Metszet az időből, Szárszó, nyár
Levél New Yorkba
| New Yorkban egy lámpaoszlopnak dőlve, |
| emlékszel-e a pesti Duna-partra? |
| Ifjúságunk szétszórva a szörnyű időbe, |
| álmodó lelkünk kiterítve, kitakarva, |
| fel-felsajog még, mint távoli villámlás, |
| meg-megrándulunk bele, mintha élnénk, |
| úgy fűz össze minket, ezt nem értheti más, |
| mint összeláncolt foglyokat, az emlék. |
| Mi született meg azon a véres őszön, |
| a síró ég alatt a szétlőtt Budapesten? |
| Mit őrzök belőle makacsul, és miért őrzöm, |
| hiszen azóta kicserélődött minden sejtem; |
| az évek vadona leégett, majd újra zöldült, |
| nem maradt egy ismerős utca, ismerős lábnyom, |
| magamban suttogva, mint csendes őrült, |
| a szellem-utcát, a kísértet-múltat nem járom, |
| mert nincs mennyei kikötő, csak ez a földi, |
| a vizeldékben a vécés nénik az angyalok, |
| leélem életem, innen már nem is akarok szökni, |
| mert nincs másik, s mindegy, hogy ragyog vagy nem ragyog. |
| És új és új óra társult a szerelmes órához, |
| amit kapkodva, fulladva töltöttem veled, |
| polcomon a kölnisüveg női vállat utánoz, |
| sokat voltam magányos s végül elfeledtelek, |
| mint az ifjúságot, fulladva s kapkodva, |
| ziháló tüdővel újabb és újabb partot értem, |
| most szájat szörnyűt tát rám a semmi odva, |
| ifjú arcom felvillan, mint elveszett aranyérem. |
| Mert mi születtünk meg azon a véres őszön, |
| egy anyaöl kölykei, nem veszhetünk el jeltelen, |
| tudom, hogy jön, mi mindent legyőz, hogy legyőzzön, |
| de már nem vehet el mást, csak az életem. |
| A felszántott időbe mi lettünk elvetve magnak, |
| hazánk az ifjúság, mely, amíg mi élünk, örök; |
| majd új vetés lesz, új nemzedékek fogannak, |
| összegyűjt bennünket még egyszer s elringat a rög. |
|
Hóember néz be az ablakomon
| Hóember néz be az ablakomon |
| s vigyorogva szól: január, hol a nyár? |
| Visszamosolygok a fűtött szobából, |
| kit érdekel most, hogy hol a nyár? |
| A hó kéklik, fehérlik, eget játszik, |
| mert puhán a görcsös földre szállt az ég, |
| csillag is gyúl: az utcai lámpa |
| mohos szemöldök alatt pislákolva ég, |
| nappal is, mert rángó ideget oldva, |
| egybemosódik a napszak s az évszak, |
| körben föláll, egymás kezét keresve-fogva |
| elindul felénk Kelet, Nyugat, Dél és Észak, |
| s amíg ideérnek, baktatva, lassan, |
| e budai utca Betlehem lesz, s kerek a világ, |
| s mint magzatvízben az embrió-Jézus, |
| születni készül a remény, ködben napvilág. |
| Születni készül ama karácsonyi, ama hajdani, |
| ami leépült elménkben egyszer már megszületett, |
| mert mi csak Heródest jegyeztük meg, |
| s iszonyodva bújna vissza minden megszületett. |
| Így tántorgunk vakon s moccanatlan, |
| elásva az időben, mint a kínai agyagkatonák; |
| ha volt szívünk, mert anyánk még úgy szült, |
| ágyúcsőbe töltötték golyónak a katonák, |
| s ölnénk már ágyú nélkül is, foggal-körömmel, |
| szuronyrohamra űzi a fát az utcán a szél, |
| szív szív ellen, sejt sejt ellen… megbomlott |
| képzeletünk, utolsó vigaszunk is félrebeszél – |
| egymásra támadva, őrjöngve, magából kifordulva, |
| az őrült agyunktól besugárzott, széthulló anyag, |
| fű fűt eszik, baktérium baktériumot zabál, |
| önmagát falja mohón, miből vétettünk, az agyag… |
| Szüless meg, remény, gyúlj ki, csillag végre, |
| míg nem késő, mert bizony az utolsó leszel, |
| azután már a semmi szitálja a semmibe |
| fertőzött porod, Föld, ha már nem leszel! |
| Papírra ejtett fejemet emeld fel szépen, |
| ami még hátra van, hadd töltsem az időt, |
| bátran, tán vígan is, gyermeki hittel |
| bölcsőnek s ne sírgödörnek higgyem az Időt, |
| mely télre tavaszt hoz, s a hóember elolvadt |
| mosolyára nyarat váró mosolyom felel, |
| mert eltűnünk persze, de a továbbguruló |
| égitest felett üdvözült mosolyunk delel. |
|
Januári hó hull
| Januári hó hull, fehér lesz minden, |
| tiszta lapot nyit az új év. |
| Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség, |
| egy pillanatra költő lesz mindenki, |
| a hóra íródik a közös költemény! |
| Áhítattal figyelem, mint jó kolléga, |
| s igazán csak egy kicsit vagyok irigy. |
| A rigó menekülő csillagokat ír, |
| zaklatott ritmusa kihagyó szívverés, |
| a macska talpa sötéten pontozza |
| a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni, |
| lehet borzongani, hogy semmi se változott, |
| s hogy erről sohasem a vers tehet. |
| De bosszúsan eltörli e sorokat az ég, |
| belepi hóval, s rábólint a bennünk |
| lapító, mi is? Talán a remény, |
| vagyis az az összevissza fércelt szövevény, |
| hogy mindenáron élni akarunk, |
| ha lehet, persze büszkén, önérzetesen, |
| ha nem, hát valahogy, s mohón |
| várjuk-olvassuk a biztatást, íme, |
| szánkó siklik gyerek-fenék alatt, |
| muzsika szól: vidám kacagás, |
| röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak, |
| ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás! |
| Meg is állhatunk e derűs képnél, |
| de hull a hó s belepi puhán ezt is, |
| kell a hely, mert még sok az írnivaló, |
| el lehet merengeni ezen is, de már |
| nem bírom tovább, viszket bennem a költő, |
| öltözöm és sétálok egy verssorra valót! |
|
Nézem ezt az árva telefonfülkét
| Nézem ezt az árva telefonfülkét, olyan, |
| mintha meg akart volna szökni, de azután |
| mégis itt maradt, talán elakadt a hóban, |
| a város végén, s mereng a parókás |
| hegyeken, a hátára kéne csapni, hogy |
| hé, cimbora, öreg csont, ne hagyd el |
| magad, de mint annyi biztatás, ez is |
| belesavanyodik a tenyerembe, nem lehet |
| segíteni a rosszkedven, pedig igyekszem |
| s biztatom őt is, hogy lessük a csodát |
| lankadatlan szívvel, mert például |
| lejöhetnek hajnalban az őzek telefonálni, |
| beszólnak a Köztisztasági Hivatalba, |
| hogy nyugi, nemsokára vége lesz a télnek, |
| duzzad az ág a hókesztyűben s egy őrült |
| nyitnikék hangszóró nélkül, engedély |
| nélkül, tele torokból hívogatja a tavaszt! |
|
Napfényben tündöklő
| Napfényben tündöklő városrész, |
| ha én eltűnök, te hová mész? |
| Összefogózva állunk, áll a pillanat, |
| itt, Óbudán ragyognak a falak, |
| mint óriási mosoly óriási arcon, |
| önfeledten kóválygok a régi piarcon,
|
| nem tűnődöm, miért e mosoly, honnan e derű, |
| mint a lélegzés, minden olyan egyszerű, |
| az út ide torkollik s majd továbbvisz, |
| elönti e tavaszi fény-derű-árvíz, |
| lepke-levelek a kopott aszfalt felett, |
| avas télikabáton kokárda-üzenet, |
| nyújtózik az égig a karcsú lobbanás, |
| szívemből a vacogás, a ragyogás, |
| startpisztolyként dördül majd a pillanat: |
| melyikőnk fut el, s melyikőnk marad? |
|
Születésnapi vers Juhász Ferencnek
| Most tavasz van, mikor e verset írom, |
| tisztára mosott Húsvét-utáni ablaküvegég |
| ragyog, kinézhet, kiláthat rajta, aki akar, |
| kilesek persze én is, ezt nem lehet megunni |
| ötven év alatt sem, no de a rügyek! Ámulva, |
| tódulva pattintják ragacsos pilláikat, duzzadt |
| hittel, kölyökkutya-önbizalommal, angyali |
| ártatlansággal rúgják félre, tagadják meg |
| a téli világot, a régi világot, mindent újra- |
| kezdenek, mint a költők, semmit se tudnak, |
| semmit se tanultak, és nincs is tanulság, csak |
| ez az egy, ez a gyönyörű újrakezdés, ez a mohó |
| megújulás, mindent legázoló virághadsereg! |
| Kinyitok hát szívet, ablakot én is, megfürdök |
| e tavaszi halhatatlanságban, újra kamasz leszek, |
| pattanásos arcú ifjú költő, révülten kóválygok |
| Pesten, elveszve a homályos utcákon, kapualjakban, |
| egy könyv a térképem, egy könyv a kalauzom: |
| „A virágok hatalma”, s követem égen-földön, |
| fölajzott lélekkel a halhatatlanságra vágyó királyfit. |
| Most már minden új tavasz mögött az a régi |
| tavasz arca világít, mint a templomablak, |
| s feltámadok beomlott éveimből, az erkélyre |
| ülök, bámulok este zöld csillagot: a reményt, |
| a lámpafényt a hártyavékony levelek között. |
|
Két parafrázis
„Szép sejtjeid hogy üzemelnek?”
