Galsai-motívumok

Kinyúlnak az antennák a földből, virágillatba, hószagba beleszimatolnak, ez jácint, ez rózsa, ez fenyő kámforos ózonja, keményre fagyott vászonlepedő a hó, nagyot szippantanak a seholsincs tüdők, a beomlott mellkasok, göröngyös köhögések robbannának, majd befulladnak, négyütemű emléke tavasznak, nyárnak, ősznek, télnek – kinyúlnak az antennák a földből, beszédünkbe, nevetésünkbe, álmunkba belehallgatóznak, mosolyra húzódnak az elporladt ajkak, a szétesett ráncok, fülelnek a felbomlott fülkagylók, talajvízzel telik a szemgödör, savasodik a sírás, a nevetés, az álom fölemésztődik; zümmög a temető, őrült távírda, viszi a híreket, kuncog a pletykákon, van bőven botrány, balhé, csalás, ámítás, hazugság, szónoklat és házasságtörés, a halottak igazán nem unatkozhatnak, bérelt helyük van tíz évig, húszig, a gazdagabbaknak ötvenig is akár, jár nekik és jár nekünk ez a határidős, ez a meghosszabbítható halhatatlanság! * Egy pilótafotelban megvárhatnám a század végét, ötven év magasában lebegve, megélve mindent, ami megélhető, a tóra néző műteremablakból figyelve az elbillenő láthatárt, émelyegve is a tériszonytól, a verstől, amelyek át- és átírják az arcomat, de most fenébe a századvéggel és a pilótafotellal is, az én szívem, az én tüdőm, az én gyomrom mutasson fel engem, a saját lúdtalpaimon araszoljak zavaros kis üdvözüléseim után, így szeressenek a nők, az esendő tündérek, a szívükkel, a tüdejükkel, a gyomrukkal, amíg lehet, amíg bőrünk hőt sugároz, végső meleget, már nem akarok a saját vállamra állni, nem akarom átvérezni a papírt, semmi ilyen bűvészmutatványt nem akarok többé, együtt lassulok a sejtjeimmel, megsejtve a szelíd ritmust, ahogy óriás térdén elringat a Föld. * Halálom után minden rosszat mondjatok el rólam, bármit, toldjátok meg, ha nem lenne elég, tiszta szívvel s gátlástalanul, bátran és összekacsintva, fürgén pergő nyelvvel vagy kiszáradó torokkal, csak ne hagyjátok abba, csak ne hagyjátok abba, csak ne hagyjátok abba!