Egy szál gyertya Sarkadi Imre sírjára

Ürítkezik a Föld, készül a jövőre, hólé, avar, halott – virág lesz belőle, s aztán kezdődik újra elölről minden, nem nagyon értem, inkább csak hiszem, hogy célja is van, még ez is szép tőlem, temető-aggyal járkálok a temetőben, és félek is, nem kéne törődni ezzel sokat, jobb lenne nyugton hagyni a halottakat, s fölfalni a világot mohón, amíg lehet, szájjal, szemmel, aggyal, időt és teret, bátran és szégyentelenül, még itt is, még ezt is, a temetőt, mely csonttal trágyázott kert is, virágzik s tenyészik, mint nagyra nőtt izotóp, az ágak közt önmagát sugározza a pók, bogár mászik bogárra, meggörnyed a fűszál az édes teher alatt, millió kis fasz áll vitézül s rohamoz a halálnak dárdát szegezve, átlőve magot, hitet az újabb s újabb végtelenbe, liheg, nyög a fényben kéjesen, boldogan, majd elernyed a tavasz, diadalmasan megfogan, megállíthatatlanul, mintha egy hullám csap át, az élet nagy tételben leutánozza magát, zúdul mindig ugyanúgy s mindig ugyanoda megy – de ami közben van, ami csak egyetlenegy, az a finom és törékeny s örökre eltűnő változat, aminek a nyomát is hiába keressük a föld alatt, a gyönyörű különbség, amik vagyunk, én, te, ő, amire hiába tátja kukacos száját a temető, amire esküdtél, amíg éltél, makacs és nyugtalan elmével, mert hitted: értelme is, ha eleje s vége van, hirdetted bátran a tengernyi hazugságban fuldokolva, hogy léleknek, hitnek, embernek mi a dolga, ifjúságunk hajnalán, mely, ím, közönyös ködbe veszve, edzettél keményen, naponta felmásztál a keresztre, onnan néztél le szomorúan, hogy hiába, minden hiába, nem elég az írás, az kell, hogy átszúrva legyen keze, lába – (Felállítva a végjáték: királyok, vezérek, parasztok e temető-sakktáblán egymásnak adnak mattot.)