| Szép sejtjeid hogy üzemelnek, |
| s mi az, amit bőröd összetart? |
| Ott vagy-e a lüktető homályban, |
| te vagy-e már, vagy csak folyton készülsz, |
| összeszerelnek a forró futószalagon, |
| lábad ujjától a hajhagymákig; |
| lábfejed ívét érzik-e a csontok, |
| hajad zuhatagja belülről látszik-e? |
| A susogó tüdő, a sóhajtó máj, |
| a bordacsont-kalitkában ugráló szív, |
| a tátogva szivattyúzó tömör szelepes vesék, |
| a medúza-gyomor s a lágyan tekeredő, |
| bokorként gubancolódó síkos belek, |
| távvezeték-gerincedben a remegő velő |
| – téged álmodnak-e, téged képzelnek-e, |
| amíg lüktetve és susogva, nyirkosan |
| és forrón minden pillanatban elkészítnek? |
| Bensődben hordod magadat, mint |
| csecsemőt az anyja, mert te vagy, akit |
| megszülnek, fölnevelnek és táplálnak; |
| s ha szeretlek, szeretem ez isteni műhelyt! |
|
„Öt énem egyszerre fuldoklik”
| Öt énem egyszerre fuldoklik; mint |
| elsüllyedt óceánjáró ez a nap – |
| pedig mintha semmi se történt volna, |
| csak az iszonyú ötsípú fuldoklás, |
| az ötszólamú néma detonáció; |
| az egyik hiábavaló ügyeit intézi, |
| pénzt keres, hivatalokba jár; |
| a másik szerelmes szavakat suttog, |
| mint könnyeit a férfi, visszanyeli; |
| a harmadik barátok szemében keresi |
| tükörképét, a foncsor mögé lát; |
| a negyedik beszeszel, kancsal pohárral |
| becsapja a halált, hátha mellé talál; |
| kapaszkodva nevetséges szalmaszálba: |
| az ötödik írja ezt a verset. |
|
|
Mit mondhat az élő
| Mit mondhat az élő a halottnak, |
| és hová suttogjon, az égbe vagy a földbe, |
| az ég üres, a föld megőrli a csontokat, |
| a két semmi közt ülők szomorún tűnődve, |
| a szeptemberi reggel ablakomba könyököl, |
| ezüstöt terít s némi ködöt, majd továbblép, |
| morajlik a város lent, összekeveredik |
| autózúgás, villamoscsengés, kutyaugatás, |
| halk, merengő muzsikává enyhül; egybemosódik |
| az emlék és a várható jövő, összecsendülve |
| muzsikál, majd elenyészik, mert mi vagyunk |
| az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör, |
| fekszik benne az ifjú halott, jár, kel, él, |
| mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset |
| ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat, |
| soha el nem múló nyárban csónakázik, |
| soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat, |
| s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot. |
|
Tóth Árpád szemüvege
| Tóth Árpád szemüvege nézi tovább |
| a világot, megcsillan benne a reggel, |
| az este, a fák vetkőzése-öltözése, |
| vagyis az ősz, a tavasz, belebámul |
| a hold, a nap, beledideregnek |
| a csillagok, bútorok sétálnak el |
| előtte, mennyi izgatott költözködés, |
| madarak fürdenek a fókuszában, |
| a fénytörésben fényképek fintorognak, |
| a falióra szomorúan ingatja fejét, |
| mert hol van a szem, hol van |
| a hunyorgó, mindent néző, minket |
| élővé látó, hol van, hol van? |
|
Mennydörög a Kassák-repülőgép
| Mennydörög a Kassák-repülőgép, |
| örök üzemanyaggal töltve köröz |
| felettünk, átrobog az évszakokon, |
| tavaszi zápor haján, nyár körteillatán, |
| az ősz giccses festményén, téli csipkés |
| jégvirágfüggönyön; átsuhan a kilukadt |
| időn, a percek, az órák, a napok résein; |
| átdübörög esendő vágyainkon, kezdődő, |
| elmúló szerelmeinken, Istent fülelő csöndjeinken, |
| konok gép-ritmusa utánozhatatlan szívverés; |
| a semmi és közöttünk köröző őrjárat, |
| örökké a múltból örökké a jövőbe törtetés, |
| a világnyi mutatványos-bódéban, elszéled |
| a közönség, szép csendben egyenként meghalunk; |
| mennydörög eltűnő életünk felett, |
| leszállni róla, felszállni rá nem lehet. |
|
Meghalt Ladányi
| sirathatod elkószált fiad! |
| Túl messzire ment a versek vagánya, |
| s félő, hogy most már ott is marad. |
| Féllábbal mindig is a tilosban járt, |
| rá is csapták bizony az ajtót, |
| de eddig még mindig visszatalált, |
| egy napot, fröccsöt, verset kiharcolt! |
| Most egy ócska trükkel megfogott a halál, |
| de nem döntötte el örök vitádat, |
| szól verseidben, amit itthagyál: |
| mint két dallam a hegedűn, |
| szavad saját szavadra támad! |
|
Meghalt Galsai Pongrác
| Ennyi az újsághír. Szíven üt. |
| Nem vagy sehol, ki voltál mindenütt. |
| elmázolódik az irkafirka, |
| homályos lesz, mi megmarad, |
| az életünket őrző papírdarab. |
| Stopperral kezedben évek óta |
| lestél a halálos célfotóra, |
| míg ittuk a bort, űztük a nőket, |
| makacsul faggattad a temetőket, |
| hogy lehetetlen, hogy lehetetlen, |
| hogy itt járunk fönt temetetlen, |
| hogy mért nincsenek, hogyha voltak, |
| és kinek kellenek a holtak, |
| ki gyűjti őket, milyen isten, |
| mily túlvilági mészárszéken – |
| Barátaid siratnak s lemaradva |
| néznek az átszakított célszalagra. |
| Most ki győzött? Most ki késett? |
| Szorongva idézzük fel nevetésed. |
|
Szomorú, boldog dal
| nincs halál, nincs halál, |
| fénylőbb lett ez a kincs! |
| honnan szól, honnan száll, |
|
Lehetett volna szép is Szamarkandban
| Lehetett volna szép is Szamarkandban, |
| bólogatva lépegettek a brácsa-fejű csacsik, |
| a piros lámpánál megálltak türelmesen |
| és rokonként üdvözölték Marcit és Lacit. |
|
| Persze engem is, bár én a helybéli kalapban |
| olyan voltam, mint a többi helybéli ittlakó, |
| képzelegtem is, hogy elvegyülhetnék örökre, |
| itt is szobát nyitna nekem a Földgolyó-panzió. |
|
| Ennék dinnyét, aludttejet, bárányhús-piláfot, |
| elheveredve innék rá sötétzöld illatos teát, |
| a szelíd csillagok közt megkeresném egy más |
| Isten tekintetét s visszahunyorognék, ha megtalált. |
|
| Lehetett volna szép is, de mindent elrontott |
| az eszelős honvágy, mintha feküdnék parázs-ágyon, |
| kiborított, pánik kézzel nyúlt agyamhoz, szívemhez, |
| hazazavart! Most itt ülök és Szamarkandba vágyom. |
|
|
Ha búskomor vagy s nem bírod már
| Ha búskomor vagy s nem bírod már: |
| Más adta a tanácsot, vagy én találtam ki, |
| nem is tudom, de mikor ölemben |
| hazavittem a szipogó szőrgombolyagot, |
| a pisiszagú, tejszagú nyivákolót, |
