1

Homályos volt a folyosó, egyetlen ablak
pislogott az évszakokra, télen hó-szemöldök,
nyáron a piszkos üvegre rajzolt női nemi szerv
derengett be sejtelmesen, ezt, ha már
halványult vagy belepte a por, gondosan
ujjal utána húzta valaki, és hát igen,
ami az illatot illeti, nem ózon, de nem is
jellegtelen, bár sok szagból tevődött össze,
de azért állandó és kialakult hangzás
a világ illatorgonáján, úgy hívják, hogy
hivatalszag, mely árad, dől a falakból,
mint rózsából vagy violából, ha lebontják
az épületet, még évekig lengedez a
helyén, van benne porszag, savanyú
papírszag, málló vakolat szaga, elnyomott
csikkek keserű szaga, műanyag cipőtalpak
hányás-szaga, eltaposott poloskák fűszeres
szaga, bútorok őserdő-lehelete, függönyök
hajszeszillata, kiült nadrágok oroszlán-
szaga, melltartók halastó-illata, a fiókban
tartott törülközők baltacím-illata, ázott
télikabátok lópokróc-szaga, golyóstollak
madárürülék-szaga, indigók tömjénillata,
de kétségtelen, hogy az ammóniák volt
az uralkodó, mivel a női vécé és a férfi vécé
a folyosó közepén helyezkedik el, szemben a
bejárattal, és illatozva köszönti a belépőket.
Lépjünk hát be és ne legyünk finnyásak,
ne nyúlkáljunk zsebkendőért, kölnisüvegért,
ne húzzuk az orrunk, mert lemaradunk a
jó történetekről, a szívdobogtató pillanatokról,
az áhítat lassú szárnycsapásáról: mint a
flamingó!, nyissuk tágra szemünket-lelkünket,
szívjuk tele a tüdőnket, mindent meg kell ízlelni,
mert még így is adós marad nékünk, sajnos, az élet!
 

2

Hősünket nevezzük Ypszilonnak,
férfias név, kiderül rögtön, ha a
rajzra nézünk: Y. Vállas, mint egy
tornász, keskeny csípő, semmi háj,
s ha tovább nézzük a rajzot,
képzelhetjük azt is, hogy két láb
közt a harmadik sem megvetendő
méret, kinyomja a nadrágot,
sóhajtva bámulják a nők,
bár Ypszilont ez inkább zavarja,
mert akármilyen vállas,
lelke mint egy alvó istené,
a rugalmas és izmos testben
szenderegnek az ösztönök.
A kamaszkort éppen kinőtte,
a vad és gyors élvezések után,
mikor lázasan és behunyt szemmel
tette magáévá önmagát,
most tétován áll, tudja, hogy
nő kell hozzá, hisz nem hülye
és nem is homokos, a régi fogás
már nem okoz örömet, az újat
még nem ismeri, vagyis szűz,
ami ugyan korunkban röhejes,
de több van, mint gondolnánk.
Nos, Ypszilon, mint minden reggel,
most is pontosan érkezett,
hóna alá szorította táskáját,
mely úgy lógott, mint egy döglött
lepényhal, blokkolt, az óra
zümmögve ütötte be az időt,
mely abban a pillanatban
kimúlt a cédulákon,
kint zúgott, áradt az igazi,
bent az idő-temető,
de ezt senki se vette észre,
egymást löködve, fecsegve,
álmos szemmel, de vidáman
jöttek a hivatalnokok,
mint egy zümmögő tartályba
a nyakkendős, a szoknyás halak.
A nők blokkolás ürügyén
Ypszilonhoz dörgölőztek,
simogatták, már szinte nyíltan,
hátára fektették mellüket,
a férfiak ferdén vigyorogva
a törleszkedő nőkhöz nyomakodtak
hátulról, de már ezt is
megszokták, hozzátartozott
a reggelhez, úgy vonultak be,
mint egy tarka kínai sárkány,
sok láb fölött a testiség,
csak Ypszilon pirult el dühösen.
Izzadt az édes hőségben, melyet
a sok-sok kis kohó ontott,
s utálkozva nézte a férfiak
ferde vigyorát, a cinkos morzejeleket.
Ekkor megpillantotta az új
kolléganőt, aki a falhoz szorítva
állt riadtan, nagyra nyílt szemében
őz-futás, elrajzolódott szája
delfin-suhanás, orra szép íve
angyalcsúszda, szemöldöke sólyomszárnyél,
tavasz-szőke haja féloldalra
suhant fiúsan a gyöngy homlok
fölött. Ő is észrevette Ypszilont,
mintha ívfény nyúlánk lángja
gyúl ki két pólus között,
egymásba kapaszkodott tekintetük,
édes sajgást ütve szívükre,
ám rögtön tovább is sodorta
őket a menet, külön-külön,
a homályos folyosó két végébe.
 

