A borbélyműhely üvegablakából

A borbélyműhely üvegablakából nézem, hogy jön az ősz. Nyakamban kendő, arcomra merengve habot ken ráérős kézzel a fodrász, cseveg a tükörnek, de magának beszél, csattogva kést fen, méretik hajszálon a hűs borotvaél. A nagy tükörből válaszolok én is, de én is magamnak, figyelem lustán, a szám hogyan mozdul, és hogyan fakadnak a szavak s félbeszakadt mondatocskák, mert torkomon a kés, még a lélegzetem is visszafojtom, nem vagyok nagy vitéz. Majd lopva sóhajtok, megkönnyebbülve, és ő is, a mester, tükörbe nézünk, mintha más világba, de kereső szemmel, így tétovázgatunk, megkétszerezve és hirtelen szótlan, és megkapaszkodunk föllélegezve egy gyenge mosolyban. Aztán már könnyű szárnyú fölhangoltság, duruzsoló csevely, simán suhan a kés, a mozdulatra a tükörkép felel, magányunk, félelmünk megsokszorozva már így lesz ismerős; bátran kipislogva a nagy ablakból, nézem, hogy jön az ősz.