| az ujjamat csecsként szopogatót, |
| a csecsemőként elalvó dundi szuszogót, |
| keserű redőim kisimultak, véreres |
| szememből anyapillantások röpködtek |
| lágyan, hogy feleségem elfordulva kuncogott, |
| s utána hetekig nem aludtam, mert |
| fölsírt éjszaka, s rohantam vele a teraszra |
| pisilni és kakilni, és gügyögtem neki, |
| dörmögő, röhejes kanbába, ugatni |
| tanítottam a szomszédok nagy örömére, |
| csipát töröltem a szeméből, tejecskét |
| melegítettem, házat szögeltem buzgón, |
| nagyokat ütve a körmömre s sziszegve |
| káromkodtam, de már másként, mint eddig, |
| emberivé lazultak a zongorahúr-idegek, |
| fura, rég elfelejtett gyerekkori dalokra |
| hangolta e csöppnyi vakkantgató, |
| hogy már-már vidáman dudorásztam, |
| feleségem a kutyakönyvet bújta |
| s fütyülni tanult, elválasztva tőlem |
| okosan, hogy rendes, normális eb legyen, |
| s nevet adtunk végül: Frici, Fricus, |
| Fricike, hadd válassza ki, ami tetszik |
| neki, s elpirultam örömömben, amikor |
| megdicsérte az állatorvos, hogy bár |
| vitathatatlanul keverék, de nagyon |
| értelmesnek látszik! Mint a gazdája, |
| hencegtem nyíltan. Hát így vagyunk, |
| egymással örömöt keverve, s nincs tovább, |
| ha ellep a bú: szeress egy kiskutyát! |
|
Álmában fut a kutyám
| a nyúl, mint egy látomás. |
|
| s hallottuk a föld szívét, |
|
| helyreállt gyorsan a rend, |
|
|
Játszom a kutyámmal
| A kutyám behozza a kertből |
| a labdát, hogy játsszam vele, |
| fölcsillanó szívvel eldobom, |
| megosztozunk az örömön: fele-fele. |
|
| Nekem már zsibbad a karom, |
| de egyikőnk sem meri abbahagyni, |
|
| Mind a ketten egyformán félünk |
| a játék nélküli ürességtől, |
| az üres délelőttől, az üres délutántól, |
| a semmibe nyíló üres égtől. |
|
| Játszunk hát konokul, eszelősen, |
| s mikor már-már összeesnénk, |
| irgalmasan kilukad a labda. |
|
| Pislogva, de győztesen nézünk |
| egymás ismerős, boldog szemébe, |
| mosolyt cserélünk, lelket cserélünk, |
| biztos ösztönnel tudjuk, hogy megérte. |
|
| Két lihegés közt eszembe jut még: |
| nekem ki dob labdát, ki játszik velem? |
| Árva felnőtt, milyen isten simogatja |
| a végén meg felhevült fejem? |
|
|
Most fél tíz van és ősz
| a szomszédban iskolacsengő szól, |
| börzsöny foltokban hámlik, |
| szívdobbanás és a perc és a fű |
| megszámoltatik egy szálig. |
|
| vagy bennem múlik az idő, |
| állok az őszi mozgólépcsőn, |
| s velem utaznak, kik voltak, |
| s ha fázósan megborzongok, |
| pulóvert húznak a holtak. |
|
| fele úton, vagy észre se vettem, |
| s már rég túl az egészen? |
| Elringat és elcsábít az ötlet, |
| pedig hideg fejjel játszom, |
| s feltámaszt az állati szeretet: |
|
| hogy hibátlan tiszta önzéssel |
| s mégis kutya-szívében ragyogva |
| megszületik az ismeretlen éden, |
| hogy így sóvárgok: mi mind hol |
| látszunk, kinek a szemében? |
|
| ahol a szeretet süt, mint a Nap, |
| és csillagmosoly éjszaka; |
| ősember-foggal nem rágom, |
| ha nincs is, legalább higgyem |
|
|
Annyiszor játszottam a boldogot
| Annyiszor játszottam a boldogot, |
| most végre boldog lehetnék – |
| nyugtalanul figyelem magamat, |
|
| mi hiányzik és honnan hiányzik, |
| a világból-e vagy belőlem, |
| hogy miért nem csurran a méz, |
| fanyarul megért szőlőszem; |
|
| vagy nincs is, csak a mesében, |
| elkopott idegeket simogató |
| szép hazugság, kábítószer, |
| és mindegy, rossz voltam vagy jó, |
|
| s a boldogot csak játszani lehet, |
| és az élethez ennyi is elég, |
| az üdvözült angyali boldogságot |
| nem ismerik, csak a hülyék. |
|
|
Kalász Márton ötven kévéje
| tán az Isten, vagy tán más, |
| állnak szépen, jöhet a tél, |
|
| Most már ősz van, tudom jól, |
| de nincs messze még a nyár, |
|
| Gyalog jöttél te is, lám, |
| már mások terhét is hordod, |
| szeresd meg hát költő-sorsod! |
|
|
Elrobogott ez a nyár is
|
Nagy Sándor emlékére
| Elrobogott ez a nyár is, zöld vonat, |
| nappalok-éjszakák kocsisora, mozdonya a Nap, |
| árván maradt szemaforként leng utána a Hold, |
| tűnődöm újra kifosztva: volt? Nem volt? |
|
| Ha volt, hová tűnt ez a nyár is, hová a többi? |
| Miért kell mindig elköszönni, mindig megköszönni? |
| S mire jó emlékezni folyton, kezem a kilincsen, |
| eltűnt összes nyaram, ha volt, miért nincsen? |
|
| Hol van a halálos szakadék, kívül-e, belül-e? |
| Ha bennem rejtőzik, akkor miért félek tőle, |
| hiszen az is én vagyok, ki naponta beleszédülök, |
| s rám zuhognak perc-tetemek, nyár-dögök. |
|
| Az elmúlás szívemig ér, kitölti a bőröm, |
| én beletörődnék már, de nem lehet beletörődnöm; |
| beletörődnék, mert nem lehet élni így vacogva, |
| de nem mászhatok be önként az iszonyú torokba. |
|
| Ha kívül van a halálos csapda, azzal semmi dolgom, |
| az elromlott teremtés szebb képét magamban hordom, |
| bolygók hullnak, nyarak vesznek, a Föld semmibe tolat – |
| Isten felé lengetem a kalapomat. |
|
|
Tegnap a Mártírok útján sétáltunk
| Tegnap a Mártírok útján sétáltunk |
| a feleségemmel, a fogorvoshoz mentünk, |
| de volt még fél óránk, egyre messzebb |
| merészkedtünk a rendelőtől, gyerek- |
| lélekkel szöktünk, csúszkáltunk a havas |
| járdán, szemünkkel megkapaszkodtunk |
| a kirakatokban, mint ámuló turisták |
| egy idegen városban, vidám kis fények |
| nyelveltek bennünk, csiklandósak, hogy |
| muszáj volt mosolyogni mindenen, |
| a tűzfalak közt bujkált a téli nap, |
| mint egy éjjeliőr-zseblámpa, elég |
| morcosan, de mi ezen is csak nevettünk, |
| a feleségem egy porcelán étkészletre |
| alkudott a kirakat előtt, rögtön |
| meg is terített tizenkét személyre, |
| én a járókelők közül kiválasztottam |
| a tizenkét vendéget, köztük két kutyát, |
| meg egy derékig bebörtönzött fát, |
| köszönték is nagyon, de mi lábujjhegyen |
| megléptünk, mint ifjú házasok a násznép |
| közül, irulva-pirulva, de kéz a kézben, |
| el is utaztunk ingyenes nászútra a mozi- |
| plakátra, de azután gyorsan hazatértünk, |
| hosszú a Mártírok útja s még a másik |
| oldalán nem is voltunk, átvágtunk |