3

Ypszilon még mindig áramütötten
leült asztalához, alvó mozdulatokkal
szedte ki a fiókból a dossziékat,
őszi ködös szemmel nézett a másik
oldalon ülő kolléganőre, aki
csücsörítve cuppantott jó reggelt
s gyanakodva vizslatta a fiút.
„Valami történt, valami történt!”
zakatolt benne a hervadó szív,
de hangosan csak ennyit mondott:
„Megint magával álmodtam, Ypszilon!”
A harmadik kolléga felröhögött:
„Forró volt a lepedő, Baba?”
Mindennapos reggeli szertartás volt
ez a párbeszéd, a negyedik
kolléga csak legyintett, felállt
s visszaszólt álmosan kifelé menet:
„Ha keresnek, a vécén vagyok!”
A harmadik kolléga utánakiáltott:
„Megint egy költemény?”
S ezzel elkezdődött az új nap.
A hervadó Baba tekintete alatt,
mely állhatatos és meleg volt,
mint a keltetőgép lámpája,
Ypszilon felkavart lélekkel
s ködösödő aggyal töprengett,
hogy mi is történt vele. Mert
hogy valami történt belül, azt
érezte, de még köd ült a benső
tájon, s a ködben elomló, szétfolyó
árnyak imbolyogtak, mint az
ember előtti csöndben, nevüksincs
növények izzadták a klorofillt,
zabálva a napfényt, nevüksincs
kőzetek gyűrődtek föl iszonyatos erővel,
megtarajozva a tengert, vulkán
lövellt a földgolyóból, mint isten
heréjéből a magömlés, majd
kihűlt a láva, eloszlott a köd,
fény zúdult ibolyántúli élességgel,
s feltündökölt az átrendeződött,
a csillagokhoz igazodott világ,
Ypszilon szeme kitisztult s kobalt
fénnyel ráragyogott a hervadó Babára.
Baba sóhajtva megtelt fénnyel,
abban a pillanatban tudta a titkot,
hogy Ypszilon szerelmes, nem az eszével
tudta, hanem a testével, és boldogan
érezte, hogy átnedvesedik a nadrágocskája.
Azt is tudta persze, hogy Ypszilon
nem belé szerelmes, de ezzel nem
törődött, zavartalanul élvezte a
megjelent szerelmet, készséges
és hűséges tagjaként a női nemnek!
S már azon törte a fejét: hogyan
segíthetne a drága, szerelmes fiúnak.
Félretette a tegnap megkezdett
regényt, mert ez a helyzet érdekesebb
minden regénynél, s lázasan kombinált:
„Ki lehet az? Kinti vagy benti?
Á, kinti nő nem lehet, hálistennek,
mivel tegnap még semmi baja nem
volt Ypszilonnak, én csak tudom,
nem rezzenhet szempillája sem…
Vagyis benti! Régi vagy új? Csakis
új lehet, hiszen a régi nők már
sorra meghágták gondolatban,
s ily tülekedésben a szerelemnek
szárnya törik, szép teste darabokra
hull!” Elmélázott ezen, majd
nagyot sóhajtva folytatta az édes
nyomozást. „Már csak azt kell
megtudni, hogy ki az új nő itt!”
Türelmetlenül fészkelődött s leste,
mikor megy ki Ypszilon, hogy
körbetelefonálhassa a hivatalt.
De ez nem volt olyan egyszerű dolog,
mivel a szigorú igazgatónő
árgus szemmel ellenőrzött minden
mászkálást, rend volt, mint egy laktanyában.
Ypszilon is rájött már, hogy mi
történt vele, s most zavarta a
fürkésző tekintet, amely furcsa
módon nem a testét tapogatja,
hanem bent kutat a lelkében,
sorra fogva röntgenujjal, ami
eddig csak az övé volt. Magányra
vágyott, ha csak egy órára is,
és itt csak egyetlen magányos
hely volt, felállt hát s visszaszólt:
„Ha keresnének, a vécén vagyok!”
Baba mohón lecsapott a telefonra,
s felizzott a drót a dohos falakban.
 

