni |
a bukfencező felhők alatt, az asszonyfenekű |
felhők alatt édeset sóhajtani, várni, míg |
fejemben a zúgás eláll, s azután már |
a kert muzsikál, lágyan elringat a nyár, |
s érzem, hogy hozzám is van egy szép szava: |
kertem végében a fiatal almafa. |
|
Este a hold felé
Este a hold felé száll a füst, |
az ég felé száll az álom, |
mindig, mindig az ég felé, |
alattam mogorván kordul a Föld, |
mi leszek: könnyű falat, keserű falat? |
De addig: csillag csöndül, |
vonat elkattogó szívverése, |
a Vénusz derengő köldöke, |
a köldök alá lövellő Tejút, |
majd a cimbalomverő-tücskök, |
s a lélek fölhangolódó húrjai. |
|
Hárman élünk itt
Hárman élünk itt egymást feloldó boldogságban: |
én, feleségem és a kiskutyánk. |
Működik ám közöttünk az örömtávíró, röpköd |
a kertnyi űrben az üzenet, |
a brummogás, a nevetés, a cérnahangú vakkantás, |
a gyere ide, az adj pacsit, a szeretsz még – |
majd elfáradva, elcsöndesülve, ki-ki a vackára húzódva, |
némán sugárzunk, mint napsütött kavics. |
|
Tóról vízszag
boldog zsivajt hoz a szél, |
|
mi hír, mi hír, jaj, mi hír, |
lám csak, öt napot se bír, |
|
|
Vonat kattog
Vonat kattog, csikorogva indul: |
Majd iramodva felgyorsul: |
La-ti-no-vits, La-ti-no-vits… |
És már messziről muzsikál, |
Jó-zsefa-tilla, Jó-zsefa-tilla… |
|
nem porlasztja el az idő: |
vonathangból áll a sírkő, |
|
|
Ebben a versben
Ebben a versben, ebben a csendben |
Ő tudja már, örömöm mit ér, |
vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér, |
az örömnek együgyű templomot csinál, |
ablaka a fény, kupolája a nyár, |
otrombán mozgok: sejtek halmaza, |
pedig hív a hang: jer haza! |
Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál! |
Ő mosolyogva hellyel kínál. |
|
A tó reggel
A tó reggel nádasszempilláit |
fölnyitja s ragyog, ragyog, ragyog. |
Szótlanul nézem, szinte a testemmel, |
s érzem, hogy vagyok, vagyok, vagyok. |
Két káprázat, mely megszüli a jelent, |
s egymást csókolva öröklétet ígér, |
majd átcsap rajtunk a következő perc, |
medrébe mindegyikünk visszatér. |
|
Ma házat csináltam a kutyámnak
Ma házat csináltam a kutyámnak, |
pozdorjalapból az oldalát, tetejét |
ócska gumimatracból, de azért nagyon |
szép lett, szellős, nyári kutyaház, |
s ahogy illik, üveg bort bontottam, |
s szóltam imigyen, borostyán szemébe nézve: |
„Ez a te házad, bár csak kutya vagy, |
neked is jár egy hely a világon, |
ahol otthon érezheted magad, nem vagy |
farkas, vad és szabad, de erről te |
nem tehetsz, ezt már őseid elintézték |
a nevedben, abban élj méltón, ami |
maradt, s próbáld kicsikarni a boldogságot!” |
|
Július, július, nőnemű hónap
Július, július, nőnemű hónap, |
Szoknyádat bontják, testedhez felajzott |
kábultan úszunk az áhított, |
de régi verseny ez, mint a nádas közt |
|
Majd eljön a karácsony is
Majd eljön a karácsony is, a percek |
elperegnek, az órák eloldalognak, a napok, |
a hetek, a hónapok elhamvadnak: a zöld |
levélből piros parázs lesz, őszi máglya, |
majd a tél halotti leple beborítja, |
és eljön a karácsony, a naptár lapja |
közé zárt időzített öröm, az elmúló évet |
megáldó, az elszáradt év-anyaméh újszülött |
reménye, a hó alól csecsemősírás – |
De most még nyár van, tombol, liheg |
körülöttem, majd édesen elnyúlik, alig |
lélegző boldogságban; tombolok, lihegek |
s elnyúlok én is alig lélegezve, csak |
a szívem rándul össze, csak a gyomrom |