| hát merészen, persze szabálytalanul, |
| de most ez is mindegy volt, bár én |
| vártam a hátamba fúródó rendőrfüttyöt, |
| a hasfalamat összegyűrő fékcsikorgást, |
| de eltitkoltam gyávaságomat, mint |
| régen ifjú koromban, mikor még büszke |
| voltam, mint egy délceg fácánkakas, ám |
| most megkönnyebbült sóhajjal toporogtam |
| a járdaszigeten, kétoldalt a két irányba |
| csörömpölő folyó. „Maradjunk itt – |
| súgtam. – Sátrat verünk, felejtsük el |
| a fogorvost, felejtsük el a lakásunkat, |
| felejtsük el életünket, úgyis olyan, mint |
| a tavalyi télikabát. Te reggel majd |
| megfejed a kecskéket, én meg vadászni |
| járok!” Elmerengtünk ezen összefogózva, |
| egy boldog percre egyedül a lökdösődő |
| tömegben, majd idegesen óránkra néztünk |
| s zavartan lestük a közeledő villamost. |
|
Az idén is vágtunk
| Halálod, szegény coca, nekünk öröm, |
| készülünk kést fenve, pálinkát nyalintgatva, |
| topogunk a konyhában, hangoskodva megbeszéljük |
| a lefogást: ő a lábát, ő a farkát, ő meg szúr, |
| a pompás haditervre iszunk még egyet csillogó |
| szemmel, mint csata előtt a katonák, árad |
| belőlünk a férfierő, a nők, a gyerekek |
| a szobában kucorognak, félve átölelik egymást; |
| kirobogunk az udvarra, az éjszaka sötét |
| szemhéja alá, botladozva-csúszkálva a havon, |
| félrerúgva a tyúkitató vályút, ezüstöt öntött |
| benne a fagy, bekerítjük a szuszogó ólat, |
| csatárláncba állunk, rohamra készen a lágyan |
| fel-felröfögő álom körül, elöl a gazda, egy |
| pillanatra megtorpan, talán felrémlik |
| előtte a rózsás csülkű kismalac, amelyet |
| becézgetett, vakargatott tavasszal, füvet |
| kaszált neki, tejjel itatta, de elmúlik |
| a pillanat, csetten a retesz, nyikorog élesen |
| az ajtósarok, torokhangú horkantással véget |
| ér az álom, a tátott pofába dróthurok |
| kerül, hátrál kifele eszeveszetten visítva |
| a kétmázsás test, fájó orrát mentené, |
| régi fogás, egyszerű s eddig még mindig bevált |
| herélésnél, karikázásnál, de ez most valami |
| más lehet, érzi, s azért üvölt ilyen éktelenül, |
| hogy megreped az ég, a téli ég, s valahol |
| messze megszületik a nap, előre küldi |
| fényét, egy-egy sugár villan a megfagyott |
| szilvafákon, a dérborostás háztetőn, galambok |
| köröznek felriadva, mintha az üvöltés szökőkút |
| lenne, s azon lebegnének; megvadulva a hangtól, |
| rángó gyomorral kapjuk ki a lábát, mélyen |
| lihegve, felborítjuk, ketten ráfekszünk szinte, |
| birkózunk a hatalmas testtel, a harmadik elöl |
| a kötélre lép, a földhöz szorítva a hörgő |
| fejet, majd aki elöl fekszik, a szúrókésért |
| nyúl, elhajtogatva a sörtét, lefelé a torokba |
| szúr, forgat a késsel, az üvöltés bugyborékolásba |
| fúl, buggyan, sugárban dől a vér a fazékba, |
| majd végre egy utolsó rángással elernyed minden |
| izom, vége, felállunk fújtatva, diadalmasan, |
| rágyújtunk, koccintunk a győzelemre, az idei |
| hurka-kolbászra, az életre, hogy ezt is megértük, |
| mert halálod, szegény coca, nekünk öröm! |
|
Karcolások a levegőre
| Szegények költője és fia voltam, |
| most adóbevalláson koptatom a tollam, |
| káromkodok cifrán, hogyha eltoltam; |
| a régi düh, az az igazi, hol van? |
| Dózsa szenes arca a népművészeti boltban. |
|
| A magyar költő nem albatrosz, |
| a magyar költő házi kacsa. |
| Papírja a kocsmai abrosz, |
| s nem a lelke fáj, csak a hasa. |
| S száll a panasz fölfele, |
|
| Megtűrt költője voltam hazámnak, |
| tűrtem, mit tehettem volna, e hazát. |
| Mivel nekem csak ez az egy van, akkor is, |
| ha rám szól: beszélhetsz, de közben befogod a szád! |
|
| Az öngerjesztés ma sem ért véget, |
| ugyan ki óhajtja a szavunkat, |
| kiszáradt torkú, kelekótya népség? |
| A karaván áll, s a kutya se ugat. |
|
| nem találnak benne semmit, |
| úgy száz év múlva, tűnődnek tán, |
| ugyan mi volt benne eddig? |
| Kik tapsoltok e koponya-kürethez, |
| kár röhögni, a tiétek is üres lesz! |
|
|
Egy őszi hír
| Megjött az őszi orrfújás, |
| zeng, harsog, vöröslik szépen; |
| ez már az ősz, nincs vita. |
|
| dagadt fejem nagy Ó-betű, |
|
| terjesztik Pesten a hírt: |
| hordófeje lett Csukásnak, |
|
| ha ilyen lett, hát ilyen lett, |
|
| Szép mosolyú kedves nőknek |
| nem a szívem s nem a vágyam, |
| csak az orrom lett beteg. |
|
| Trombitáló sorstársaimnak |
| nem haragszom, nem gyanakszom, |
|
| várjon, lesz könyv, van remény, |
|
|
A költő zápfoga
| van hát miben reménykednem, |
|
| nem kell szobor, nem koszorú, |
| sem nekrológ, ál-szomorú, |
|
| nem foglal sok helyet nagyon, |
| vidám szívvel rátok hagyom |
|
| habár egykor kínban fogant, |
|
| elfér majd egy pici zugban, |
| inggomb, pipa, sámfa közt, |
|
| fülön csípik ott az árnyat, |
| leltároznak minden tárgyat, |
|
| S lehet nézni, kézbe fogni: |
| ez itten egy költő-fog, ni! |
|
| a többit is, kellő helyen, |
|
| Egy-egy szép lány elmerengve |
|
| Fürge nyelvről, mohó szájról – |
|
| S már nem is fáj úgy a nemlét, |
|
| maradt elég, mivel rágok, |
| s várj még, nyájas olvasó! |
|
|
Könyörgés a hetedik csigolyámhoz
| Túl sok volt a teher? Túl nehéz az ég? |
| Hetedik csigolyám beleroppanék. |
| Hümmögve vizsgálnak okos orvosok, |
| dohányfoltos ujjuk hátamon kopog, |
| elnyújtózom gyáván a röntgen alatt, |
| áthatolnak rajtam a kék sugarak. |
| Mit láthatnak ott bent, a bőröm mögött, |
| medúza-tüdőben rózsaszín ködöt, |
| szívet, vesét, májat, borda ketrecét? |
| Isten szeme helyett belém lát a gép – |
| Fekszem, s mint a gyerek, töprengek ezen, |
| szívverésem gyorsul, s remeg a kezem, |
| hányódom, mint hajótörött tengerész, |
| ég s föld közt, pedig csak egy perc az egész, |
| s kész is a vásári pillanat-fotó, |
| feketén a belső homály látható, |
| ablak felé tartva kirajzolódik |
| a gerinc nagy íve, csont-íj rugózik, |
| kinek a kezében, suttogom hülyén, |
| úgy képzelgek, mintha nem én lennék én, |
| kettéhasad lelkem, így védekezik, |
| csigolyát számolunk, itt a hetedik, |
| itt a huncut… ám a tréfa nem sül el, |