4

Mily kevés választja el a két
nemet, ám e kevés át nem léphető,
örökre szétválaszt, s mi örökké makacsul
egyesíteni akarjuk, kettőből egyet,
ha pillanatra is, visszaidézzük a
teremtést sóváran s fáradhatatlanul,
meg-megállítva az iramló időt,
magunkat a másikban újraálmodjuk,
így leszünk igazán férfiak s így leszünk nők.
E különbség megjelöl, s mi
megjelöljük vele életünk díszleteit,
csinálva furán egy férfi- s egy
női világot, mintha lenne ilyen,
nincs ősibb szokásunk, s ekörül
forog minden. Vagy talán mégsem
olyan ostoba e szokás: állandóan
figyelmeztet, ha már lankadna a kedv!
Így gerjeszt áramot a lusta idegben,
borzongó bőrünkön a vágy kisül,
mindent feledve keressük egymást
gondon, betegségen, öregségen át,
gyermekként ámulva s játszva
a másik testével, sose tudunk
betelni vele, hogy nem olyan, mint
a miénk, fürkésszük, megsimogatjuk,
ha másként nem, a ruhán keresztül,
a szemünkkel, mert nem lehet megunni!
Itt, e magányos helyen egy vékony
gipszfal választja el a két nemet,
egymásnak háttal mindkét oldalon
három-három fülke, kényelmes
régi ülőkékkel. A női oldal
tiszta, mondhatnánk azt is: üdén
asszonyos, mint tavasszal a fűzbokor.
A férfi oldal viszont a költészet
csarnoka, mint óriás könyvlapok:
a falak, az ajtók teleírva
verssel, némelyik egyenest a kőbe
vésve, vagyis a malterba, gőgös
üzenet az utókornak, de azért
a jelenkor is nagy élvezettel
olvassa őket, ahogy minden igazi
költő szeretné a szíve mélyén.
Hosszú évek munkája ragyog
a falon, mivel évek óta nem
festették a helyiséget, így könnyen
diadalmaskodhat a szellem
a hétköznapi tunyaság fölött!
Elszórva, szeszélyes alakban
virítanak a kétsorosak, ahogy
az ihlet diktálta, de ülve is
jól olvashatóan, s mind egy kéz műve.
Mindet nem soroljuk fel, hiszen
környezetükből kiszakítva sokat
vesztenek a hamvukból, csak egy-
párat írunk ide mutatóba:
Se keze, se lába,
mégis mirregve-morrogva jön a világra!
Jól belaktam túróval
s most nem bírok a fúróval!
Van nekem egy pompás tervem:
felfalom a nemi szervem.
Isten ujja, isten ujja!
Hát a köröm hun van rúla?
A mindzsónak foga van,
az én faszom odavan!
Három deci
majomgeci.
Hű vejem Benő
hüvelyembe nő.
Fiatal koromban kicsapongóban
megnéztem, hogy milyen a picsa Kongóban?
Itt ülök a hideg kövön,
s felfázik a retikülöm.
Idő múlik,
gumi nyúlik.
Bizony, az idő múlik, bár itt mintha
lassabban, egy-egy boldog pillanatra
meg is áll, ahogy a negyedik kolléga
érzi néha, az ihlet óráin, mivel
ő a versek költője, s aki bölcsen
itt szokta tölteni a napot. Nem
unatkozik, egyáltalán nem! Mikor
nem a verseken töpreng, kuncogva
hallgatózni szokott, hogy vajon ki
ül a szomszéd fülkében vagy a
háta mögött? Ma már teljes
biztonsággal meg tudja állapítani
a neszekből, a sietésből vagy
a lassúságból, a boldog vagy
fájdalmas nyögésekből. Kitárul
előtte az emberi lélek, s ő fülel,
ahogy az igazi költőhöz illik.
Most éppen megszületett egy
költemény, azt írja, nyelvét kidugva,
az ajtóra, a kilincset körberajzolva:
 