remeg, csak az agyam sajog tompán, |
és koccanó foggal, hangtalanul így |
fohászkodom: Adj, Uram, időt hitelbe, |
majd megadom az örökkévalóságból! |
|
Elfüstöltem ötven nyarat
Elfüstöltem ötven nyarat, |
ötven hósipkával lefödtem, |
egyre több, ami kívül maradt, |
egyre több van már mögöttem, |
röstellem, de sehogy sem akaródzik |
bennem a lélek megöregedni, |
vígan viszket és vígan vakaródzik, |
indulna mindent újrakezdeni – |
„No, te lélek! – így intem óva – |
légy bár büszke és szabad, |
miránk szájat a semmi tátogat, |
komolyodj hát, tán kicsit vacogjál, |
mint a köhögős őszi reggelek, |
lepjen be dér, fonjon be ökörnyál, |
mert hideg jön, mélyhűtött űri csend, |
Isten lehelete sem lesz elég, |
hogy még egyszer újra felmelegítsen, |
hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb, |
azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten! |
Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan, |
e mindent elrontó savanyú dohogással, |
röpülj vígan és légy halhatatlan, |
s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!” |
|
A fű között csillog a harmat
A fű között csillog a harmat, |
orra csöpög a kerti csapnak, |
a hajnal kocsmája ajtót nyit, |
a rigók nagy dáridót csapnak, |
a szomjas torkok ideje ez, |
meg az örömre szomjas lelkeké, |
fű vagyok, rigó vagyok, harmat vagyok, |
halhatatlan örömöm, meglellek-é? |
|
Júniusban a rajnán hajókáztam
Júniusban a Rajnán hajókáztam, |
ámuló szemmel néztem a szőlősorokkal |
dauerolt hegykoponyákat, integettem |
a szemben elúszó uszályoknak, Loreley |
hosszú haját a szél arcomba fútta – |
Most a kertben hajózom, lehunyt |
pillám mögött a Rajna, a szőlőhegyek, |
a szemben úszó uszályok, Loreley hosszú |
haja és minden idő és az időnek |
minden törmeléke, amit megéltem, |
elvehetetlenül, megmásíthatatlanul, |
lelkemmel elkeveredve, örökkön-örökké! |
|
Hajnalban megrengett a föld
Hajnalban megrengett a föld, |
meglódult a csillár, megcsúszott az ágy, |
kiskutyánk nyüszített, egymásba |
gabalyodva, egymásba fogódzva |
menekültünk ki a házból, mely |
eddig álmunkat óvta s most |
ránk omolhat, kint az utcán |
vacogtunk, s nem a hidegtől, |
hanem a félelemtől: kirázta |
szívünkből az otthonosságot, |
egy iszonyú pillanatra idegenként, |
ősemberi gyanakvással néztük |
a házat, a földet, az eget, |
s kínlódva értettük meg az intést: |
ne bízd el magad, minden összedőlhet! |
|
Majd egyszer alád fekszem, világ
Majd egyszer alád fekszem, világ, |
engedelmesen, de milyen engedelmesen! |
Hiányom betöltődik, összecsap fölöttem |
a szín-illat-zaj-hullám, elsimul, |
volt-nincs, árad tovább a nélkülem-minden, |
terjed a szemem-nem-látja fény, |
dübörög a fülem-nem-hallja hang, |
vacog a szívem-már-nem-érzi-félelem. |
|
Most nem érdekelsz, kifacsart idő
Most nem érdekelsz, kifacsart idő, |
fenekemen száradó tojáshéj! |
Megszültél, de csibéd kibújt belőled, |
nézd, fején hetyke a taréj! |
Már úgy gondolom, lehet, csibe-ésszel, |
hogy addig vagy, amíg én vagyok, |
hogy lenyellek mohón, űri táplálék, |
de nyomod máris a fűben ragyog. |
|
Ha a világ ép eszemre tör
Ha a világ ép eszemre tör, |
Ha csődöt mond minden oktatás, |
|
Most a halottak is főznek
Most a halottak is főznek, körülállják |
a bográcsot, mint régen, gallyat törünk, |
hagymát vágunk, krumplit pucolunk, |
vödörben hűl a sör, a bor, a szóda, |
koccintunk, kortyintunk, Kormos felöltözve, |