| zavart krákogásra zavart csönd felel, |
| elbújik az orvos latin szók mögé, |
| hűvös modorú lesz, mint egy krupié,
|
| ezt-azt felír, passzol a gyógytornászhoz, |
| hozzáteszi végül: te meg imádkozz! |
| Így könyörgök tehát, eddig soha nem |
| senki, semmi előtt hajolt gerincem: |
| köszönöm, hogy ötven évig egyenes |
| lehettem, független, szép függőleges |
| felkiáltójel a megdőlt világban, |
| ég felé mutatva helyem megálltam; |
| tarts ki még és tarts meg, míg én kitartok, |
| mutassunk fölemelt emberi arcot, |
| járjuk végig bátran, mely vár, az utat, |
| ne dobj le, unt batyut, még ha megszakad |
| belé csigolyám is, mert már úgy hiszem, |
| nem csak a saját, más terhét is viszem! |
|
Villanyfény süt be az ablakon
| Villanyfény süt be az ablakon, |
| és én nézem alvó arcodat, oly |
| magányos és olyan kiszolgáltatott, |
| hogy szinte félek: lélegzel-e, itt |
| vagy-e még, vagyunk-e még e kiürült |
| éjszakában, megakadó szívvel fülelek, |
| ily iszonyú súlytalan még sose volt, ami |
| kívülrekedt, ilyen lesz majd a halál, |
| a nélkülünk-semmi, a mi-hiányunk-üres, |
| egyberajzolódó arcunk emléke, mert már |
| az is egymás felé tuszkol, egymáshoz |
| igazít, a végső egyszerűség, nagyobb |
| kerítő, mint a vágy, mint a zúgó vér, |
| görcsösebben s elszántabban tapadunk |
| egymáshoz, jobban a kielégíthetetlen |
| kamaszoknál, mert mi már tudjuk |
| az egészet, fogásról fogásra, összekeveredett |
| kézzel, szájjal, hassal, egybecsurgatott |
| édes nyállal, verítékben ázva s lankadatlan |
| újrakezdve, mintha egymást akarnánk |
| teherbe ejteni s megszülni, utolsó pár |
| a kihalt éjszakában, utolsó forró bozót, |
| utolsó lüktető cédrus a jégkorszak előtt, |
| csak üres testünket hagyva a halálnak. |
|
Ablakok hunyorognak a homályba
| Ablakok hunyorognak a homályba, |
| e szelíd csillagok biztatnak, hogy |
| hazatérjek, a hó dereng, mint a |
| rejtett világítás, szinte zümmög a fény, |
| a felüljáró sötét üstökösként kanyarog |
| Óbuda felett, szikraként röpködnek |
| az autók a magasban, elnyeli őket |
| a téli ég, az ég is lejjebb ereszkedett, |
| fázósan összehúzódik a világ, noszogat, |
| hogy hazatérjek; római kövek, odvas |
| szájgödörből kiálló falmaradványok |
| kísértenek komoran: ha belecsorbul is |
| a fogunk, de mindent elrágunk! hallik |
| az ősi fogcsikorgatás, elkeveredik, |
| a villamos sikolt helyettünk a sínen, |
| a busz hörög utolsót a megállóban, |
| vörös ütőérként lüktet a neon a falon, |
| majd agyvérzést kapva kihuny, utolsót int, |
| hogy hazatérjek; bajuszos kocsmaajtó hív, |
| villanykörte vet kétoldalt árnyékból |
| bajuszt, egyél-igyál, dalolj vígan, |
| a rád csukódó éjszakában erre az egérút, |
| mielőtt hazatérnél, csettints a cigánynak, |
| peregjen a cimbalom, büfögjön a nagybőgő, |
| kékfrankos alvad a pohárban, s a barátok, |
| a vidám cimborák harcsaszájjal tátognak, |
| észre se vették, hogy nem voltál ott, megléptél |
| bensődben az erősödő sürgetéssel a sötétben. |
| Virágbolt vizionál, mutat darabka nyarat, |
| szegfű, rózsa meztelenkedik az üveg mögött, |
| most már nincs messze, kilazít az együgyű |
| csoda nehéz álmomból, mert ugye, |
| álom volt az egész, néha boldog, néha |
| lidérces, káprázó szememből tükröződő, |
| rángatózó szívemből kimuzsikáló, homályos |
| sejtjeimben naponta elenyésző, naponta |
| feltámadó, bőrömre női ujjal firkálgató, |
| édes, keserű, édes, keserű, édes, keserű! |
|
Magamról képzelgek
| Él még Anyám, él még Apám, és az ő szívük |
| dobogja nekem mindennél biztosabban s konokabban, |
| hogy él még Magyarország: együgyű hit ez, tudom, |
| a fáradtság alján, kiürült napok alján, eldőlő |
| egek alján halkabbnál is halkabb szívverés, olyan, |
| mint a fűszál zizegése, tücskök menekülő |
| surranása, tócsa tükrének borzongása, mérhetetlen, |
| de a fűszál zizegése lehet a semmibe vágtató |
| tatárhordák után küldött sóhajtás, a tücsök |
| surranása meszesedő lóbordákon cimbalom-zene, |
| a tócsa Isten szeméből idehullajtott könnycsepp – |
| Tatárhordák? Lódögök? Isten könnye? Micsoda |
| atavizmus játszik velem jól fűtött szobámban, |
| ahol legföljebb a radiátor zizeg, a telefon |
| ciripel és az asztali lámpa vet kerek tócsa-fényt, |
| honnan ez az idegeimre csomózott, elfelejtett |
| nyelvű írás, olvashatatlan üzenet, kibogozhatatlan |
| fájdalom, torokig ömlő sírás, hiszen tűrhetően |
| élek, lakom, van mit enni-inni, egészségesek |
| szeretteim, s homlokom már-már a jövő századba ér, |
| vagy legalábbis a jövő századból már idelátni, |
| ha lesz jövő század; ha lesz, belőlünk lesz, |
| ha nem lesz, belőlünk nem lesz, nem törődöm |
| ezzel sokat, megmosolygom s megáldom rózsás popsiját, |
| gurigázzon koponyámmal, fűzzön gyöngysort csigolyámból, |
| még elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz, engem, |
| amíg bőröm összetart, s amíg eszemet szélnek nem |
| eresztem, s oly világosan, mint asztalomon a papír, |
| s oly egyszerűen, ahogy lélegzem, csakis az életem érdekel, |
| magamról képzelgek, magamért rettegek, magamba |
| vagyok szerelmes, s igazán csak az rendít meg, hogy vagyok, |
| s hogy a legnagyobb csoda is én vagyok, külön-külön minden |
| porcikám, miattam verődtek össze a sejtek, tüdőmnek |
| vált ki az oxigén, szememnek gyulladt ki a fény, |
| és értem van minden, hajnalban nekem kel fel a nap, |
| és tőlem búcsúzik este, az ég köldökén engem hív |
| a puha csillag, hogy gyere, tégy magadévá, rám várt |
| a homályos kezdet óta, hogy beteljesüljön, ez volt |
| a cél, ez a nász, ez a folyamatos egyesülés, az időt |
| kirekesztő közösülés, nem kell óra, naptár, végtelen |
| pillanat, lehunyt szemű csók, egymást fölfaló koitusz, |
| nincs más, nem is lehet másként a semmiből a semmibe, |
| mert nekem lesz örökre végem, leválik rólam, elporlik, |
| mint tojáshéj, születésem és halálom, elringat |
| csecsemőt és halottat a szülőföld, az anyaföld. |
|
Ima a bölcsőhely nevéért
| Lábujjhegyen jár a reggel, |
| mert ott mindig korán kelnek. |