Majd abbahagyta a firkálást,
Ypszilon lépett be a szomszéd
fülkébe s nadrágostól roskadt
az ülőkére. „Ennek lelki bánata van!”
– állapította meg kuncogva.
„Mindjárt sóhajtozni s gyónni fog!”
Ypszilon sóhajtott is, gyónt is,
ám a szavak befelé hulltak,
irgalmas muzsikával zsongítva a lelket.
„Szép szerelmem, hol keresselek?
Neved se tudom, de ez nem zavar,
tudom a legfontosabbat immár,
ami nélkül ember nem élhet e földön,
hogy szeretlek s nem vagyok egyedül többé!
Megteltem veled, s nem üres már
a világ, tele van velem s biztatva
suttog: szeress, szeress! Átölel,
mint úszót a tenger, körülfog,
mint lomb a fát, felragyog,
mint fényben a föld, ez a szerelem!”
Köhintés és krákogás riasztotta fel,
majd dörmögést hallott a szomszédból,
mint hegedűszóhoz brácsabrummogást:
„Ej, ej, öcsém, nem kell a
nőkkel annyit tökörészni,
jól meg kell őket csöcsörészni!
Majd bátran lejjebb haladva,
bele kell markolni a valagba!
Tenyérbe kell fogni a két cipót
és megostromolni a bugyogót.
Lehet a guminál, lehet lent, de végre,
el kell jutni az elejére.
Ott aztán finoman, ujjat lazítva,
keressünk utat a bozótba.
Ne siessünk, megvár az ösvény,
kutatgassunk lassan körözvén.
Jutalmul vár ránk szépen duzzadó,
puha tapintású harmatos bimbó.
Az ég küldi nekünk ajándékul azt,
lágyan simogatva hozzunk rá tavaszt.
Majd fusson át a nyárba, az őszbe
ujjunk a bimbóval fürgén kergetőzve,
s az édes ősz meghozza gyümölcsét,
övé az öröm, s miénk a dicsőség!
Most már szabad az út, elvezet
magától, s jöhet az élvezet,
a tél elől bújjunk a barlangba,
de ne kuncorogjunk gyáván gubbasztva,
mutassuk meg, mily kemény az utazó,
hadd érezze, hogy ez még csak kóstoló!”
De ezt Ypszilon nem hallotta meg,
hiába hangzott el az oktatás,
mint annyiszor e fuldokló sártekén,
de hát ilyen az élet, minden zöldfülű
elölről kezd mindent, s talán így van jól,
hagyjuk, égő orcával hadd rohanjon el.
 