Gáll fürdőgatyában, az öcsém fénylő arccal; |
szemembe csap a füst, nyelem a könnyeimet, |
átsüt rajtuk a nap, nincs-kezükkel hadonásznak, |
nincs-gigával kortyintgatnak, szólnak hozzám: |
„Csípős legyen! Még most is a nyelvünkön van az íze!” |
|
De szép vagy, repülőgép
De szép vagy, repülőgép! Suhansz, fickándozol, |
mint a delfin az ég nagy akváriumában. |
Magányosan és mégsem egyedül: veled repül |
a szemem, a szívem, szárnya nő a kertnek, |
megszabadulunk egy boldog percre a földi |
nyűgtől, a sárba rántó nehézkedéstől, fölemeled |
a fejem s unszolsz, hogy nézzek bátran a napba! |
|
A víg pesti barátok
A víg pesti barátok a Síposban |
merengve isszák most a sört, |
csendesen izzadnak a nyár szoknyája |
alatt, az egyik erre gondol, a másikban |
már ágaskodna a kedv, de lekókad, |
mint a cigányok vonója, vigasztalásul |
verseket motyognak, majd egy kicsit |
megváltják a világot, majd a zenéről |
és egyéb művészetről is szó esik, majd |
elfonnyad ez is a túl forró levegőben, |
s bánatosan nézik az üres székemet. |
|
Míg épült a ház
Míg épült a ház, izmosodtam én is, |
egy-két hét után már versenyt dobáltam |
a téglát a kőművesekkel, gerendát |
emeltem, cementeszsákokat cipeltem, |
jól kiégve az izomláz kohójában, |
erős férfi lettem az erős férfiak |
között, nagyevő, nagyivó, két lábon |
biztosan állva, amiként azt kell is, |
megszűntek nyavalyáim, nyavalygásaim |
elsompolyogtak, bőröm derűsen |
kitöltve jártam már a testemre szabott |
világban, pontosan tudva a helyemet; |
ahogy épült a ház, vele épült a lélek. |
|
Verebek csipogják
Verebek csipogják: Tandori, Tandori! |
Lustán hallgatom, elvigyorodva, |
de azért szeretettel e Szent Ferenc-i |
csiripelést, a segélykérő morzejeleket, |
megértve, hogy a szeretet egy és |
oszthatatlan, kicsiségünk és nagyságunk |
nem mérhető, a különbség elenyésző |
a végtelen jóság mosolyában, mely |
kell hogy közegünk legyen, szülője |
és célja életünknek, talán ekképp |
félig kész lelkünk is megváltódik – |
így tűnődtem, majd felálltam és sóhajtva |
fenékbe rúgtam a vadászó macskát. |
|
Szívem dobog, karórám ketyeg
Szívem dobog, karórám ketyeg, |
így mérjük tiktakkolva az időt, |
szívemet az Isten, órámat én húztam fel, |
most füleljük, hogy melyik jár le előbb. |
|
Bátran dobolunk az űri csöndbe, |
az se baj, ha onnan nem jön vissza szó, |
hadonászik körülöttünk meggyfa-, almaág, |
felhúzva a világ: megannyi nagy- és kismutató! |
|
|
És az isten szívét ki húzta fel
És az Isten szívét ki húzta fel, |
s mi lesz, ha egyszer az övé is lejár? |
Hogyan is kezdődött: a Végtelen a Semmivel? |
És hogyan végződik, hol rejtőzködik az a határ? |
|
És hol múlik el igazán: kívül-e |
vagy belül a világ, a bőröm mögött? |
Mitől estünk teherbe és Kitől estünk teherbe, |
hogy öröklétre vágyva megszüljük az Idő-dögöt? |
|
|
Kinek számolunk el a végén
Kinek számolunk el a végén, |
letéve testünket, mint egy batyut? |
és szánakozva kihűlt agyunk? |
|
Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel? |
A végtelen türelem, mely összerakta, |
miért volt s miért van, hogy ugyanúgy |
szétszedi sejtjeinket darabokra? |
|
|
Már van, hogy le se írom a verset
Már van, hogy le se írom a verset, |
csak elmormolom magamnak. |
Mint egy imát, vagy mint egy dalt, |
ahogy gyerekkoromból maradtak. |
|
Mikor jó volt felébredni reggel, |
és jó volt lefeküdni este, |