|
| Zábrány, Zaránd, Öthalom, |
| Pipirigen kukorékol a kakas! |
|
| Magyarzsombor, Szászlekence, |
| dől a füst, fuldoklik Orlát, |
|
| Keresztényszigeten kelve, |
|
| tésztát dagaszt Alkenyér, |
|
| Farkaslakán farkast fognak, |
| Nagydisznódon miskárolnak, |
|
| Tasnádszántó, Érkörtvélyes, |
|
| Bélbor, Borszék borozgat, |
| Gyergyóbékás békát nevel: |
| megelégszünk mi ennyivel! |
| ki s ki milyen, olyan sorsa! |
| Nagy hangodat meg ne bánd, |
|
| csöbörrel jön Kászonaltiz, |
|
| Újszentannán keresztelnek, |
| jövőnk ága minden gyermek, |
| Ugra, Zágon, Székelyderzs, |
| fejecskéd a fénybe mártom, |
| szózatol Dicsőszentmárton. |
|
| Oklánd, Vargyas, Muzsna, Torja, |
| legyen mindig malac-tarja, |
| Zsiberk, Kőhalom, Metesd, |
| ha ma nincs is, így volt régen. |
|
| Kudzsir, Porcsesd, Resinár, |
|
| Börvély, Kaplony, Szaniszló |
| lesz aratás, ha volt vetés, |
| kell, ha az ember családos, |
| hümmög Szalacs és Csanálos. |
|
| Fejéhez kap Apold, Berve, |
| jól meg vagyunk mi keverve! |
| Itt egy falu, ott egy vár – |
|
| zümmög halkan Szúnyogszék. |
| Kürpőd, Vurpód, Prázsmár, Lisza, |
|
| Torda, Brassó, Szurduk, Nagylak, |
| a Nap lassan haza ballag, |
|
| gyúlj ki, csillag, sötét egen, |
|
|
Jeltelen sírok a nyelvben
| Eltűnődöm mostanában, talán a helyem keresve: |
| merre tűnt, hová lett az ősök elporladt teste? |
|
| Jelöletlen temetőkkel bár a földet beszórták, |
| elszántan vándoroltak ázsiai sztyeppéken a kromoszómák, |
|
| míg elért hozzánk a csak ránk jellemző fehérjelánc, |
| az üzenet, hogy milyen legyen szemünk állása, arcunkon a ránc; |
|
| ezt értem, nagyjából, s el is tudom képzelni a holtak |
| földbe süppedő sorát. De a lelkük hol porlad? |
|
| A lélek, mely a kaszáló időben is összeránt, |
| s maroknyi csoportból futtában is teremt hazát, |
|
| lovon zötyögtetve, batyuba rejtve istent, sámánt, papot, |
| s nem hagy állatként pusztulni szíjra fűzött rabot; |
|
| mely elpusztíthatatlan, mert kard nem fogja s a kivégzőosztag |
| csak a levegőt lövi, ha őt lövi, a földre csak a test roskad; |
|
| mely fontosabb üzenet s erősebb, mint a halandó testé, |
| véres csataterekről száll tovább, rejtik virágok, madarak, esték; |
|
| az édes dallam, mely kihallatszik a világ iszonyú zsivajából, |
| hogy fölsír rá a kanadai erdő s a szibériai internálótábor; |
|
| mely embert csinál belőlünk, a többi emberhez méltót, |
| s nem a félelem, nem a bukás, nem a túlerő – ő mondja ki a végszót; |
|
| mely megálljt kiált elaljasult eszmék, őrült vezérek, röhögő janicsárok |
| hatalmának, hogy ne legyünk kijelölt temető, országnyi lövészárok; |
|
| mely elveszejtő látomásomat csitítja, előre elsírt könnyeim letörli |
| s így biztat: légy bátor, ha el is hullsz, nem lehet mindenkit megölni, |
|
| s ha lehet is, él még tovább, mint halottban a reflex, |
| az elnémult nyelvben, mely neked is jeltelen sírod lesz – |
|
| Felütöm fejem, agyam tisztul a vésztől, szemem messzebbre lát, |
| míg élek: sejtembe írt parancs legyőzni a halált, |
|
| s ha népem a test, vagyok a sejt, mely e parancsot kiáltja, |
| kicsinységem így kap értelmet, ezért jöttem a világra, |
|
| ezért ringatott anyám, ezért tanított apám, s a halottak |
| szétszórtan porladó csont-betűje némán is erre oktat, |
|
| költő így vagyok, ha bármiről írok, mindig csak róluk írok – |
| s szavam mögött fölrémlenek a jász, besenyő, kun tömegsírok. |
|
|
A fiatal almafa
| A fiatal almafa kertem végében, |
| a fiatal almafa reggelente rám mosolyog, |
| kávét szürcsölök a teraszon s fürdök a |
| mosolyában, még előttünk a nyár, még |
| van idő bőven teremni, gömbölyűket |
| álmodni, fényben fürödni, port, füstöt |
| kilehelni, zöld, zöld, zöld időt harapni, |
| ízlelni fűszeres csöndet, rángó izmokat |
| kilazítani, nyugágyon fekve lelket röptetni |
| a bukfencező felhők alatt, az asszonyfenekű |
| felhők alatt édeset sóhajtani, várni, míg |
| fejemben a zúgás eláll, s azután már |
| a kert muzsikál, lágyan elringat a nyár, |
| s érzem, hogy hozzám is van egy szép szava: |
| kertem végében a fiatal almafa. |
|
Este a hold felé
| Este a hold felé száll a füst, |
| az ég felé száll az álom, |
| mindig, mindig az ég felé, |
| alattam mogorván kordul a Föld, |
| mi leszek: könnyű falat, keserű falat? |
| De addig: csillag csöndül, |
| vonat elkattogó szívverése, |
| a Vénusz derengő köldöke, |
| a köldök alá lövellő Tejút, |
| majd a cimbalomverő-tücskök, |
| s a lélek fölhangolódó húrjai. |
|
Hárman élünk itt
| Hárman élünk itt egymást feloldó boldogságban: |
| én, feleségem és a kiskutyánk. |
| Működik ám közöttünk az örömtávíró, röpköd |
| a kertnyi űrben az üzenet, |
| a brummogás, a nevetés, a cérnahangú vakkantás, |
| a gyere ide, az adj pacsit, a szeretsz még – |
| majd elfáradva, elcsöndesülve, ki-ki a vackára húzódva, |
| némán sugárzunk, mint napsütött kavics. |
|
Tóról vízszag
| boldog zsivajt hoz a szél, |
|
| mi hír, mi hír, jaj, mi hír, |
| lám csak, öt napot se bír, |
|
|
Vonat kattog
| Vonat kattog, csikorogva indul: |
| Majd iramodva felgyorsul: |
| La-ti-no-vits, La-ti-no-vits… |
| És már messziről muzsikál, |
| Jó-zsefa-tilla, Jó-zsefa-tilla… |
|
| nem porlasztja el az idő: |
| vonathangból áll a sírkő, |
|
|
Ebben a versben
| Ebben a versben, ebben a csendben |
| Ő tudja már, örömöm mit ér, |
| vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér, |
| az örömnek együgyű templomot csinál, |
| ablaka a fény, kupolája a nyár, |
| otrombán mozgok: sejtek halmaza, |
| pedig hív a hang: jer haza! |
| Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál! |
| Ő mosolyogva hellyel kínál. |
|
A tó reggel
| A tó reggel nádasszempilláit |
| fölnyitja s ragyog, ragyog, ragyog. |
| Szótlanul nézem, szinte a testemmel, |
| s érzem, hogy vagyok, vagyok, vagyok. |
| Két káprázat, mely megszüli a jelent, |
| s egymást csókolva öröklétet ígér, |
| majd átcsap rajtunk a következő perc, |
| medrébe mindegyikünk visszatér. |
|
Ma házat csináltam a kutyámnak