5

Baba sem pihent ezalatt, sorban
felhívta suttogva a nőket,
izzott a sok-sok pici fülkagyló,
mint búza között a pipacs.
„Jött hozzátok új nő?” „Ide?
Így is túl sokan vagyunk! Bár
csak egy férfi jönne! Miért
kérdezed? Jaj, Ypszilon! Biztos?
Ha én egyszer… Már mondtam? Szia!”
Így ment ez végig, a refrén
mindig ugyanaz, hogy mit is
csinálnának Ypszilonnal, ha egyszer
a lábuk közé kaphatnák a drágát!
Máskor szívesen hallgatta a forró
variációkat, a tüzes részleteket,
a macskaként puhán kerülgető vagy
vad kancaként legázoló ötleteket.
De most űzte a kíváncsiság,
hogy ki lehet a kiválasztott.
Zümmögött, zsongott a hivatal,
mint tengerpartra kivetett kagylóhéj,
vagy mint egy transzformátor-állomás,
vagy mint elalvó madárház.
Ha kagylóhéj: Vénuszról susog.
Ha trafó: vérkörünk dobol.
Ha madárház: szállj, szállj, szerelem!
Mert a szerelem az utolsó zsákmány,
amit isten kertjéből kiloptunk,
s szállt utódról utódra sötét
évezredeken át, nem kellett hozzá
kőtábla, nem kellett paragrafus,
elég volt egy pillantás, egy piruló arc,
s lobog bennünk, amíg emberek vagyunk;
viszont elpusztítani sem lehet,
nem fogja kard, nem töri meg
börtön, sőt még a halál sem
győzheti le, tudunk erről elég
példát: még a síron túl is él!
Nincs nála nagyobb hatalom, pedig
nincs nála törékenyebb! Egyszer
csak egy sóhaj, máskor birodalmat
ront, vérrel locsolt virág.
S mennyi-mennyi alakban virul:
van epekedő szerelem, van esengő,
van derengő, mely még tárgytalan,
van beteljesült, egymásba zengő,
van incselkedő, van eltitkolt,
van reménytelen, van kesergő,
van boldogtalan, sajgó szerelem,
van kisfiús, még tejszagú,
van kamasz, szűziesen vad,
van öreg szívben sarkifény-messzi,
van perzselő, mintha dzsungel ég.
S mondanunk se kell, hogy mindenütt
megjelenik, ahol ember él, például
e hivatalban is, végigfutva a forró
drótokon s még forróbb idegeken.
Baba megtalálta az új kolléganőt,
a főkönyvelőnél dolgozik, s megtudta
a nevét is, úgy hívják, hogy  !
„De szép név!” – sóhajtott merengve,
s mint aki lát medrébe térni
patakot, tudta, hogy egymáshoz valók!
Majd gondterhelten töprengett,
rosszat sejtett: „Az a vén kandúr!
Még megfogja a gyönge madarat!”
De most elűzte a felhőket,
tettre készen tárcsázott, felhívta
az új kolléganőt, szíve súgta az
ősi tervet: össze kell boronálni
a két gyámoltalant, mert most még
olyanok, mint két vak macskakölyök!
Nem is kellett gondolkozni a
szövegen, ez minden nőnek készen
áll a fejében, csiszolgatva
több nemzedéken át, és mesteri fokon.
„Drágám, még nem ismersz, de
biztosan jóban leszünk, én vagyok
a Baba, a folyosó túlsó végén
van a szobánk, két vén majom
ül itt, és velem szemben Ypszilon!
Nem, ő nem tud róla, hogy hívlak!
Reggel láttad! Figyelj, csillagom,
én ilyesmiben sosem tévedek,
egészen biztos, hogy tetszel neki!
Puszi, puszi, majd találkozunk!”
Baba úgy érezte, hogy ez a nap
sem telt hiába, és az élet
gyönyörű, s minden perc csoda.
Győztes mosollyal egy cédulát
tett Ypszilon asztalára, névtelenül:
„Az új kolléganő neve:  !”
 