kíváncsian várva a holnapot |
az éj takarója alól kilesve. |
|
|
Szamarkandból egy szamovár
Szamarkandból egy szamovár, |
Ohridból egy török szőnyeg |
köszönt vígan reggelente, |
s együtt biccentünk az időnek, |
|
amely, íme, hová is lett, |
ők maradtak emlékeztetőnek, |
s ha nem leszek, emlékeznek rám: |
egy szamovár s egy török szőnyeg. |
|
|
Bárcsak élnél még, kormos pista
Bárcsak élnél még, Kormos Pista, |
s ne kéne írni rólad verset! |
Hallgatnám dörmögő nevetésed, |
a szívből jövő férfias-rekedtest, |
|
s ne ezt a süket csöndet, ne ezt |
a nyálkás ó-szájú semmi-tátogást! |
Hogy tátogok én is, s mert hiányzol, |
elcsikorgom e vers-káromkodást. |
|
|
Most már fülön csípem a napokat
Most már fülön csípem a napokat: |
gyere csak, hétfő, gyere csak, kedd! |
Hajnaltól éjfélig hány szívdobbanás, |
hány lélegzetvétel örvendez veled, |
|
lánggal égő nyár, olvadó színesüvegég, |
irgalmasan lelassuló szárnycsapásidő! |
Bár hallom, de most nem törődöm vele, |
hogy ácsolódik Északon a havas tető. |
|
|
Alácsúszom a nyári takarónak
Alácsúszom a nyári takarónak, |
kívül-belül lemeztelenedve, |
nem érdekel, mivel ijeszt a holnap, |
s hogy foghíjas csillagokat tátott rám az este; |
most így jó, bámulom a lábam, |
boldog bennszülött e nyár-Brazíliában. |
|
Mint magzatvízben az embrió
Mint magzatvízben az embrió, |
fülelek a dajkáló világra, |
vidám trillákra tanít a rigó, |
„Legyél rigó!” – azt kiabálja. |
Lehetnék rigó is, miért ne, |
elröppenve Isten tenyeréből, |
mindörökre derűsen kilépve |
a gúzsbakötő sejt-szövevényből. |
|
Voltál eleven
mindegy, mit köpsz ki, mit eszel. |
|
Nagy ivásokról mereng
Nagy ivásokról mereng a máj, |
nagy cigarettázásokról a tüdő, |
ha már nem leszek, semmi se fáj, |
addig meg van éppen annyi idő, |
amennyi van, máj is és tüdő is, |
nem méricskélem, mi nem dekára van, |
magamat pazarlom, szegény Krőzus, |
a végén úgyis egyszerre odaadom magam. |
|
Kislány mondja a csillagnak
Kislány mondja a csillagnak: |
küldd le nékem a szombatot! |
Vígan várjuk a hét végét, |
vajon honnan jönnek a napok, |
így tűnődünk, hol készülnek, |
s mily terv szerint s mily anyagból, |
s belefér-e, hiszen addig is nőhet |
egy centit, s nem lesz-e szűk valahol? |
Dünnyögök én is: nekem bő lesz, |
hiszen addig összemehetek egy centit, |
lötyög rajtam az eljövendő világ, |
bár a régi nekem is szűk volt eddig! |
De azért várjuk reménykedve, |
jól tudva, hogy nem is tehetnénk mást, |
a kislány a holnapot, mindig a holnapot, |
én meg most már mindig az elmúlást. |
|
Szitakötő-Krisztus tapad a falra
Szitakötő-Krisztus tapad a falra, |
csak én képzelem így – ő napozik; |
megkettőz mindent buzgón az agyam, |
összekeveri a hamisat s az igazit, |
makacsul új dimenziókba nyúl át, |
az egy-idő bugyra is kevés neki, |
a biztos anyag mögé sejt másikat, |
teljes hazáját sóváran keresi; |
kilesek az ősi bölcső peremén, |
mely ringat millió éve már, |
melyben születik, meghal, napozik, |
fű, fa, virág, ember és bogár, |
és világos és tiszta törvények szerint, |
agyunkba préselve: tudjuk a szabályt; |
csak néha dugunk ki periszkópként |
rászögelt Krisztussal egy keresztfát. |
|
Összes időm itt jön szemben
Összes időm itt jön szemben, |
gúzsba kötve, aki voltam, |
aki leszek – csak az szabad, |
mert az csupa képzelgés meg |
ami még nincs, az végtelen, |
mi megszületett, az rab – |
összes időm itt jön szemben |
|
|