| Ma házat csináltam a kutyámnak, |
| pozdorjalapból az oldalát, tetejét |
| ócska gumimatracból, de azért nagyon |
| szép lett, szellős, nyári kutyaház, |
| s ahogy illik, üveg bort bontottam, |
| s szóltam imigyen, borostyán szemébe nézve: |
| „Ez a te házad, bár csak kutya vagy, |
| neked is jár egy hely a világon, |
| ahol otthon érezheted magad, nem vagy |
| farkas, vad és szabad, de erről te |
| nem tehetsz, ezt már őseid elintézték |
| a nevedben, abban élj méltón, ami |
| maradt, s próbáld kicsikarni a boldogságot!” |
|
Július, július, nőnemű hónap
| Július, július, nőnemű hónap, |
| Szoknyádat bontják, testedhez felajzott |
| kábultan úszunk az áhított, |
| de régi verseny ez, mint a nádas közt |
|
Majd eljön a karácsony is
| Majd eljön a karácsony is, a percek |
| elperegnek, az órák eloldalognak, a napok, |
| a hetek, a hónapok elhamvadnak: a zöld |
| levélből piros parázs lesz, őszi máglya, |
| majd a tél halotti leple beborítja, |
| és eljön a karácsony, a naptár lapja |
| közé zárt időzített öröm, az elmúló évet |
| megáldó, az elszáradt év-anyaméh újszülött |
| reménye, a hó alól csecsemősírás – |
| De most még nyár van, tombol, liheg |
| körülöttem, majd édesen elnyúlik, alig |
| lélegző boldogságban; tombolok, lihegek |
| s elnyúlok én is alig lélegezve, csak |
| a szívem rándul össze, csak a gyomrom |
| remeg, csak az agyam sajog tompán, |
| és koccanó foggal, hangtalanul így |
| fohászkodom: Adj, Uram, időt hitelbe, |
| majd megadom az örökkévalóságból! |
|
Elfüstöltem ötven nyarat
| Elfüstöltem ötven nyarat, |
| ötven hósipkával lefödtem, |
| egyre több, ami kívül maradt, |
| egyre több van már mögöttem, |
| röstellem, de sehogy sem akaródzik |
| bennem a lélek megöregedni, |
| vígan viszket és vígan vakaródzik, |
| indulna mindent újrakezdeni – |
| „No, te lélek! – így intem óva – |
| légy bár büszke és szabad, |
| miránk szájat a semmi tátogat, |
| komolyodj hát, tán kicsit vacogjál, |
| mint a köhögős őszi reggelek, |
| lepjen be dér, fonjon be ökörnyál, |
| mert hideg jön, mélyhűtött űri csend, |
| Isten lehelete sem lesz elég, |
| hogy még egyszer újra felmelegítsen, |
| hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb, |
| azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten! |
| Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan, |
| e mindent elrontó savanyú dohogással, |
| röpülj vígan és légy halhatatlan, |
| s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!” |
|
A fű között csillog a harmat
| A fű között csillog a harmat, |
| orra csöpög a kerti csapnak, |
| a hajnal kocsmája ajtót nyit, |
| a rigók nagy dáridót csapnak, |
| a szomjas torkok ideje ez, |
| meg az örömre szomjas lelkeké, |
| fű vagyok, rigó vagyok, harmat vagyok, |
| halhatatlan örömöm, meglellek-é? |
|
Júniusban a rajnán hajókáztam
| Júniusban a Rajnán hajókáztam, |
| ámuló szemmel néztem a szőlősorokkal |
| dauerolt hegykoponyákat, integettem |
| a szemben elúszó uszályoknak, Loreley |
| hosszú haját a szél arcomba fútta – |
| Most a kertben hajózom, lehunyt |
| pillám mögött a Rajna, a szőlőhegyek, |
| a szemben úszó uszályok, Loreley hosszú |
| haja és minden idő és az időnek |
| minden törmeléke, amit megéltem, |
| elvehetetlenül, megmásíthatatlanul, |
| lelkemmel elkeveredve, örökkön-örökké! |
|
Hajnalban megrengett a föld
| Hajnalban megrengett a föld, |
| meglódult a csillár, megcsúszott az ágy, |
| kiskutyánk nyüszített, egymásba |
| gabalyodva, egymásba fogódzva |
| menekültünk ki a házból, mely |
| eddig álmunkat óvta s most |
| ránk omolhat, kint az utcán |
| vacogtunk, s nem a hidegtől, |
| hanem a félelemtől: kirázta |
| szívünkből az otthonosságot, |
| egy iszonyú pillanatra idegenként, |
| ősemberi gyanakvással néztük |
| a házat, a földet, az eget, |
| s kínlódva értettük meg az intést: |
| ne bízd el magad, minden összedőlhet! |
|
Majd egyszer alád fekszem, világ
| Majd egyszer alád fekszem, világ, |
| engedelmesen, de milyen engedelmesen! |
| Hiányom betöltődik, összecsap fölöttem |
| a szín-illat-zaj-hullám, elsimul, |
| volt-nincs, árad tovább a nélkülem-minden, |
| terjed a szemem-nem-látja fény, |
| dübörög a fülem-nem-hallja hang, |
| vacog a szívem-már-nem-érzi-félelem. |
|
Most nem érdekelsz, kifacsart idő
| Most nem érdekelsz, kifacsart idő, |
| fenekemen száradó tojáshéj! |
| Megszültél, de csibéd kibújt belőled, |
| nézd, fején hetyke a taréj! |
| Már úgy gondolom, lehet, csibe-ésszel, |
| hogy addig vagy, amíg én vagyok, |
| hogy lenyellek mohón, űri táplálék, |
| de nyomod máris a fűben ragyog. |
|
Ha a világ ép eszemre tör
| Ha a világ ép eszemre tör, |
| Ha csődöt mond minden oktatás, |
|
Most a halottak is főznek
| Most a halottak is főznek, körülállják |
| a bográcsot, mint régen, gallyat törünk, |
| hagymát vágunk, krumplit pucolunk, |
| vödörben hűl a sör, a bor, a szóda, |
| koccintunk, kortyintunk, Kormos felöltözve, |
| Gáll fürdőgatyában, az öcsém fénylő arccal; |
| szemembe csap a füst, nyelem a könnyeimet, |
| átsüt rajtuk a nap, nincs-kezükkel hadonásznak, |
| nincs-gigával kortyintgatnak, szólnak hozzám: |
| „Csípős legyen! Még most is a nyelvünkön van az íze!” |
|
De szép vagy, repülőgép
| De szép vagy, repülőgép! Suhansz, fickándozol, |
| mint a delfin az ég nagy akváriumában. |
| Magányosan és mégsem egyedül: veled repül |
| a szemem, a szívem, szárnya nő a kertnek, |
| megszabadulunk egy boldog percre a földi |
| nyűgtől, a sárba rántó nehézkedéstől, fölemeled |
| a fejem s unszolsz, hogy nézzek bátran a napba! |
|
A víg pesti barátok
| A víg pesti barátok a Síposban |
| merengve isszák most a sört, |
| csendesen izzadnak a nyár szoknyája |
| alatt, az egyik erre gondol, a másikban |
| már ágaskodna a kedv, de lekókad, |
| mint a cigányok vonója, vigasztalásul |
| verseket motyognak, majd egy kicsit |
| megváltják a világot, majd a zenéről |
| és egyéb művészetről is szó esik, majd |
| elfonnyad ez is a túl forró levegőben, |
| s bánatosan nézik az üres székemet. |
|