6

Az igazgatónő már nem volt
fiatal, az érett kornak túlsó
partján járt, mikor már a test
meglazul s fortélyokra szorul,
de amit elvesztett: ingyen volt,
cserébe nyer viszont az okos nő,
újra megalkotva a szépségét,
külön-külön csiszolgatva a
fegyvereket, a mosolyt, az igéző
tekintetet, a büszke fejtartást,
a csípő cselló-ringását,
a súlyosan zuhanó combokat,
összehangolva győztes csatát ígér,
s mert változni lehet akár naponta,
hajszín, kölni, ékszer, melltartó,
alig van nála izgalmasabb!
Egész délelőtt nyugtalan volt,
a bőre megfeszülve, mint a dob,
apró villámok futottak föl s le
a sarkától a fejéig, nem értette,
hogy mi lehet vele, honnan
s mitől ez a feszültség, próbálta
végiggondolni, de ez a nap is
olyan volt, mint a többi: unalmas.
Mikor eljutott hozzá is a hír,
a falban zsongó izgatott csevely,
hiszen ily kis hivatalban nem
lehet titok, egy csapásra magához
tért, a feszültség leengedett, már
hideg fejjel tudott gondolkodni,
s rájött, hogy rögvest cselekedni kell!
Mert neki is tetszett Ypszilon,
s mert okos volt, tudta, hogy
most végleg elveszítheti, mielőtt
még az övé lett volna. „Csatára
fel!” – hangzott belül a parancs,
el is mosolyodott picit gúnyosan,
mert szívesen ironizált önmagán.
„Most mutasd meg, öreglány, hogy
mit tudsz!” – szólt a belső hang,
s fejében már alakult a haditerv,
a test, a mesterien idomított test
egy pillanat alatt készen állt,
parázslón bizseregve a ruha alatt.
Kiszólt a titkárnőnek hideg
hangon, hogy küldje be Ypszilont,
s egy óra hosszat ne zavarja senki se!
A titkárnő nyusziszemmel rebegett,
nyelte a könnyeit, mert mindent tudott.
Ypszilon a cédulát, amelyen
szerelme neve volt, a szíve fölé
dugta és sápadtan bement.
Ügyetlenül, sután csukta be
a párnázott ajtót, amely, mint egy
függőleges paplan, hátára dőlt,
semmit se látott zavarában,
majd észrevette az üveg konyakot,
s ettől még jobban zavarba jött.
„Itt vagyok” – nyögte és állt bután.
„Ülj ide!” – a hang hideg
volt és parancsoló, s a szép ujj
a bársonykanapéra mutatott.
Ypszilon leroskadt, kezét
gyerekesen a térde közé fogta.
Az igazgatónő lágyan mosolyogva
figyelte a gyönyörű fiút,
máris a hajába túrt volna
remegő ujjakkal, de várt,
nem szabad elsietni az ostromot,
hogy rés nyíljon a görcsös védekezésen,
hagyni kell időt, előbb jöjjön
a rés, kecsesen pohárba konyakot
töltött s így szólt komolyan:
„Azért hívattam, Ypszilon, mert
csupa jót hallottam munkájáról,
és meg akarom dicsérni magát!”
Ezzel leült mellé, de nem túl közel,
s két ujja közé fogta az egyik
poharat. „Erre igyunk, hogy ne
legyen olyan átkozottul hivatalos!”
Könnyeddé vált a hang, s egy
felbúgó nevetés kísérte, mint
mély akkord az orgonán.
Ypszilon felhajtotta a konyakot,
s a jó italtól tűz terjedt benne,
s tűz áradt, illatos tűz a mellette
ülő, elnagyolt, de feszes testből is,
s érezte, hogy gerince, mint napra tett
hőmérő, kánikulát jelez, forró
nyarat, fölperzselt legelőt, tikkadt
torokkal felhajtotta az újratöltött pohárt.
Mintegy véletlenül karjához súlyos
mell súrlódott, s akkor látta, hogy
meztelenül sötétlik a könnyű blúz alatt.
Agyára vér futott, zakatolt, dobolt,
bódulva hallgatta az őserdei
tamtamot, a fülledt ritmust,
mely elsodorta alvó önmagából.
A nő értő szemmel figyelte
a változást, szétáradt benne
a győzelem, édesen csiklandozva
mindenét, lábujjától a rózsás fülekig,
mélyre eresztett hangon duruzsolt,
s keze lágyan elindult a nadrág
felé, a térden kaparászott egy kicsit,
majd az izmos combon megpihent.
„Tudom, mit gondol rólam, de nem
baj, nagyon nehéz ám egy magányos
nőnek, állandóan figyelik, hogy milyen
a haja, milyen szoknyát hord és vett-e
fel melltartót…” Kis kuncogás.
„Nekem nem kell hordani, nézze csak meg!”
És kecsesen megfeszítve gerincét
előrenyújtotta az óriás melleket,
hogy majdnem szétrepedt a blúz,
homálylott a nagy májbarna udvar,
s a gomb keményen kidudorodott.
Szétnyílt ajakkal nézte a fiú
kicserepesedett száját és biztos
ütemben forrón megcsókolta azt.
Mikor végre visszakapta a csókot,
vagyis megrándult szája alatt
a másik száj, kezével bátran
följebb haladt s boldogan
tapintotta, hogy megért a gyümölcs.
Kiszabadította, hogy hadd törjön
az ég felé a büszke cédrus, hiszen
lehet is ámuldozni pompás sudarán!
Mert hogy pompás, azt gyakorlott
kezével azonnal megérezte, lecsúszva
lágyan, megmérte körbetapintva.
A száj sem pihent ezalatt, nyelvét
erősen átdöfte a férfi foga közt,
feltolva szájpadlásra a másik
nyelvet, némán birkóztak, mint
két síkos testű gladiátor, végül
a fulladás határán már, elengedte
a drága zsákmányt s lágyan
visszavonult, megsimogatva fogat
és szájat elernyedt nyelvével.
S nem hagyva időt felocsúdni,
a fiú ölébe hajolt, dús haja
selyemsátorként szétterült, nyelve
hegyével finoman vibrálva köszönt.
Majd a bemutatkozás után körbe-
indult lassan a nyelv a büszke cédruson.
 

7

A homályos folyosó másik végén
meg-megrebbenő mosollyal ült  ,
nem volt könnyű napja, eltúlzott
udvariassággal próbált szeretetet
kicsiholni az új környezetből,
hogy a kolléganők nézzék el neki,
amiért ilyen fiatal és szép, mert
tudta jól, hogy nagy hátrány ez itt,
legalább részvétüket keltse fel,
ügyetlenkedett s mosolygott rendületlenül,
mint idegen országban szép fogoly.
Csak néha-néha mert gondolni
a reggeli villámfényű találkozásra,
bár vágyott rá, hogy lássa Ypszilont,
és tudta is, hogy szeretni fogja őt,
de most nagyon zavarta ez az egész,
nem örült, hogy róla búg a telefon,
látta az irigység sárga szemét
felvillanni s tudta jól még
kislánykorából, hogy milyen könnyen
lobban lángra egy fiúért a gyűlölet.
Így vergődött két új érzés között,
dobálta a félelem s a szerelem,
s megijedt, hogy lelke mindjárt
széthasad, de nem mert sírni sem.
Bár úgy döntött, hogy csak az egyik
gond éhes száját eteti, vagyis
az a fontosabb, hogy beilleszkedik
az új helyre, mert amúgy nem
lenne rossz itt, de hiába fogadta
meg: a szerelem átjárta s elfoglalta
minden sejtjét s már belülről
sugárzott, teste, szíve, lénye részeként!
Mert nem mi választjuk meg
az időt, vacak papír csak a naptár,
nem tűr az élet semmilyen
okoskodást, semmilyen sorompót.
Így egyensúlyozott, gyarló légtornász,
s félt, hogy lezuhan, kezdett fáradni,
bár hibátlanul játszotta szerepét,
hogy ő a buzgó s szerény új munkaerő.
Főnöke elégedetten figyelte nagy
szemöldöke alól, mely olyan volt,
mint két lehajló fűcsomó, eltakarta
a tigris-éhséggel villogó szemet.
Körbejárta többször is, föléhajolt
atyaian s vödörnyi orrlikkal
szimatolta a zsenge test illatát.
Vadász cserkészett itt vadra,
s nem volt kétséges, hogy tőrbe ejti őt.
Kiszólt késő délután: „Gyermekem,
jöjjön be, most van egy kis időm,
megbeszéljük a maga sorsát itt!”
Ösztönös kacérsággal megigazította
haját, lesimította ruháját a lány,
és nádszál-könnyen a szobába lépett.
Ám megrezzent, majd megmerevedett,
mikor kulcsra záródott az ajtó,
iszonyú zavar lepte meg, a fejében
fájdalmas üresség támadt, mint
az ájulás határán, mindent e
ködön át látott s hallott, idegenül,
mintha nem is vele történne s nem
is lenne itt. Simogatást érzett
a haján, majd az arcán s a nagy
medvemancs benyúlt a blúzába,
rátapadt az alma-mellekre, hallotta
a rekedt suttogást: „Ha nem ellenkezel,
öt perc alatt túlleszünk rajta!”
Fejét rázta volna, de nem tudta,
szólt volna, de nem jött ki hang,
bénult torokkal nyöszörgött, dohány-
szagú száj tapadt rá tüzesen,
szégyenkezve érezte, hogy tűzben
ég ő is, a sonkányi karok könnyedén
a szőnyegre fektették, rögtön
lehunyta a szemét görcsösen, mint
a gyerek, ki bújócskát játszik a
világgal, a tűz leért a köldöke
alá, lecsúszott a nadrágocska is,
és a hatalmas dárda beléhatolt,
hogy felnyögött s nem kapott levegőt,
ajkába harapott, nehogy hangosan
kimondja, ami suttogva megszólalt
bent: „Jaj, istenem, mi ez, szétnyom!”
Majd mikor simán járt ki-be, ki-be,
bármily nagy is volt, síkossá téve az utat,
az izzó dárda, eszét vesztve így suttogott:
„De jó, de jó, de jó! Még!”
Medve-ordításra ébredt, mert egy
pillanatra nem volt magánál,
elmosolyodott akaratlan az ernyedt
test alatt, most nem törődött semmivel,
megszorította gyűrűsen a benne pihenőt,
a reflexek játéka volt ez, a test
hálás mozdulata, ősi köszönet.
És Ypszilonra gondolt szerelmesen!
 