Míg épült a ház
| Míg épült a ház, izmosodtam én is, |
| egy-két hét után már versenyt dobáltam |
| a téglát a kőművesekkel, gerendát |
| emeltem, cementeszsákokat cipeltem, |
| jól kiégve az izomláz kohójában, |
| erős férfi lettem az erős férfiak |
| között, nagyevő, nagyivó, két lábon |
| biztosan állva, amiként azt kell is, |
| megszűntek nyavalyáim, nyavalygásaim |
| elsompolyogtak, bőröm derűsen |
| kitöltve jártam már a testemre szabott |
| világban, pontosan tudva a helyemet; |
| ahogy épült a ház, vele épült a lélek. |
|
Verebek csipogják
| Verebek csipogják: Tandori, Tandori! |
| Lustán hallgatom, elvigyorodva, |
| de azért szeretettel e Szent Ferenc-i |
| csiripelést, a segélykérő morzejeleket, |
| megértve, hogy a szeretet egy és |
| oszthatatlan, kicsiségünk és nagyságunk |
| nem mérhető, a különbség elenyésző |
| a végtelen jóság mosolyában, mely |
| kell hogy közegünk legyen, szülője |
| és célja életünknek, talán ekképp |
| félig kész lelkünk is megváltódik – |
| így tűnődtem, majd felálltam és sóhajtva |
| fenékbe rúgtam a vadászó macskát. |
|
Szívem dobog, karórám ketyeg
| Szívem dobog, karórám ketyeg, |
| így mérjük tiktakkolva az időt, |
| szívemet az Isten, órámat én húztam fel, |
| most füleljük, hogy melyik jár le előbb. |
|
| Bátran dobolunk az űri csöndbe, |
| az se baj, ha onnan nem jön vissza szó, |
| hadonászik körülöttünk meggyfa-, almaág, |
| felhúzva a világ: megannyi nagy- és kismutató! |
|
|
És az isten szívét ki húzta fel
| És az Isten szívét ki húzta fel, |
| s mi lesz, ha egyszer az övé is lejár? |
| Hogyan is kezdődött: a Végtelen a Semmivel? |
| És hogyan végződik, hol rejtőzködik az a határ? |
|
| És hol múlik el igazán: kívül-e |
| vagy belül a világ, a bőröm mögött? |
| Mitől estünk teherbe és Kitől estünk teherbe, |
| hogy öröklétre vágyva megszüljük az Idő-dögöt? |
|
|
Kinek számolunk el a végén
| Kinek számolunk el a végén, |
| letéve testünket, mint egy batyut? |
| és szánakozva kihűlt agyunk? |
|
| Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel? |
| A végtelen türelem, mely összerakta, |
| miért volt s miért van, hogy ugyanúgy |
| szétszedi sejtjeinket darabokra? |
|
|
Már van, hogy le se írom a verset
| Már van, hogy le se írom a verset, |
| csak elmormolom magamnak. |
| Mint egy imát, vagy mint egy dalt, |
| ahogy gyerekkoromból maradtak. |
|
| Mikor jó volt felébredni reggel, |
| és jó volt lefeküdni este, |
| kíváncsian várva a holnapot |
| az éj takarója alól kilesve. |
|
|
Szamarkandból egy szamovár
| Szamarkandból egy szamovár, |
| Ohridból egy török szőnyeg |
| köszönt vígan reggelente, |
| s együtt biccentünk az időnek, |
|
| amely, íme, hová is lett, |
| ők maradtak emlékeztetőnek, |
| s ha nem leszek, emlékeznek rám: |
| egy szamovár s egy török szőnyeg. |
|
|
Bárcsak élnél még, kormos pista
| Bárcsak élnél még, Kormos Pista, |
| s ne kéne írni rólad verset! |
| Hallgatnám dörmögő nevetésed, |
| a szívből jövő férfias-rekedtest, |
|
| s ne ezt a süket csöndet, ne ezt |
| a nyálkás ó-szájú semmi-tátogást! |
| Hogy tátogok én is, s mert hiányzol, |
| elcsikorgom e vers-káromkodást. |
|
|
Most már fülön csípem a napokat
| Most már fülön csípem a napokat: |
| gyere csak, hétfő, gyere csak, kedd! |
| Hajnaltól éjfélig hány szívdobbanás, |
| hány lélegzetvétel örvendez veled, |
|
| lánggal égő nyár, olvadó színesüvegég, |
| irgalmasan lelassuló szárnycsapásidő! |
| Bár hallom, de most nem törődöm vele, |
| hogy ácsolódik Északon a havas tető. |
|
|
Alácsúszom a nyári takarónak
| Alácsúszom a nyári takarónak, |
| kívül-belül lemeztelenedve, |
| nem érdekel, mivel ijeszt a holnap, |
| s hogy foghíjas csillagokat tátott rám az este; |
| most így jó, bámulom a lábam, |
| boldog bennszülött e nyár-Brazíliában. |
|
Mint magzatvízben az embrió
| Mint magzatvízben az embrió, |
| fülelek a dajkáló világra, |
| vidám trillákra tanít a rigó, |
| „Legyél rigó!” – azt kiabálja. |
| Lehetnék rigó is, miért ne, |
| elröppenve Isten tenyeréből, |
| mindörökre derűsen kilépve |
| a gúzsbakötő sejt-szövevényből. |
|
Voltál eleven
| mindegy, mit köpsz ki, mit eszel. |
|
Nagy ivásokról mereng
| Nagy ivásokról mereng a máj, |
| nagy cigarettázásokról a tüdő, |
| ha már nem leszek, semmi se fáj, |
| addig meg van éppen annyi idő, |
| amennyi van, máj is és tüdő is, |
| nem méricskélem, mi nem dekára van, |
| magamat pazarlom, szegény Krőzus, |
| a végén úgyis egyszerre odaadom magam. |
|
Kislány mondja a csillagnak
| Kislány mondja a csillagnak: |
| küldd le nékem a szombatot! |
| Vígan várjuk a hét végét, |
| vajon honnan jönnek a napok, |
| így tűnődünk, hol készülnek, |
| s mily terv szerint s mily anyagból, |
| s belefér-e, hiszen addig is nőhet |
| egy centit, s nem lesz-e szűk valahol? |
| Dünnyögök én is: nekem bő lesz, |
| hiszen addig összemehetek egy centit, |
| lötyög rajtam az eljövendő világ, |
| bár a régi nekem is szűk volt eddig! |
| De azért várjuk reménykedve, |
| jól tudva, hogy nem is tehetnénk mást, |
| a kislány a holnapot, mindig a holnapot, |
| én meg most már mindig az elmúlást. |
|
Szitakötő-Krisztus tapad a falra
| Szitakötő-Krisztus tapad a falra, |
| csak én képzelem így – ő napozik; |
| megkettőz mindent buzgón az agyam, |
| összekeveri a hamisat s az igazit, |
| makacsul új dimenziókba nyúl át, |
| az egy-idő bugyra is kevés neki, |
| a biztos anyag mögé sejt másikat, |
| teljes hazáját sóváran keresi; |
| kilesek az ősi bölcső peremén, |
| mely ringat millió éve már, |
| melyben születik, meghal, napozik, |
| fű, fa, virág, ember és bogár, |
| és világos és tiszta törvények szerint, |
| agyunkba préselve: tudjuk a szabályt; |
| csak néha dugunk ki periszkópként |
| rászögelt Krisztussal egy keresztfát. |
|
Összes időm itt jön szemben
| Összes időm itt jön szemben, |
| gúzsba kötve, aki voltam, |
| aki leszek – csak az szabad, |
| mert az csupa képzelgés meg |
| ami még nincs, az végtelen, |
| mi megszületett, az rab – |
| összes időm itt jön szemben |
|
|