8

A Nap az égen félkönyékre dőlt,
vagyis véget ért a délután, talán
búcsúzott, de az is lehet, hogy azon
merengett: hatmilliárd év múlva kihűl
s akkor vége lesz, mindennek vége,
kialszik a megmagyarázhatatlan
tűz, az eszeveszett lángolás, az őrült
lobbanás! Erőlködve belesett
a homályos folyosóra is, de nem látott
át a poros ablakon, továbbsuhant.
A negyedik kolléga éppen új
verset csiszolgatott dünnyögve:
Cselló-csípő, az is jó,
de kell hozzá egy vonó!
De még nem írta fel sehova,
nem volt vele megelégedve és
bölcsen eltette holnapra, holnap is
lesz nap! Zajt hallott, a szomszéd
fülkében nadrágostól leült valaki.
„Ez megint Ypszilon! Hát mi a baj?”
Fülelt, de csak sóhajtozás szólt.
Ypszilon a fejét a hűs falnak
támasztotta, lehunyt szemhéja
mögött égő képek vonultak,
újra s újra felkavarták
megijesztett lelkét, pedig
erőlködve próbálta elfelejteni,
nem tudta még, hogy nem lehet
és nem is kell, a férfi-vágy
balzsama lesz majd mindegyik,
megtartva azt a helyes oldalon.
Selyemsátorként szétterült hajat
látott, majd rengő, kenyérnyi mellet,
a vadul májbarna udvarral,
a felhúzott szoknya alatt
háromszögű göndör bozótot,
és megnyíló kagyló-ajkakat,
hogy felnyögött. Szerelmére
gondolt, mely elhomályosult,
mint templomablak, ha nem
süt a Nap. Sóhajtott egy
keserveset, nem akart rá
gondolni, az ártatlan fiú!
Pedig most másként nem tudott,
sóhajtozott s szenvedett nagyon.
A másik oldalon őzike-nesz,
liliom-surranás hallatszott,
töprengve figyelt fel reá, de
nem ismerte még e zajokat
a negyedik kolléga, kíváncsian
hümmögött: „Vajon ki lehet?
Csakis az új kolléganő! Azt
rebesgetik, hogy nagyon csinos!”
Azért, hogy egész nap itt ült,
mindent tudott, amit meg nem,
azt kitalálta, mint a jó költők!
Biztos ösztönnel most is így
kombinált: „Nocsak, milyen
érdekes lenne, mondhatnánk
rendhagyó, már ami ezt a
túléretten lihegő hivatalt
illeti, ha ez a két szép
ifjú felidézné, ami már
szinte elveszett, vagyis ha
megszületne itt is a szerelem,
mint annyiszor a sok millió
év alatt! És kezdődne minden
elölről: bátrabban gyalogolnánk
a semmibe, ha tudnánk, hogy
utánunk nem csukódott be végképp
az ajtó! Szüless meg, szép virág,
szüless meg, szerelem!” Így sóhajtott
és imádkozott magányosan,
kérges szívét megcsapta az áhítat.
Észre se vette, hogy kiürült
a hivatal, megint elmúlt
egy nap, merengett a megállt
időben szánakozva és boldogan.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]